Mielőtt átharapjátok a torkomat a következő mondatomért, olvassátok végig a bejegyzést – ígérem lesz értelme annak, amit fejtegetni próbálok!
Na szóval, az, hogy egy apa mennyire vesz részt a gyereknevelésben, szerintem nagyban múlik az anyán is.
“Félreértés ne essék, isten ments, hogy azt is a nők nyakába varrjam, ha egy férfi nem foglalkozik eleget a gyerekeivel! Inkább arra gondolok, hogy mi, anyák – legtöbbször nem is tudatosan, de – a helyzetek többségében odaverekedjük magunkat a frontvonalra még akkor is, ha ezzel másokat kiszorítunk onnan.
Ha valamit, akkor ezt abszolút ösztönösen csináljuk, mert ha nincs is velünk született tehetségünk hozzá, de azért mégiscsak arra vagyunk kalibrálva, hogy gondoskodjunk az utódunkról. Tegye fel a kezét minden anya, aki képes arra, hogy nyugalmi állapotban, a vérnyomása megemelkedése nélkül hallgassa a kisbabája sírását!
Annyira reflexszerű, hogy meg akarjuk vigasztalni, meg akarjuk oldani a baba problémáját, hogy a nagylányom születését követő hónapokban nekem nemcsak a Sparban sétálgatva, egy idegen csecsemő zokogásától, de még a tévében futó természetfilmben látott kiskecske sírásától is megindult a tejem. (Gondolta a fene, hogy a kecskegidák sírása ennyire hasonlít az embergyerekekére!)
Éppen ezért teljesen természetes az is, hogy amikor az apja karjaiban tartott babád sírni kezd, akkor úgy érzed magad, mint egy anyaoroszlán, akinek az az első gondolata, hogy azonnal magához kell vennie és meg kell vigasztalnia a kölykét.
Azt senkinek nem lehet előírni, hogy mit szabad éreznie, azt viszont el tudod dönteni, hogy ezekre a szituációkra hogyan reagálsz.
Rohadt nehéz. Rohadt nehéz végignézni azt, hogy sír a gyereked, miközben te magad csak a tanúja vagy, és nem teszel semmit annak érdekében, hogy megnyugodjon, de nagyon fontos, hogy bízz abban, hogy az apukája is képes lesz megvigasztalni.
Ha minden ilyen és ehhez hasonló helyzetet te oldasz meg, ha nem engeded, hogy a párod is lehetőséget kapjon, akkor az egyenes út a tanult tehetetlenségig, és valószínűleg nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, amikor apa azt mondja majd, hogy „inkább csináld te, mert te ezt úgyis jobban tudod, neked ez jobban megy!”
Ez a mondat pedig hiába van bók formájába csomagolva, valójában egy udvarias felmondólevél, amivel a férfiak (nem mindig teljesen tudatosan, de) kihúzzák magukat a feladat elvégzése alól.
Ebben pedig az a legsajnálatosabb, hogy mire idáig fajul a helyzet, addigra valószínűleg igazzá is válik az, hogy „te jobban tudod”. Mert ha az apa nem vett a kezdetektől intenzíven részt a gondozásban, akkor – ahogy a mi kisebbik lányunk esetében is – a szoros kötődés csak az anya irányába alakul ki, és ekkor a másik szülőnek már ténylegesen sokkal nehezebb dolga lesz a gyerekével.
Ezért a kudarcot, a hisztit és a nyűglődést elkerülendő, előkerül a „neked ez jobban megy” frázis.
Saját, személyes tapasztalatból – mint egy mindig, mindent maximálisan kontrollálni akaró ember – mondom azt, hogy borzasztóan fontos tudatosan lelazulni, és nem belecsúszni a tanfelügyelő szerepébe, amikor az apja gondoskodik a gyereketekről.
Érdemes úgy tekinteni erre, hogy azzal alapozod meg az egészséges kötődést kettejük között, ha hagysz neki elég teret, és engeded, hogy ő is érvényesülhessen szülőként. Mert az apák nem „másodrendű, kispadra száműzött anyák”, hanem ők is ugyanolyan teljes értékű szülők, mint mi, nők vagyunk.
Nem segítenek, nem „bébiszitterkednek”, hanem eleget tesznek a szülői kötelességeiknek.
Nem, a férjed nem fog mindent pont ugyanúgy csinálni, mint te, és ezt ne is várd tőle. De legtöbbször nem csak egyetlen jó megoldás létezik, és neki egyébként sem téged kell utánoznia, hanem a saját szülői személyiségét kell megtalálnia.
Eleinte lehet, hogy bénázni fog (ahogy egyébként én is szerencsétlenkedtem, és az a sokmillió másik nő is, akiknek nincsenek csecsemőkkel tapasztalatai), de ez egy ilyen biznisz. Minél többet csinálja, annál magabiztosabb lesz, és annál hamarabb belejön a dologba.”
Salty
[A fenti írás egy részlet az “Anya vagyok, súlyos eset” hetedik fejezetéből.]
