Péterfy-Novák Éva új könyvét már akkor kinéztem magamnak, amikor megjelent, de úgy voltam vele, hogy ha már úgyis ide kell hozatnom Magyarországról, akkor megvárom, amíg összegyűlik legalább még egy kötet a kívánságlistámon, hogy majd egyszerre rendeljem meg őket.

Aztán október elején, a híreket olvasva arra jutottam, hogy éppen itt az ideje a férjem magyar könyvtárát is tovább bővítenem egy angol nyelvű Sátántangóval, A Nevers-vágás pedig már úgyis benn volt a kosárban, szóval leadtam a rendelést.

Majd két nappal később jelentkezett a webshop, hogy Krasznahorkai nincs, elfogyott, de a másikat szívesen kiküldik, ha továbbra is igényt tartok rá.

Vicceltek? Persze, hogy igényt tartok rá, ezt akartam amúgy is magamnak, küldjétek minél hamarabb!

Tudni kell rólam, hogy szemernyi önkontrollom sincs, ha belekezdek egy jó könyvbe, akkor az olvasás nálam addig tart, amíg a hátsó borítót rá nem hajtom a lapokra – akkor is, ha emiatt az éjszakai alvásom jelentős hányadát is kénytelen vagyok feláldozni.

Éppen ezért A Nevers-vágás ideális választásnak tűnt – mivel novelláskötet, úgy okoskodtam, hogy két sztori között simán le lehet tenni, ezen majd szépen tudom gyakorolni az önmegtartóztatást.

Nem jött be.

Lefektettem a lányokat este, aztán belekezdtem.

Olvastam a kanapén ülve, a jógamatracon tornázva és a kádban ázva is, amíg el nem fogyott.

Pedig esküszöm mindig csak a következőt, csak még egyet akartam elolvasni, de nem tudtam abbahagyni.

Beszippantottak az életszagú történetek; a szereplők, akikre a saját környezetemben is ráismertem és azok a hétköznapi események, amikhez hasonlóak mindegyikünk tarsolyában vannak.

Néhány sztori kimondottan szórakoztató, kiszámítható befejezéssel, de bőven akadnak megdöbbentő örkényi fordulatok és őszinte, emberi tragédiák is, amik könnyet csalnak az ember szemébe.

A sárga bőröndre gondolva még most is bepárásodik a szemem, mert mind tudjuk, hogy ilyen történetekkel nem csak a könyvek lapjain lehet találkozni, hanem vannak olyan nők, anyák, akiknek évtizedeken keresztül ez a szomorú valósága.

Aztán persze ott vannak azok a sztorik, amikben magunkra ismerünk, mert mindannyiunknak van Kerekesgyurija, mind ismerünk segítőkészségbe burkoltan, a tanácsadás álcája alatt szurkáló Zitákat, Mama meséi pedig akár az én anyukámról és az ő Andrásáról is szólhatnának.

…de A Nevers-vágást olvasva arra is ráeszmélhetünk, hogy igazából mindannyian döfködünk és mindannyian vágunk.

Nem kell a piedesztál meg az „énugyannem”, mi emberek már csak ilyen gyarlók vagyunk, mindannyian pletykálkodunk, mindannyian véleményezünk és könnyelműen ítélkezünk, a szavaink súlyát sokszor csak akkor érezve, amikor már késő, amikor már visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul kárt okoztunk.

Az utolsó oldal aljára érve az jutott eszembe, hogy mennyire igaz az a mondás, hogy „soha ne ítélj meg senkit, amíg nem jártál a cipőjében” – legyen az akár egy pár szelíd türkiz bőrcsizma vagy egy elegáns, piros tűsarkú.

Salty