Mostanában szinte csak arra jut időm, hogy szakirodalmat olvassak, de a „Pedig szerethettelek volna” nélkül akkor sem akartam hazamenni a könyvfesztiválról. Sajnos Péterfy-Novák Évával pont elkerültük egymást, így aláíratni nem volt lehetőségem, de a kötet azóta várta itt az ebédlőasztalon, hogy belekezdjek és a héten végre valahára sikerült elolvasnom.

Futtában, itt-ott, edzésen a lányomra várva, de a végére értem.

Hű. Nehéz volt két kislány anyukájaként olvasni. Nehéz volt a részesévé válni ennek a mesterien felépített és tökéletesen adagolt történetnek, mert gyakran kaptam magam azon, hogy úgy érzem, mintha én is ott ülnék Kormosék konyhájában a sezlonon.

Hogy tenni akarok valamit, hogy közbe akarok szólni, hogy nem akarom tétlenül nézni ezt az egészet, de olvasóként persze nem tehettem mást, mint figyeltem, ahogy útjára indul az a trauma, ami aztán generációk életét nyomorítja majd meg éveken, évtizedeken keresztül, anyáról lányára szállva.

Mert ezt a mintát a gyerekek a nulladik pillanattól kezdve, az anyatejjel szívják magukba. Az anyák indítják útjára, ők tartják életben, ők fordítják el a fejüket a cselekvés helyett, holott ők az egyetlenek, akiknek elegendő hatalmuk van ahhoz, hogy véget vessenek neki.

Ha a gyűlölet tornyához az anyák rakják le az első téglákat, akkor a többiek, a néma cinkosok a téglákat összetartó malter, akik mindent látnak, de a saját kényelmüket őrizendő soha nem szólnak semmit – ők legalább annyira bűnösök, mint azok, akik a pofonokat és a csontig hatoló sértéseket osztják.

Minden szereplő magán hurcolja ezeket a szülők és testvérek által ejtett, soha be nem forró sebeket, amik az évek során lehet, hogy fehéres hegekké szelídülnek ugyan, de eltűnni nem fognak és maximum csak elrejteni lehet őket a külvilág elől, úgy, ahogy egy sötétkék kardigán is elrejti az árulkodó karmolásokat.

Megmondom őszintén, az utolsó oldalakon, a regény drámai csúcspontjánál volt egy pillanat, amikor elégtételt éreztem. Úgy áradt szét bennem, mint egy korty forró tea a téli hidegben, de rögtön utána az jutott eszembe, hogy talán nem is az igazi bűnös bűnhődik.

Már ő is csak a rendszer terméke, a körülmények által kitenyésztett gyűlölet büszke zászlóvivője.

Nem mondom, hogy nem tehet róla és mindenért a szülők vagy a korábbi generációk a hibásak – hiszen meddig lehet visszafelé mutogatni a családfán, honnantól felelünk a saját cselekedeteinkért? –, mert a döntést, hogy másképp akarom csinálni, bármikor meg lehet hozni.

A berögzött, jól kitaposott útról nehéz lelépni, de továbbmenni rajta – és évtizedekig megkeseríteni egymás életét csak azért, hogy a saját gyengeségeinket palástoljuk – színtiszta gyávaság.

Az igazán jó sztorikat onnan lehet felismerni, hogy nem írnak le mindent, de valahogy mégis megmutatják azt is, amihez a szavak már úgysem lennének elegendőek.

A „Pedig szerethettelek volna” ilyen történet.

Olvassátok el ti is!

Salty