Tegye fel a kezét mindenki, aki elsőszülött gyerek a családjában! Avagy A NAGYTESÓ.
Hányszor éreztétek azt, hogy igazságtalanok a szüleitek veletek, mert a kisebb testvére(i)tekre máshogy vonatkoztak a szabályok? Hogy tőletek mindig többet vártak, míg a kicsik sokkal olcsóbban megúszták?
Én is nagytesó vagyok és gyerekként milliószor eszembe jutott, hogy mennyire nem fair, hogy az öcsémmel annyival elnézőbb mindenki és minden vitában nekem kell az én álláspontomat feladnom, amit még meg is magyaráznak azzal, hogy “okos enged, szamár szenved!”.
Hogy minden nézeteltérés, testvéri balhé el van intézve annyival, hogy “te vagy a nagyobb, legalább neked legyen eszed!”
Meg is fogadtam, hogy ha nekem lesznek gyerekeim, akkor én biztos nem így fogom csinálni, majd én igazságos és megértő leszek, senkivel nem fogok kivételezni csak azért, mert később született.
Aztán most, hogy már nekem is van két gyerekem, sokszor kapom magam azon, hogy bizony kicsúsznak a számon olyan mondatok, hogy “te vagy az idősebb” vagy “ő még túl kicsi, nem érti, azért csinálta”.
Mert valahol ebben mégiscsak ott az igazság, nyilván nem olyan viselkedést várok el az ötévestől, mint a kétévestől, ő már maga mögött hagyta azt a szintet, természetes, hogy nagycsoportos óvodásként “nem engedhet meg magának” olyan dolgokat, mint a totyogó húga, de ettől függetlenül sokat szoktam azon gondolkozni, hogy hol van az arany középút. Hiszen még az ötéves is olyan fiatal.
A gyerekeim egymáshoz viszonyított kora soha nem változik, mindig pontosan három év lesz kettejük között – emiatt én vajon mindig többet fogok várni a nagyobbik lányomtól? Mikortól nem fogom a kicsit többé kicsinek látni?
Általában oda kanyarodok vissza, hogy a perspektíva kuszálja össze az agyamat és tudatosan oda kell arra figyelnem, hogy kiigazítsam a gondolataimat.
A kicsi most éppen annyi idős, amennyi a nővére volt, amikor őt vártuk és szinte belegabalyodik a tudatom abba, ha visszagondolok, hogy az elsőszülöttemet akkoriban már milyen nagylánynak láttam.
Hogy mennyit beszélgettünk – szinte felnőttesen – a kistestvéréről a hasamban, hogy milyen önállónak és fejlettnek tűnt – ehhez képest most, a jelenleg ugyanennyi idős húgát szinte még babának látom.
Nem azért, mert ő le van maradva vagy éretlenebb, hanem mert az ő esetében mindig ott van a nagytesó, aki mellett még sokáig kicsinek fog tűnni.
Ezt pedig remekül érzékeli ő maga is és őszintén szólva kicsit rá is játszik, anélkül, hogy mi erre bármilyen formában ösztönöznénk vagy valaha is ebbe az irányba terelgettük volna.
Minden mesekönyvben ő a baba vagy a legkisebb szereplő, ha a testvére cukkolja, hogy “te még ehhez kisbaba vagy”, akkor még jól ki is húzza magát, hogy “igen, az vagyok!” és úgy egyáltalán – szeret a család babájának a szerepében tetszelegni.
Ezzel kapcsolatban igazából még szerencsénk is van, mert a nővére meg imádja, hogy ő a nagytesó és szeret a húga felett anyáskodni, ritkán sértődik meg azon, hogy a kicsi megúszhat olyan dolgokat, amit neki már nem engednénk meg, mert valahogy mindketten ösztönösen érzik a – jobb szó híján – hierarchiát.
Csak ugye ez az én tisztánlátásomra is rányomja a bélyegét, torzítja a fent emlegetett perspektívát, mert bár próbálok a lehető legigazságosabb lenni, néha utólag még így is rajtakapom magam azon, hogy egy-egy döntés baromira nem volt fair, csak a béke érdekében választottam azt a megoldást (értsd.: hajlott a kicsi felé a kezem).
