Ti beszéltetek már a halálról a gyerekeitekkel?
Ez nem mindig egy nagy, egyszeri beszélgetés, mert az elmúlás, az élet átmeneti volta mindenhol jelen van, felhozódhat egy eső utáni, figyelmetlen lépéssel összeroppantott csigaházban, vagy egy lecsapott szúnyog képében is, nem feltétlenül kell családtagnak vagy ismerősnek elhunynia hozzá.
Bár nem vagyok szakértő, de én azt gondolom, hogy nagyjából 5-6 éves kor környékén érkeznek a gyerekek odáig agyban, hogy már be tudják emelni azt, hogy a halál egy visszafordíthatatlan, végleges dolog, nem lehet meg nem történtté tenni vagy visszacsinálni, mert örökké tart.
Az egyetlen probléma az, hogy nekik az is egy örökkévalóságnak tűnik, amíg karácsony vagy a szülinapjuk lesz, szóval azt nem hiszem, hogy valóban értik, hogy aki meghal, az már tényleg soha többé nem fog élni.
A nagyobbik lányommal mi jelenleg ott tartunk ezzel a kérdéssel, hogy a „mi mind örökké fogunk élni” naiv, gyermeteg szintjéről eljutottunk odáig: oké, egyszer mindenki meghal, mi is, de csak ha már nagyon öregek leszünk, „majd 100 éves korunk után”.
Tegnap jött szembe a WMN által újra megosztott, de amúgy 2024-es cikkük a krematóriumokról, és nagyon meglepett, hogy már akkor is 70% felett volt a hamvasztásos temetések aránya Magyarországon, ami azóta szerintem csak tovább növekedhetett. Hogy ennek az-e az elsődleges oka, hogy nincs idejük az embereknek sírokat gondozni, vagy csak egyszerűen a koporsós temetés, a holttest gondolata kellemetlen, azt nem tudhatom, de az biztos, hogy az elmúlt évtizedekben drasztikusan eltávolodtunk a haláltól.
Sok víz lefolyt a Dunán azóta, hogy a családok háznál gondoskodtak a halottukról, ez már valóban a múlt, de őszintén szólva én még nyitott koporsós temetéssel sem igazán találkoztam.
Valahogy úgy tűnik, hogy ha elkerülhetjük, hogy szemtől-szemben látnunk kelljen a minden részében ismerős szerettünk már csak fizikailag jelen lévő, élettelen testét, akkor inkább ezt a megoldást választjuk, mert úgy talán könnyebb megküzdeni a gyásszal, ha megtartjuk a három lépés távolságot. Ha nem látjuk a véget.
Megmondom őszintén, hogy nekem is nehéz. A nagyszüleim már nem éltek, amikor születtem, részben ez is az oka annak, hogy gyerekként nem jártam temetésekre, de felnőttként persze már tucatnyiszor találkoztam a halállal és még mindig kényelmetlenül érint.
Idén nyáron az egyik idős szomszédunk elhunyt és nagyon furcsán éreztem magam, amikor néhány nappal később összefutottam a megözvegyült feleséggel. Persze, részvétet nyilvánít az ember, ahogy illik, és őszintén sajnáltam, hogy Božo meghalt, de mégiscsak kellemetlen volt látnom Ružica fekete ruháit és a nyilvánvaló gyászát.
Aztán amikor ezt bevallottam magamnak, csak még szarabbul éreztem magam. Mert milyen dolog már az, hogy zavar más szomorúsága?
Ez a diszkomfortérzet jól mutatja, hogy mennyire tabusítva van a fájdalom a környezetünkben – elbizonytalanodunk, ha valaki más nyíltan gyászol, mert tükröt tart a saját halandóságunk és az elmúlással szembeni tehetetlenségünk elé.
Hogyan beszélhetnék a gyerekeimnek őszintén a halálról, ha más fájdalmát is nehéz látnom?
Ők szerencsések. Eddig még soha nem kellett szembesülniük a halállal és remélem, hogy még nagyon sokáig nem is lesz kapcsolatuk vele, de bízom abban is, hogy amikor egyszer eljön az ideje, akkor majd oda tudnak állni elébe, és meg tudják élni a gyászukat anélkül, hogy elhatárolódnának tőle.
Mert a legnagyobb kihívás talán nem is az, hogy biológiailag elmagyarázzuk nekik, mi az a halál, hanem az, hogy példát mutassunk abban, hogy a gyász és a fájdalom az élet természetes része, amit nem elrejteni kell, hanem megélni.
Salty
Mi most 1000 km-re lakunk a halottainktól, de az itteni sírkertbe kimentünk minden évben, mióta itt lakunk. Bár a nagyfiam szerint otthon is lehet gyertyát gyújtani és emlékezni – és valójában igaza van.
Én a magam részéről még egy sírhelyhez sem ragaszkodnék. De ugye ez nem is az én “dolgom”, legfeljebb a véleményemet kérdezhetik. Szüleimet próbáltam megkérdezni, hogy ők hogyan “szeretnék”, de teljesen elzárkóztak a témától.
