Ez a bejegyzés valószínűleg rövidebb lesz a szokásosnál, mert a szó legszorosabb értelmében alig történt velünk említésre méltó dolog a héten, de a nyúlfarknyi írásért cserébe két rövid videóval is kárpótollak titeket. 🙂

Hétfőn délután rendbetették az autónkat és felhívtuk a helyi egészségügyi kirendeltség központját is, hogy valami tájékoztatást kapjunk arról, hogy mégis hogy állnak a gyerekorvos pótlásával a körzetünkben, mert a Kicsi lassan 13 hónapos lesz, de az egy éves státuszát még mindig nem ejtették meg, a két, ebben a korban kötelező oltásról nem is beszélve.

Nyilván nem történik semmi, ha pár héttel később kerül sor a vizsgálatra, de közben a bölcsibe is le kellene adnunk az oltási könyvének a másolatát és az orvos által kiállított „közösségbe mehet” igazolást is, de a hiányzó tételek miatt eddig erre nem volt lehetőségünk. 

Végül aztán a telefonhívás során informáltak minket, hogy egyébként már két hete(!) sikeresen betöltötték a pozíciót, csak erről a világon senkit nem értesítettek, úgy, hogy tudták, hogy (gondolom nem csak mi) várunk rájuk.

Ennek ellenére rögtön másnap délutánra kaptunk is egy időpontot, szóval összességében jól sült el a dolog, hogy ezek után nem kellett még heteket várnunk, mire végre tudnak minket fogadni.

A Kicsi persze futva rohant be a rendelőbe, rögtön megtalálta azokat az alsó szekrényeket, amik nem voltak kulcsra zárva és el is kezdett volna kipakolni belőlük mindent, ha nem kapom el az utolsó pillanatban.

Ezt látva nem volt kérdés, hogy motorikailag megfelelően fejlett, de azért a nővér még megmérte a súlyát és a magasságát is (már 75 cm és 9700 gr!), innen mentünk tovább a orvoshoz.

Megmondom őszintén, hogy egy kicsit meglepődtem, hogy mennyire fiatal az új doktornőnk, de elsőre pozitív dologként könyveltem el; hátha a frissebb és modernebb tudása a hasznunkra válik.

A vizsgálat végeztével rákérdeztem, hogy mikor tudnánk visszajönni a bárányhimlő elleni oltásra, ami itt ugyan nem kötelező, de szerettem volna a Kicsinek is beadatni.

Ekkor közölte velem, hogy azt három éves kor alatt nem lehet felvenni és majd utána beszéljünk róla, csak miután percekig erősködtem, hogy a nagyobbik lányom is megkapta még másfél éves kora előtt és „szükség is volt rá”, amikor kitört a járvány a bölcsiben, akkor guglizta ki(!), hogy pontosan mikor lehet legkorábban oltatni ellene (9 hónapos kortól egyébként).

Nem fogok hazudni, ezzel eléggé elbizonytalanított a „naprakész tudásában” – tényleg ennyire kevesen kérnék a kiegészítő védőoltást, hogy a fő körzeti gyerekorvos nincs kapásból tisztában azzal, hogy mikor lehet beadni?

Nagyon remélem, hogy a Kicsi első pár bölcsis hónapjában nem fogja a Nagy által bejárt utat követni és nem fogunk annyira gyakran orvoshoz járni, mint vele, mert ez az első látogatás nem volt különösebben bizalomkeltő.

Az egy éves korban kötelező oltásokat tekintve legalább ismét szerencsénk volt, a Kicsi ezúttal sem lázasodott be, bár a hangulatán és az általános közérzetén azért nyomott hagyott a dolog. Már az esti órákban eléggé nyűgös volt és éjjel is kritikán aluli módon aludt, de ezeel a korábbi szurik után tapasztalataink miatt amúgy is számoltam.

A hét többi része békés semmittevéssel telt.

Minden nap többször is videótelefonáltunk a Naggyal, nem számított, hogy milyen régóta vannak már a tengernél és hányszor voltak fürdeni, ugyanolyan lelkesedéssel és izgalommal számolt be a parton töltött időről.

Nagyon éli a strandolást, már nem is használja az úszógumit, csak a karúszókkal pancsol és egyre ügyesebben navigál a lábaival. Szeptembertől már szeretném, ha járna rendes úszásoktatásra is (itt négy éves kortól lehet úszóiskolába beiratni a gyerekeket), úgy jövő nyáron már biztosan még magabiztosabb lesz.

