Ti beszéltetek már a halálról a gyerekeitekkel?
Ez nem mindig egy nagy, egyszeri beszélgetés, mert az elmúlás, az élet átmeneti volta mindenhol jelen van, felhozódhat egy eső utáni, figyelmetlen lépéssel összeroppantott csigaházban, vagy egy lecsapott szúnyog képében is, nem feltétlenül kell családtagnak vagy ismerősnek elhunynia hozzá.
Bár nem vagyok szakértő, de én azt gondolom, hogy nagyjából 5-6 éves kor környékén érkeznek a gyerekek odáig agyban, hogy már be tudják emelni azt, hogy a halál egy visszafordíthatatlan, végleges dolog, nem lehet meg nem történtté tenni vagy visszacsinálni, mert örökké tart.
Az egyetlen probléma az, hogy nekik az is egy örökkévalóságnak tűnik, amíg karácsony vagy a szülinapjuk lesz, szóval azt nem hiszem, hogy valóban értik, hogy aki meghal, az már tényleg soha többé nem fog élni.
A nagyobbik lányommal mi jelenleg ott tartunk ezzel a kérdéssel, hogy a „mi mind örökké fogunk élni” naiv, gyermeteg szintjéről eljutottunk odáig: oké, egyszer mindenki meghal, mi is, de csak ha már nagyon öregek leszünk, „majd 100 éves korunk után”.
Tegnap jött szembe a WMN által újra megosztott, de amúgy 2024-es cikkük a krematóriumokról, és nagyon meglepett, hogy már akkor is 70% felett volt a hamvasztásos temetések aránya Magyarországon, ami azóta szerintem csak tovább növekedhetett. Hogy ennek az-e az elsődleges oka, hogy nincs idejük az embereknek sírokat gondozni, vagy csak egyszerűen a koporsós temetés, a holttest gondolata kellemetlen, azt nem tudhatom, de az biztos, hogy az elmúlt évtizedekben drasztikusan eltávolodtunk a haláltól.
Sok víz lefolyt a Dunán azóta, hogy a családok háznál gondoskodtak a halottukról, ez már valóban a múlt, de őszintén szólva én még nyitott koporsós temetéssel sem igazán találkoztam.
Valahogy úgy tűnik, hogy ha elkerülhetjük, hogy szemtől-szemben látnunk kelljen a minden részében ismerős szerettünk már csak fizikailag jelen lévő, élettelen testét, akkor inkább ezt a megoldást választjuk, mert úgy talán könnyebb megküzdeni a gyásszal, ha megtartjuk a három lépés távolságot. Ha nem látjuk a véget.
Megmondom őszintén, hogy nekem is nehéz. A nagyszüleim már nem éltek, amikor születtem, részben ez is az oka annak, hogy gyerekként nem jártam temetésekre, de felnőttként persze már tucatnyiszor találkoztam a halállal és még mindig kényelmetlenül érint.
Idén nyáron az egyik idős szomszédunk elhunyt és nagyon furcsán éreztem magam, amikor néhány nappal később összefutottam a megözvegyült feleséggel. Persze, részvétet nyilvánít az ember, ahogy illik, és őszintén sajnáltam, hogy Božo meghalt, de mégiscsak kellemetlen volt látnom Ružica fekete ruháit és a nyilvánvaló gyászát.
Aztán amikor ezt bevallottam magamnak, csak még szarabbul éreztem magam. Mert milyen dolog már az, hogy zavar más szomorúsága?
Ez a diszkomfortérzet jól mutatja, hogy mennyire tabusítva van a fájdalom a környezetünkben – elbizonytalanodunk, ha valaki más nyíltan gyászol, mert tükröt tart a saját halandóságunk és az elmúlással szembeni tehetetlenségünk elé.
Hogyan beszélhetnék a gyerekeimnek őszintén a halálról, ha más fájdalmát is nehéz látnom?
Ők szerencsések. Eddig még soha nem kellett szembesülniük a halállal és remélem, hogy még nagyon sokáig nem is lesz kapcsolatuk vele, de bízom abban is, hogy amikor egyszer eljön az ideje, akkor majd oda tudnak állni elébe, és meg tudják élni a gyászukat anélkül, hogy elhatárolódnának tőle.
Mert a legnagyobb kihívás talán nem is az, hogy biológiailag elmagyarázzuk nekik, mi az a halál, hanem az, hogy példát mutassunk abban, hogy a gyász és a fájdalom az élet természetes része, amit nem elrejteni kell, hanem megélni.
Salty