Most azt gondolom, hogy ahogy nőnek, – ha korban nem is – az elvárások tekintetében idővel akkor is zárulni fog az olló, mert egy tíz- és tizenhárom évest már könnyebb közel azonos szinten kezelni, mint egy öt- és kétévest. Most még túl nagy a különbség.
Ti mit gondoltok erről? Milyen tapasztalataitok vannak?
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
“A gyerekeim egymáshoz viszonyított kora soha nem változik, mindig pontosan három év lesz kettejük között…”
A mondat második fele igaz, az abszolút korkülönbség mindig pontosan három év, de az első fele így nem igaz így, hiszen a relatív, egymáshoz viszonyított koruk folyamatosan változik, a nagy most “kétszer annyi idős” mint a kicsi, 5 év múlva meg már mindketten iskolások lesznek. Aztán a nagy kamaszodik majd, de a kicsi még nem, aztán megint jobban “összenőnek”.
KedvelésKedvelik 2 ember
Jobban megfogalmaztad, mint én, de valami ilyesmire gondoltam én is, hogy most képességekben, érettségben sokkal távolabb vannak egymástól, később már “hasonlóbbak” lesznek. 🙂
KedvelésKedvelés
Nálunk az első nem neurotipikus, így fordítva van, neki engedek sokszor akkor is, mikor nem kéne, de olyan nehéz a kényes egyensúyt tartani. És túlontúl megértem ő miért akad ki, nekünk apróságnak tűnő dolgokon, az ő szemszögéből joggal. A kicsikéből nyilván nem
Amúgy így az is nehéz, milyen mintát látnak, sok furcsasagot csak leutánoznak.
KedvelésKedvelik 1 személy
Úgy még sokkal nehezebb lehet, hogy a legnagyobbnak kell engedményeket tenni.
Nálunk is rengeteg hülyeséget tanul el a Kicsi a Nagytól, de a nagytesóra se lehet azt a terhet rárakni, hogy mindig legyen követendő példa, mert ő is olyan kicsi még. Neki is “jár”, hogy legyenek furcsaságai.
KedvelésKedvelés
Ez nagyon nehéz lehet.
A játszón volt egy család, ahol a nagy erősen hiperszenzitív volt. Az a típus, aki a ruhát is alig tűrte meg magán, cipőt max télen tudtak ráadni. Na, a húga bár nem volt érintett, de megtanulta a nagytól, hogy a ruha, meg egy csomó más dolog rossz, sírni kell miatta! Szegény szülei ebben lavíroztak.
Ti kaptok segítséget a neurotipikus gyerekekhez, hogy feldolgozzák, jobban megértsék a nagytesót? Down-os alapítványnál láttam ilyen programot, de nagyon szükséges lenne ASD, ADHD, és egyebekben érintett családok számára is.
KedvelésKedvelés
Ajánlom a Sorskönyv című könyvet. Arról szól, hogy a születési sorrendben elfoglalt helyünk milyen szerepeket oszt ránk, és ezekhez a gyerekek automatikusan hozzáfejlesztik a képességeiket is.
Felnőttekkel beszélgetve ha sokáig fennáll a pótanya-baba szerep egy családban, az általad emlegetett hierarchia, az nagyon tud ártani a felnőttkorban. Vagy a testvérkapcsolat sínyli meg (amikor a kicsi nem csak a valódi szülei ellen lázad a felnőttségért), vagy a kicsi nem tud felnőni teljesen.
Nálunk is nagyon megvan, hogy a kicsi anyás, és babáskodik néha. Viszont nálunk sokszor be is van dobva a mélyvízbe, és olyant kell tennie/megugrania, amit a nagyok később léptek csak meg. De amikor ilyenkor háromszor büszkébbek vagyunk rá, mint a nagyokra, az is babásítja sajnos.
Talán annyival vagyunk jobb(???) helyzetben, hogy a nagyon csak ritkán anyáskodnak felette. Ez a szerep nem mozgatta meg őket sem kisebb korukban, sem most.
