A múlt heti lendületem kitartott hétfőre is, de persze amúgy sem volt túl sok választásom, mert attól, hogy vasárnap Budapesten voltunk, még a rendes munkám sem végzi el magát.

Reggel a lányokkal a szokásos időben indultunk az oviba, mostanra ez már tényleg egy hibátlanul működő, olajozott gépezetté vált. Általában az a menetrend, hogy este kikészítem a nappaliba a másnapi ruhájukat (sokszor a Nagy ezt már önállóan intézi magának), és a cuccok ott, a TV-szekrényen várják a reggelt, amikor majd használatba kerülnek.

Mivel a férjem indul el először itthonról, így jó napokon (amikor nem kukorékol valamelyik gyerek már fél hatkor) ő ébred először és mivel így ő a legelső, aki útra kész, segít a lányoknak elkészülni, amíg én is összeszedem magam.

Ő hétkor ugyan lelép, de ezek után nekem már csak annyi dolgom marad a gyerekek körül, hogy megcsináljam a hajukat, valamint rájuk imádkozzam a cipőt és a kabátot, aztán 7:15 körül már mi is el tudunk indulni.

Tízből kilencszer sikerül ezt a menetrendet tartanunk, így ők is beérnek kényelmesen 7:50-8:00-ig az oviba és én is el tudok kezdeni dolgozni még fél kilenc előtt, akár itthonról, akár az irodából melózom.

Amikor már benne vagyunk a tanévben pár hete egy-egy nagyobb szünet után, akkor azért el szokott fogni az az érzés, hogy micsoda lelketlen mókuskerék ez, minden nap ugyanazzal a menetrenddel, csak toljuk egyik napot a másik után és gyakorlatilag a nyomi kis kétnapos hétvége az egyetlen időszak, amikor levegőt lehet venni vagy legalább el lehet térni a szokásos órarendünktől, de annak meg olyan hamar végeszakad, hogy mire észbekapsz, már hétfő.

Na nem baj, ez van, ezt kell szeretni, annyit tehetünk, hogy a szabadidőnket próbáljuk a lehető legtartalmasabban eltölteni – hétköznap is.

Miután leadtam a lányokat az oviban, azonnal rohantam is tovább az egyik céges beszállítónkhoz, hogy megnézzem a mintákat mielőtt elkezdik legyártani a teljes mennyiséget a cuccból, onnan pedig közvetlenül az irodába mentem.

Hétfőnként amúgy – valószínűleg a fent említett okok miatt – nem szeretek bejárni, mert kell egy kis átmenet az agyamnak a vasárnap és a munkahét között, de a nyomdához a cégünk székhelye volt közelebb, hülyeség lett volna onnan hazakocsikáznom.

Na meg amúgy is volt benn elég dolgom, mert kedden egy nagyobb rendezvényre voltunk hivatalosak Ljubljanába és ahhoz is egy halom cuccot elő kellett készítenem.

Mivel másnap reggel hatkor már úton kellett lennünk (én vezettem és még két másik kollégámat is fel kellett vennem indulás előtt) és emiatt az apjuk vállalta az ovifuvart, én kitaláltam, hogy lefekszem a lányokkal aludni, hogy olyan kipihent legyek reggel, mint még soha!

Ez az elképzelés jól is ment egészen addig, amíg másnap hajnalban négy körül kimentem pisilni és annyira ráparáztam arra, hogy az évek óta először beállított ébresztő ellenére el fogok aludni, hogy akárhogy próbálkoztam, már nem sikerült visszafeküdnöm és csak forgolódtam fél hatig.

Legalább az utazás ezek után kimondottan simán zajlott (még úgy is, hogy Szlovénia felett mindenhol tejfehér, sűrű köd lebegett) és a céges megjelenést is időben letudtuk, így a hazafelé vezető út végén még az oviba is beugrottam és felvettem a lányokat már fél háromkor.

Zágrábban sem a ködnek, sem a szürke időnek nem volt nyoma, ezért kihasználtuk, hogy a többi gyerek még az oviban/iskolában van és birtokba vettük a legközelebbi játszóteret.

Ez még a szokásosnál is izgalmasabb kalandnak bizonyult, mert ugye az ovihoz vezető út egész nyáron felújítás alatt állt és ha már úgyis ott dolgoztak, akkor a munkához hozzácsapták az útmenti, nagy játszóteret is és ezt (magával az úttal együtt egyébként) csak pár nappal korábban nyitottak meg újra.

Szóval teljesen új eszközököket lehetett felfedezni és maximálisan ki is használtuk, hogy rajtunk kívül ilyen korán még egyetlen lélek sem járt arra.

Amikor a többi ovis is becsődült, akkor továbbindultunk a legközelebbi fagyizóba, de én magamnak inkább nem kértem semmit, mert ekkor már elkezdtem érezni, hogy kapar a torkom.

Este a Nagyot azért még elvittem falmászásra, mert nem akartam túl sokat belátni a torokfájásba (meg ki tud mindent csak úgy eldobni egy ilyen apróság miatt?), hiszen egyetlen tünetem sincs, biztos csak az a baj, hogy túl sokat beszéltem aznap.

