Amikor kitettem Facebook-ra azt a rajzot a gyerekülésbe beleülni nem akaró, megfeszített testű totyogóról, akkor a hozzászólások között két anyuka arról kezdett beszélgetni, hogy milyen praktikákkal lehet az ilyesmit megelőzni, majd ha jól emlékszem, az lett a konklúzió, hogy “igen, ez már csak ilyen, a gyereknevelés 80%-a figyelemelterelés”.

Én a 80%-ot túlzásnak gondolom, ekkora hányadot biztosan nem visz el, de az kétségtelen, hogy sokszor kell ehhez az eszközhöz nyúlni, ha hiszti és időhúzás nélkül akarunk eljutni ahhoz a képzeletbeli állomáshoz, amit mi szülők szeretnénk.

Az a helyzet, hogy én ebben rendkívül tehetségtelen vagyok és valószínűleg pont amiatt, hogy nagyon szarul megy, általában idegesít is, amikor a figyelemelterelés szükségessé válik.

Komolyan mondom, őszinte csodálattal néztem a férjemet, amikor a Kicsit hónapokon keresztül úgy kellett beleimádkozni a fürdőkádba és ő minden egyes nap képes volt kitalálni valami sztorit, mentőakciót vagy mesét, amivel perceken belül, sírás és ellenkezés nélkül becsalta a vízbe.

Nekem ez nem megy, egyszerűen nem tudom természetesen csinálni, utána meg azon húzom fel magam, hogy az én “kitalációm” nem működik.

Bár kicsit jobban magamba nézve mindig arra jutok, hogy nem az zavar, hogy én béna vagyok, hanem az hogy egyáltalán szükség van erre a színházra.

Amúgy is eléggé türelmetlen ember vagyok, de nem tudom nem azt érezni, hogy rettenetesen idegesítő, hogy vannak olyan napok, amikor a legalapvetőbb, legbanálisabb tevékenységekhez is valami teátrális műsort kell a semmiből keríteni, mert a B-opció a hiszti és az mindig a rosszabbik választás.

Azzal nincs bajom, hogy nem szabad kibontanom a banánt vagy meg kell várnom, hogy egyedül vegye fel a cipőjét, de ne kelljen már ahhoz is lenyomni egy tündérmesét két felvonásban, hogy beüljön a gyerekülésbe vagy megfürödjön.

Hogy nem elég csak szépen kérni vagy megbeszélni vele.

Nem tudom, lehet, hogy ez a frusztráció azt jelenti, hogy nem vagyok eléggé türelmes és odaadó anya, mert azzal én is tisztában vagyok, hogy kisgyerek(eke)t nevelve ebben semmi rendkívüli nincs, sőt, kimondottan általános dolog, de – nem tehetek róla – akkor is idegesít.

Pedig egyébként én abszolút ellene vagyok a gyerekek “betörésének” és soha nem az őrmesteri szerepben láttam magam anyaként, de akkor is nehezen viselem a színházasdit.

Szerencsére már csak a kétévesnél van rá (a dackorszakból kifolyólag sajnos elég gyakran) szükség, az ötévesnek már lehet érvelni, szóval jó hír, hogy van rá remény, hogy kinövik.

Csak abban bízom, hogy minél hamarabb. Ha valami, akkor ez biztosan nem fog hiányozni.

Salty