Ez hetünk nem volt olyan rohanós, mint az előző, de ennek ellenére (vagy éppen ezért?) két jelentős mérföldkövet is érintettünk! Mindkét gyerek egyet-egyet!

Hétfőn a szokásos módon kezdtük a napunkat, elvittem a lányokat reggel az oviba, aztán az irodában folytattam tovább a napot – vagyis ott folytattam volna, ha nem kellett volna egy külsős partnerünkhöz elmennem a világ végére.

Jó, nem a világ vége, de egy Zágrábon kívüli településről volt szó és egészen magamba voltam fordulva, hogy rögtön a hét elején, hétfő délelőtt kell ezzel foglalkoznom, de a visszafelé tartó úton képzeljétek, megjutalmazott a sors!

Pont anyukámmal beszéltem telefonon – hogy hasznosan teljen az autóban töltött idő is – és éppen arról panaszkodtam neki, hogy milyen hülye voltam, hogy legutóbb Pécsről hazafelé nem vettem a lányoknak faragnivaló tököt, mert azokban a falvakban, amiken keresztülmentem a határ túloldalán, minden második háznál tizesével árulták őket, bezzeg Horvátországban viszont sehol nem találok!

Amikor tudtam venni, az is gyakorlatilag „véletlen” volt, mert egy fickó a kombi autójával kitelepült az ovi melletti piac parkolójába és a csomagtartóból árulta a tököket feketén, számla vagy bármilyen bizonylat nélkül mindössze három napon keresztül.

Ez tavalyelőtt volt, tavaly már nem láttam ott (pedig direkt nagyon figyeltem!), idén pedig az a parkoló már nem is létezik, szóval nem is tudom hol kellene keresnem.

Anyukám a válaszában megerősített, hogy Magyarországon tényleg mindenhol van, még a Lidl-ben is, nézzem meg ott, hátha nálunk is árulnak és már el is könyveltem magamban, hogy valamelyik nap elcaplatok odáig (bár semmilyen irányba nem esik útba), amikor az út mellett megláttam ezt:

Úgy fékeztem le, mint a gyalogkakukk, el sem akartam hinni, hogy olyan szerencsém van, hogy még ki sem érkeztem panaszkodni magam, máris megoldódott a problémám!

Be is szereztem két közepes kis tököt a lányoknak, amik azóta is a csomagtartómban rejtőzködve várják, hogy ezen a héten végre kifaragjuk őket!

Kedden a lehető legátlagosabb napra készültünk, én is otthonról dolgoztam, a lányoknak sem rendeztek semmiféle extra programot az oviban, így az egyetlen tétel a naptárban a Nagy délutáni/esti falmászása volt.

Mire hazaértünk az oviból, az apja már megcsinálta neki a kedvenc lekváros szendvicsét és vizet is töltött a kulacsába – nem abba a gumis sportkupakosba, amit egyébként az edzésre vinni szokott, hanem egy másik, műanyag „csőrű” flakonba – és végül ez az apró változtatás okozta a legizgalmasabb fordulatot aznap!

Amikor odaértünk a csarnokba, bekísértem a junior terembe, megvártam, amíg átöltözött, majd kibaktattam a „sarokba”, ahová le szoktam telepedni olvasni (vagy írni), amíg az edzés végére várok.

Pár perccel hét előtt mentem vissza érte, szokás szerint már az utolsó gyakorlatoknál jártak – ilyenkor mindig kivárja, amíg szépen befejeznek mindent és csak utána szokott odajönni hozzám, most viszont egyből rohant, amint észrevett.

Berángatott az öltözőbe és a táskája egyik zsebéből elővett valami apróságot és csak amikor áttette a nyitott tenyeremre, akkor esett le, hogy a fogát tartom a kezemben!

Már múlt héten is arról írtam, hogy csak a szentlélek tartja a helyén, gondolhatjátok akkor, hogy nyolc nappal később mennyire lötyögött! Elég volt neki annyi, hogy a keményebb szívókájú kulacsból ivott és végre ki is mozdult a helyéről!

Komolyan mondom nektek, amennyire vártam, hogy ez bekövetkezzen, annyira meg is hatódtam attól, hogy már úgy megnőtt a lányom, hogy kiesett az első foga… hiszen még csak tegnap nőtt ki!

Ez volt az első, ami annó kibújt és öt és fél évvel később a kiesők sorában is ez az első. First in, first out!

