Tudom, tudom, hogy ezen a konkrét hétvégén a lőtéri kutyát sem érdekli, de attól még ma van a magyar költészet napja, ezért hoztam nektek egy sztorit, ami ezzel kapcsolatban eszembe jutott.

Éppen tíz éve történt, még csak pár hónapja találkozgattunk a férjemmel, amikor az egyik randinkon felhozódott, hogy mindketten nagyon szeretjük a verseket és elkezdtünk a költészetről beszélgetni.

Elmondta, hogy az ő kedvenc költője William Blake, majd visszakérdezett hogy nekem ki a kedvencem.

Eltelt jópár másodperc mire válaszoltam, mert pörögtek a fejemben a legkedvesebb műveim, Maya Angeluou-tól, Sylvia Plath-tól, de végül arra jutottam, hogy eddig csak egyetlen költőnél éreztem azt, hogy minden versének, minden sora olyan hibátlan és gyönyörű, hogy nem számít hányadjára olvasom őket, újra és újra libabőrös leszek.

Végül csak annyit mondtam neki, hogy “az én kedvencemet te nem hiszem, hogy ismered…”

Erre – ez a drága ember – csak annyit felelt, hogy “az lehet, de nagyon szeretném megismerni!”

…és azt hiszem ez volt az első olyan pillanat, amikor átfutott az agyamon, hogy én ehhez a fickóhoz fogok hozzámenni feleségül.

Nem tudtam, hogy létező dolog után kutatok vagy csak egy délibábot kergetek, de végül sikerült egy kétnyelvű Radnóti-válogatást találnom, így került a fenti képen látható kötet a családi könyvtárunkba.

Angolul nyilván nem ugyanolyan (bár a fordítás tényleg szuper!), de a – most már – férjem abban egyetért velem, hogy Radnótinak mindenképpen helye van a legjobbak között.

Nektek ki a kedvenc költőtök?

Salty