Ha eddig még nem vettétek volna észre, akkor én most szeretném felhívni rá a figyelmeteket: a gyerekek zseniálisak az erőszakmentes emberkínzás gyakorlati alkalmazásában.

A pszichológiai hadviselés teljes arzenáljával rendelkeznek, amit előszeretettel használnak, akkor is, ha amúgy fingjuk sincs arról, hogy éppen mit csinálnak.

Altatom tegnap este a lányokat, a Nagy szokás szerint perceken belül kidől, a Kicsi szokás szerint nyüglődik.

Próbálkozik mindenfélével, jön a szokásos “anya, éhes a pocakom!”, amire én a szokásos “kaptál vacsorát, tudod, hogy fogmosás után, alvásidőben már nem eszünk” mantrámat válaszolom.

Így megy ez egy darabig, majd végül elengedi a kajatémát és inni szeretne. Ezt kellően valid kérésnek ítélem meg, szomjas bármikor lehet az ember, pláne úgy, hogy tényleg alig ivott valamint a vacsora mellé.

Éppen ezért, az ágy mellett mindig ott a cseppmentes kulacsa, hogy egyedül is ki tudja elégíteni a szükségleteit, de újabban már csak 1-2 ujjnyi vizet szoktunk bele tölteni, hogy ne szúrjuk magunkat telibe tökön az éjjeli szobatisztaság gyakorlása közben.

Nyújtom neki a kulacsot, megrázza, forgatja, majd teli torokból zokogni kezd: “Anya, ez túl kicsi víz!”

Én szépen összecsinálom magam, hogy fel fogja lármázni a nővérét is, így inkább kiszaladok gyorsan a fürdőbe, hogy felturbózzam egy pöppet a kulacs vízszintjét.

Még vissza sem érek a szobába, már újra áriázik, hogy ő “a kicsi vizet akarja”, nem a sokat…

Hiába magyarázom neki, hogy a kicsi víz benne van a sok vízben, meg nyilván annyit iszik, amennyi jólesik, sőt, amúgy is csak félig töltöttem meg a kulacsot, az meg azért nehézkesen a Kiskörei-víztározó, de csak nem hagyja abba a sírást.

– Na jó, tudod mit, leiszok belőle, az jó lesz?

– Iheeegeeen!

Ez már önmagában is elég nagy áldozat, de legurítok pár kortyot, hátha ezzel mostmár végre véget tudunk vetni ennek a vasárnapi kabarénak.

– Jó lesz így? – nyújtom a kulacsot felé.

Megrázza, majd még hangosabban rázendít: – Neem, ez túl sok víz!

Ó bazmeg akkor, dünnyögök magamban, miközben leiszok újabb két kortyot belőle.

Így sem jó, még mindig túl sok. Pedig most járunk nagyjából azon a szinten, amennyi víz eredetileg volt a kulacsban. A gyalázatos, majd hőn imádott “kicsi víz” ugye.

Látom, hogy nem haladunk sehová, szóval lemondóan csak annyit mondok: – “Figyelj, szerintem az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem innál vizet, mert nekem úgy tűnik, hogy nem is vagy igazán szomjas. “

– Dehh iheegeen! – sír tovább.
– Tudod amúgy, hogy miért sírsz?
– Neheem! De azt tudom, hogy ez a víz túl sok! – rázza a kulacsot megvetően.

Hát jó. Iszok még.

Most már csak három, mikroszkópikus csepp van a kulacs alján, annyi, amennyire még egy félholt kaktusz is finnyázva húzná fel az orrát.

– Ez így jó lesz?

– Igen! – hallgat el, majd halkan szipogva kiszipolyozza a cseppeket a kulacsból.

Két percen belül alszik.

Napasztmek.

Ezek után merje valaki azt mondani, hogy “vissza fogod ezt még sírni!” 🫠🤦‍♀️

I dare you!

Salty