Hazafelé természetesen végig erről beszélgettünk, elmeséltem neki, milyen volt, amikor az én első fogaim kiestek (a csorbacsíkos fényképeimet már hetekkel korábban megmutattam neki) és az is szóba került, hogy a fogtündér vajon meglátogat-e majd minket az éjszaka során.

Otthon gondosan megmostuk a kiesett (és a még meglévő!) foga(i)t is, majd a tündérnek szánt tejfogacskát betettük egy vattával kibélelt kindertojás „sárgájába” és úgy került a párna alá.

Aztán amíg az apja elkísérte aludni, én munkához láttam!

A fából készült, névre szóló dobozkát már nyáron megrendeltem (a képen leretusáltam a nevet, egyébként a tündér felett van), de szerettem volna egy levelet is írni a meglepetés mellé a fogtündér nevében.

Mutatom, hogy milyen csomagot készítettem össze neki:

Mivel arról már többször beszéltünk vele, hogy a fogtündér csak az első fognál jön el (mert a Bori-mesében is így volt és én is jó ötletnek tartottam, ha ezt vesszük át), ki akartam tenni magamért, mert ugye nem fogjuk minden kieső fognál ezt a hagyományt eljátszani, viszont túlzásba sem akartam vinni a dolgot.

Így végül öt eurót kapott a levél mellé és a dobozkát, amibe a későbbiekben kieső fogait gyűjtheti majd.

Annyira izgatott volt amikor aludni ment, hogy kicsivel később fel is ébredt (még mielőtt mi az apjával lefeküdtünk volna) – szóval meg kellett várnom, hogy újra elaludjon és ki tudjam cserélni a cókmókot a párnája alatt. Majdnem hamarabb kidőltem, mint ő, az utolsó utáni maradék energiámmal küzdöttem, hogy ne csukjam le a szemem, mert különben lőttek volna a Fogtündér látogatásának!

Reggel persze teljesen magán kívül volt a boldogságtól, még az oviba is be kellett vinni a levelet és a dobozkát, hogy megmutassa a többieknek. 😊

Mivel azt a többiek tapasztalatai alapján már tudja, hogy nem mindenki ugyanazt kapja a fogáért cserébe, saját magától jutott arra a következtetésre, hogy valószínűleg több Fogtündér lehet, mert sok a meló és az övé ráadásul még a levelet is magyarul írta, szóval a horvát gyerekekhez biztosan nem ugyanez a tündér jár.

Én meg ráhagytam, mert őszintén szólva teljesen logikus gondolatnak tűnt.

De ezzel nem értünk az izgalmak végére a héten, mert másnapra a Kicsi is tartogatott egy meglepetést!

Legutóbb, amikor a szobatisztulásról írtam, említettem, hogy éjszaka bugyipelenkában alszik, mert már egyre gyakrabban fordul elő, hogy időben felébred, amikor pisilnie kell, de még ki kell kísérni a mosdóba vagy az ágy végében várakozó bilihez, de azért még hetente többször van olyan is, hogy nem marad üres a pelenka.

Szerda reggel viszont már csak a produktumot láttam a biliben – szóval valamikor az éjszaka során teljesen önállóan, anélkül, hogy felébresztett volna, szépen elintézte a szükségleteit egyedül!

Annyira agyondicsértem érte, amikor megláttam, hogy már ő mondta, hogy oké, abbahagyhatom, tudja ő magától is, hogy nagyon ügyes! 😁

Aznap az oviban is különleges napjuk volt, az alma világnapját (ne kérdezzétek, én is most hallottam először, hogy van ilyen!) ünnepelték azzal, hogy a félbevágott gyümölcsöt tanulmányozták, majd festékbe mártva nyomdáztak is vele.

Csütörtökre már semmilyen „extra izgalom” nem jutott, de az valami rettenetesen cuki volt, amikor megérkeztünk a Naggyal az esti edzésére, a többi gyerek azonnal letámadta, körbeállták és kérdezgették, hogy járt-e nála a Fogtündér és ha igen, akkor mit hozott.

Természetesen mindenről részletesen beszámolt és megmutatta nekik azt is, hogy az eddig takarásban növekedő csontfoga már milyen szépen megindult a kiesett fog helyére. Egészen hihetetlen, hogy 1-2 nap alatt is mennyit vándorolt!