Szerdán viszont úgy keltem fel, hogy alig volt hangom. Úgy tudtam csak kommunikálni, mint egy 40 éve láncdohányos, kappanhangú öregember – amit hallva a Nagy meg is jegyezte, hogy inkább ne mondjak semmit, mert a rendes anyukák nem így beszélnek! 😁

Aznap délutánra aztán egészen bedurvult a dolog, az orrom is folyni kezdett és már egészen úgy néztem ki, mint aki tényleg beteg. Őszintén szólva számítottam is rá, hogy mivel már mindenkin átment itthon valamilyen felső-légúti nyavalya, nem létezik, hogy én teljesen meg tudom úszni, pláne úgy, hogy a Kicsi az éjszakáink legalább felét azzal tölti, hogy az orrlukaimba liheg.

A férjem is látta, hogy ennek a fele sem tréfa (az volt a legárulkodóbb jel, hogy reggel főztem egy TEÁT magamnak), így megoldotta a munkahelyén, hogy el tudjon menni a lányokért.

Én itthon vegetáltam, átmostam az összes testüregemet (csak nyaktól felfelé!) sós vízzel és az undoromat leküzdve bőszen ittam a mézes teákat is, hátha másnap már jobb lesz a helyzet.

Aznap éjjel csak kétszer akartam megfulladni (ezt határozottan előrelépésnek ítéltem meg) és csütörtökön már tényleg csak néhányszor kellett kifújni az orrom, de hangom továbbra sem volt.

Anyukám mondta is, hogy lehet, hogy így maradok, de ne aggódjak, biztos van, aki örül neki, hogy nem tudok beszélni. 😁

A relatíve elfogadható fizikai állapotom ellenére a férjem nem akarta, hogy rögtön viháncolni kezdjek és én vigyem a Nagyot edzésre, szóval most először ő ment vele (ezt kicsit sajnáltam is, mert még a gyerek is úgy fogalmazott múlt héten, hogy a falmászás “a mi kettőnk dolga” és ez olyan jó így).

Péntek reggelre viszont már tényleg majdnem 100%-os voltam!

Ennek örömére reggel az oviban ért egy meglepetés is: az óvónénik megtudták, hogy megjelent egy könyvem az anyaságról Magyarországon és szerették volna mindenképp elolvasni (délután vittem nekik a tiszteletpéldányaimból, ha már ilyen lelkesek 😊), sőt, a hír eljutott a helyi magyar közösség és az itteni kulturális központ vezetőihez is, akik jövő év elejére még egy könyvbemutatót is szerveznek nekem!

Hihetetlen, de tényleg!

Ez a hír mindenesetre jó kis lendületet adott a hétvégére, az már csak a hab volt a tortán, hogy pénteken hazafelé menet megint megálltunk az ovihoz közeli, új játszótéren és valamivel később teljesen véletlenül arra jött a szintén éppen hazafelé tartó anyósom is!

Ő pedig kapva kapott az alkalmon és ha már így alakult, akkor felajánlotta, hogy hazaviszi magával a lányokat, hadd aludjanak ott náluk, ráérünk szombaton délelőtt értük menni.

A Nagy természetesen majd kiugrott a bőréből, nincs ő ahhoz hozzászokva, hogy ennyire sok idő telik el két ottalvós alkalom között Bakáéknál, de még a Kicsi is olyan lelkes volt, hogy mit is mondhattam volna, ha nem igent?

A férjem rendesen meglepődött, amikor este egyedül léptem be a bejárati ajtón!

De ha már így alakult, akkor kihasználtuk, hogy ketten maradtunk itthon, este filmeztünk, másnap reggel kézenfogva végigcsináltuk a nagybevásárlást és még arra is jutott időnk, hogy találkozzunk egy baráti párral egy kávé erejéig.

Miután a lányok is hazakerültek, megebédeltünk négyesben, aztán én beköltöztem az irodába a délutáni egyetemi órám miatt, a férjem pedig átment a gyerekekkel a bérelt garázsunkba, hogy kipakolják az egészen eddig a csomagtartóban hurcolt nyári cuccainkat.

A hét utolsó napjára, vasárnapra eredetileg egy egésznapos túrázást terveztünk, de olyan hirtelen kezdett a semmiből szakadni az eső, hogy csak a térdig érő sárban tapicskoltunk volna, ha elindulunk, így inkább kézműveskedéssel töltöttük a délelőttöt.

Joghurtos dobozokból tündérházikókat, zseníliadrótból pedig tündéreket csináltunk, megmutatom milyen lett – ne izéljetek, ez még ígyis az egyik legszalonképesebb remekmű! 😁

Lehet, hogy az eredetileg betervezett programunk elmaradt ( bár remélem, hogy hamarosan be tudjuk pótolni!), de így is nagyon klassz, lusta hétvégét töltöttünk együtt.

A vasárnapi esti fogmosásnál pedig az is kiderült, hogy időközben a Nagy második foga is kibújt! Úgy, hogy még egyetlenegy sem esett ki!

De kettő is mozog, egyet pedig már tényleg csak a szentlélek tart a helyén, szóval jövő héten már hátha arról tudok majd beszámolni, hogy végre valahára nálunk is járt a Fogtündér!



Salty