A szociális, nyitott, mindenkivel lebratyizós természete persze a tengernél sem hagyta cserben, a könnyünk is kicsordult a nevetéstől, amikor Baka elmesélte, hogy egyik délelőtt felvette a napszemüvegét, a karúszóit, begyalogolt a vízbe, majd háton lebegve odakalimpolt egy idősebb házaspárhoz, rájuk nézett és megjegyezte: „Ez aztán az élet!”

Mi itthon a férjemmel azon igyekeztünk, hogy felváltva minél többet tudjunk pihenni, ő is el-elvitte a Kicsit néhány órára, én is mentem vele csavarogni, így jutott mindkettőnknek ideje arra, hogy egy kicsit feltöltődjünk.

Nem azért mondom, hogy felvágjak – meg nekem nem is tűnik fel igazán, főleg, hogy a Nagy is pont így viselkedett ennyi idősen –, de akár egy parkban, játszótéren vagy játszóházban vagyunk, egyre gyakrabban állnak meg teljesen idegenek megkérdezni, hogy mennyi idős, annyira ügyesen, agilisen mozog.

A csúszdát már egyedül használja, a kis fából épített vonatba vagy autóba a motorháztetőre fellépve és a műszerfalon keresztül átmászva jut be, de rendszeresen tolja a saját babakocsiját és kilométereket gyalogol egyre tempósabban, bárhol vagyunk.

Itthon a kanapéra és az ágyakra már pikkpakk felkapaszkodik, sőt már ahhoz is csak pár centi hiányzik, hogy a kiságyából is kimásszon. A Nagy annó ezt 15 hónaposan kivitelezte, kíváncsi leszek, hogy a Kicsivel kihúzzuk-e addig.

A finommotoros képességei is alakulnak, a dupló kockákat összenyomja, tehát helyesen használja (még leginkább torony építésére), a formabedobós játékok is mennek már egyszerűbb elemekkel és újabban a kedvenc elfoglaltsága az, hogy a Nagy kis konyhájának az oldalán lévő akasztókra a pici textil edényalátétet próbálja újra és újra felakasztani, majd ha sikerül, akkor rendkívül büszkén vigyorog és meg is tapsolja magát.

Szombat reggel már izgatottan vártuk a Nagyot haza, de az autópályákon lévő tömeg miatt így is a késő délutáni órákig kellett várnunk, mire megérkeztek. Elsőként természetesen a kishúgához szaladt egy üdvözlő ölelésre, de aztán mi szülők is megkaptuk a várva-várt millió puszit és ölelést.

Amint felértünk a lakásba, villámsebességgel dobáltam be az összes holmiját a mosógépbe, hogy biztosan minden megszáradjon másnapa és ne az utolsó pillanatban kelljen összepakolnunk.

Vasárnap délelőtt a férjem elvitte a lányokat játszóterezni, addig én befejeztem az utolsó simításokat és elcsomagoltam mindent, amire Magyarországon szükségünk lehet, majd áthívtuk anyósomékat ebédre. Főzni persze senkinek nem volt kedve, csak pár darab pizzát rendeltünk, de így is nagyon jól esett egy kicsit összejönni, mert az elmúlt hetekben rendszeresen közbejött valami – a Kicsi születésnapja óta nem volt lehetőségünk a szokásos vasárnapi családi ebédre.

Aznap este én is a tyúkokkal (meg a lányokkal) együtt tértem nyugovóra, hogy minél kipihentebb legyek a másnapi maratoni kocsikázáshoz. Megmondom őszintén, a kénköves pokolra készülök, így, hogy egyedül utazom két kicsi gyerekkel, de szerencsére az öcsémet sikerült megfűzni, hogy jöjjön ő is velünk, így miután felvesszük, az út utolsó harmadában óriási segítség lesz a plusz egy felnőtt, aki majd a lányokat az autóban ki tudja szolgálni és szórakoztatni, amíg én a vezetésre figyelek.

Amikor ezt a bejegyzést olvassátok, már Magyarországon leszünk, bízom benne, hogy mindannyian fizikailag és mentálisan is épen. A kénköves pokolról pedig a jövő heti naplóban majd részletesen beszámolok!

Salty