Még mindig eléggé „cápás” a fogsora, de tisztán látni, hogy a maradék tejfogak másznak oldalra és csinálják a helyet a frissen kibújt csontfognak – sőt, már a másik újoncnak is majdnem kész a helye, pedig az a tejfog még ki sem esett!

Ezt a képet rögtön másnap lőttem, de az azóta eltelt napokban a nagyobbik új fog már majdnem teljesen becsúszott a sorba:

Péntekre lenyugodtak a kedélyek a fog és bili körül is, aznap délután ovi után rögtön a játszótérre mentünk tovább és igyekeztem alaposan lefárasztani a lányokat, hátha másnap reggel nem keltenek fel minket hajnalok hajnalán.

Egy szavam sem lehet, mert szombaton fél hétig aludtak, ami nálunk már kimondottan jónak számít! Örültem is neki, hogy így jött össze a dolog, mert így kisebb volt az esélye, hogy halálosan nyűgösek legyenek, ami nem jött volna túl jól, hiszen este bábszínházba készültünk velük.

Már elég régen voltunk utoljára, mert 1-3 éves kora között nem gondoltam, hogy a Kicsi képes lenne végigülni egy fél órás előadást úgy, hogy ne zavarjunk másokat, ezért átmenetileg szüneteltettük a színházbajárást, de most, az őszi szezonra már egyértelműen érett annyit, hogy el tudjunk együtt menni.

Nagyon fontosnak tartom, hogy találkozzanak a szórakozásnak ezzel a formájával is, hogy megtanulják, hogy hogyan szokás egy színházba felöltözni, hogy hogyan kell ott viselkedni – és ezt csak úgy lehet, ha elvisszük őket ilyen helyekre.

Most már mindketten abban a korban vannak, hogy képesek csöndben ülni és figyelni, értik a párbeszédeket, képesek követni a történetet, így a most megnézett Csizmás Kandúr is nagyon tetszett nekik.

Annyira, hogy amikor később altattam őket otthon, a Kicsi az ébrenléte utolsó másodperceit arra használta ki, hogy a fülembe dörmögje, hogy: „anya, ez a színház nagyon jó volt, a cica volt a legjobb!”

Vasárnap úgy készültem, hogy biztosan nem leszünk olyan szerencsések, hogy ép bőrrel megússzuk az óraátállítást, de talán az előző esti különleges programnak és a későbbi fektetésnek hála, csak 6:15-kor ébredtek fel – az új idő szerint!

Alig akartuk elhinni!

Mivel a férjem hamarabb felkelt, mint mi hárman, engem visszaküldött a hálóba, hogy próbáljak meg visszaaludni, ha tudok (spoiler: tudtam!), a szokásos vasárnap reggeli gofrinkat majd megsüti ő.

Én még jó másfél órát durmoltam és szó szerint a frissen sült gofri illatára ébredtem fel! Hű, de csudajó volt! Mindenkinek ilyen vasárnap reggelt kívánok!

Ráadásul, ha ez nem lett volna elég, annyira belejöttek a sütögetésbe, hogy még egy kenyeret is sütöttek hármasban (ami igazából rögtön három lett, mert a lányok is készítettek egy-egy külön kis zsemlécskét a nekik begyúrt cafatnyi tésztából)!

Nekem még délután sem volt semmilyen más dolgom, hiszen Bakáékhoz készültünk ebédre, így még főznöm kell kellett – bár a szombati kajánkból amúgy is maradt, szóval azzal ígyis-úgyis kihúztuk volna, de az mégiscsak sokkal jobb, ha vendégül látnak.

Annyira jól éreztük magunkat náluk, hogy a Nagynak még azt is sikerült kikuncsorognia, hogy ott aludhasson a nagyszüleinél és csak másnap reggel az oviba menet vegyük fel tőlük, így haza már csak a Kicsivel hármasban mentünk.

Nagyon élvezi ő is, amikor néha „egykét játszhat”, mindketten rá figyelünk és csupa olyan dolgot csinálunk, amit ő szeret, szóval egy cseppet sem bántuk, hogy a Nagy lepattintott minket, mert így a kistesó is kaphatott egy kis osztatlan figyelmet.

Jövő héten a munkámban lesz egy kicsit turbulensebb időszak és az egyetemi beadandóimmal is haladnom kéne, de annyi baj legyen, azzal majd foglalkozom akkor, amikor már mindkét tököt kifaragtuk!

Minden más megvár!

Salty