Idén a szomszébácsi sírját is meglátogattuk, akinek szeptember végén volt a temetése. A hatéves fiamat rendkívüli módon érdekli a halál, hárobú, természeti csapások stb.
KedvelésKedvelés
Még az én gyerekkoromban elképzelhetetlen volt a hamvasztásos temetés, mert az egyház tiltotta. A keresztény vallás ígérete szerinti feltámadáshoz egyben kellett maradnia a halottnak, ahhoz, hogy képes legyen majd feltámadni. Az elhamvasztottak nem részesülhettek egyházi temetésben. Azóta már az egyház is módosított az álláspontján, már csak szétszórni nem lehet a hamvakat, egyben kell tárolni /eltemetni/ a feltámadásig.
Az én véleményem szerint /hogy stílszerű legyek/ a koporsós temetés szokásának koporsójába az első szöget 1997-ben az egészségügyi torvény ütötte, amikortól – törvényben szabályozott kevés kivételtől eltekintve, de inkább még ekkor is – boldog boldogtalant felboncolnak. Onnantól nehéz volt azt mondani, hogy a holttest a feltámadásra várva egyben maradt. Régen a körzeti orvos az elhunyt kórtörténetének ismeretében és az éppen aktuális egészségügy probléma megítélésével megállapította a halál okát, és lehetett temetni az illetőt. Most a háziorvosokból “felhő orvosok” lettek ki nem mennének házhoz, se beteghez, se haldoklóhoz, eszük ágában sincs megállapítani a halál okát – vihetik boncolni. Ha az elhunyt hasában egy nejlon zacskóban vannak a boncoláskor kivett belső szervei, hát az már nem nevezhető ép testnek. Akkor már mindegy is, lehet hamvasztani.
A hajdan a város szélén levő temetőket az elmúlt időkben körülnőtte a város. Helyhiány miatt nem nyitnak új parcellákat, a lejárt sírokban rátemetik a régi halottakra az új halottakat. “Tömegsírba” lehet drága pénzen eltemetni a hozzátartozót, ami sokak számra nem vonzó, inkább a hamvasztást választják.
A fiatal generáció nem szeretné vállalni idős szülei gondozását sem, nemhogy a sírhelyüket folyamatosan karbantartani. Amikor a férjem meghalt, a lányom szabályosan leordította a fejemet, mert a férjemet koporsóban helyezték örök nyugalomra. Miért rakok rá ekkora terhet, hogy a sírt gondozni kelljen? Ennek szellemében a temetése óta eltelt négy és fél évben egyetlen egyszer sem volt az édesapja sírjánál, és megtiltotta, hogy az unokáimmal kimenjek hozzá a temetőbe.
Szóval nem csak anyagi okai vannak – mint Hópelyhecske írja – a koporsós temetések visszaszorulásának, szerintem ennél sokkal összetettebb okokra lehet visszavezetni.
KedvelésKedvelés
Nekem ilyen egyházi, vallási vonal egyáltalán eszembe sem jutott.
Mostanában történt: Egy év különbséggel elhunyt férj és felesés nem egymás mellé lett eltemetve. Ez nyilvánvalóan a szülők kívánsága volt, a gyerekek maguktól biztos nem találnának ki. Az elsőként elhunyt egy kéturnás fülkében nyugszik.
KedvelésKedvelés
A gyerekek idővel érdeklődnek a halálról, hiszen a népmesékben és a régi műmeséklben visszatérő motívum a halál. De tapasztalataim szerint nem igazán tudják elképzelni a valóságot. Az idősebbik fiamat egy séta alkalmával az úttesten elütött macska látványa “világosította fel”. Hosszan nézte a macskát /olyan három éves lehetett/ és megállapította, hogy “nem szalad”. Ezt aztán később többször felhozta, hogy “a cica már nem szalad”. A lányom mikor kicsi volt /óvodás korú/ egészen egyéni módon viszonyult a halálhoz, Feldarabolta a hernyókat, gilisztákat, a macska kölyköt beletette az esővizes hordóba /ahonnan nem tud kimászni/ és minderre a magyarázat az volt, hogy látni akarta hogyan halnak meg. látni akarta milyen a halál. A kisebbik fiam /szintén olyan ovis korú volt/ egy mese alkalmával spontán megjegyezte, hogy “most meghalt, de majd újra kisbaba lesz” pedig nem beszéltünk neki az ujjászületésről, vagy a lélekvándorlásról.
KedvelésKedvelés
Szerintem egyszerű anyagi oka van annak, hogy egyre többen választják a hamvasztást. Egy koporsós temetés Budapesten már milliós nagyságrendű, és ebben még nincs benne a sírhely megváltása. Anyukám most fizetett ki a keresztfia temetésére 400 ezer forintot, és csak egy egyszerű hamvasztás volt, még saját urnahelye sem volt. Vidéken persze ennek a töredéke, de ott az emberek fizetése is jóval a budapesti bérek alatt van. Na meg persze az is benne lehet, amit írtál, hogy ha valaki 2-300 km-re lakik a családjától, az nem fog hetente/havonta kilátogatni a sírhoz, egyszerűbb egy urna.
KedvelésKedvelés