KedvelésKedvelik 1 személy
De jó ez a téma, köszi!
Tudod, hogy nálunk amúgy is gyakran jelentett gondot, hogy a Nagy túlzottan anyáskodik a Kicsin (elég csak a tavalyi ovikezdésre gondolni, még én sem számítottam rá, hogy ennyire durva lesz), szóval igyekszünk tudatosan elterelni ebből az irányból, de úgy, hogy ne azt érezze, hogy rosszat csinál – mert nyilván nagyon kedves tőle, hogy vigyázni akar a húgára, csak hát ugye neki nem kellene ezt a feladatának látnia.
KedvelésKedvelik 1 személy
Csak részben kapcsolódik: Nemrég olvastam, hogy a túlzott gondoskodás a féltékenység jele is lehet. Nem mondom, hogy nálatok is feltétlen az, csak nekem nagyon hasznos volt, mikor megtudtam.
KedvelésKedvelik 1 személy
Ez nagyon érdekes, rá fogok keresni én is!
Bennem is felmerülne, hogy valami nem oké, de a Nagy idegen gyerekekkel is így viselkedett mindig, már a kistesó előtt is.
Neki természetszerűleg beakadt ez a gondoskodó gén, a saját húgára meg nyilván még jobban figyel, hiába sosem kértük tőle. Meg amúgy is, nem 10 év van köztük, csak 3, nem is lenne elvárható, teória szintjén sem…
KedvelésKedvelik 1 személy
Nagyon tisztelem, hogy mennyire tudatosan, és kívülről is próbálod nézni a lányokat!
Azért is írtam, hogy ez a túlzott gondoskodás rejthet csapdát is, mert oda tudsz, fogsz rá figyelni. Több, különösen a sokgyerekes ismerősöknél láttam azt, hogy a nagyja nevelte fel az apraját, és ez senkinek nem volt jó. De nálatok pont a kis korkülönbség miatt veszélyes, mert ha 10-13 éves korukban is marad a hierarchia, az a Kicsinek nem lesz jó, mert nem tud majd kompetens lenni, ha a nővére akaratlanul is, és pusztán szeretetből, de elnyomja. (Pl meghoz helyette döntést, megold helyette konfliktust, megvédi, megnyugtatja, amikor már önmagától kéne megnyugodnia, stb.) Sok szülő belekényelmesedik ebbe, hisz levan a gond mindkettőről. A Nagynak ez a tulajdonsága felnőttként szuper lesz, igazi ősanya típus, a csapatok lelke (legyen az sport, munkahely vagy baráti társaság), csak addig kell egy kicsit fékezni, amíg a Kicsi is kibontakoztat(hat)ja magát. 😉
KedvelésKedvelik 1 személy
Annyiból szerencsés(?) a helyzet, hogy a Kicsi kimondottan “agresszív” típus, nem hagyja elnyomni magát még véletlenül sem.
Ő akkor “babáskodik”, amikor ő akar és akkor is többnyire felénk, a tesójától sokkal kevésbé fogadja el, hogy tutujgassa (leginkább akkor, amikor nincs más opció, pl. az oviban).
De igen, mióta sokkal jobban odafigyelek a viselkedési mintázataikra, azóta több minden nyert értelmet. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
az első gyerek szükségszerűen máshogy fejlődik, mint a nem első. az elsőre évekig koncentrált és osztatlan figyelem jut, ez a többi gyereknek nem jut. a második gyereknek sok mindenben egyszerűbb dolga van, hiszen az első már kitaposta az utat, a szülők kevésbé aggódnak, és hát csurrancseppen ugye egy csomó minden, hamár a nagy nézhet mesét, a kicsit kevesen tessékelik ki a szobából, vagy kap túró rudit, ilyesmit. az első gyereknél van idő arra, hogy kivárja az ember az “önállóságot”, öltözést, pakolást, akármit, a második gyereknél egyszerűbb segíteni neki, csak haladjunk. a második gyerek másban jár előrébb, ezért is fölösleges hasonlítgatni őket.
KedvelésKedvelik 1 személy