Hálistennek (vagy inkább hála a nőknek!), manapság már egyre többször szóba kerül a “láthatatlan munka” kifejezés, egyre többet beszélünk arról a fejben lezajló melóról, amit elsősorban a nők, anyák végeznek és a környezetüknek sokszor fel sem tűnik, hogy ezek mindegyike ugyanolyan elvégzendő feladat, mint mondjuk a mosogatás.

Én is írtam korábban erről néhány gondolatot itt a blogon, a könyvemben viszont már egy egész fejezetet szentelek a témának – ebből hoztam most nektek egy részletet kedvcsinálónak a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál előtt! 🙂

“… de említhetném a szülinapi zsúrokat is. Tök jó, hogy nem nekem kell odafuvaroznom a gyereket és érte mennem, amikor vége van a bulinak, de én néztem meg, hogy mikor és hová kell menni, én egyeztettem Ubulka anyukájával, hogy számíthatnak a lányunk részvételére, én jártam utána, hogy mit szeretne az ünnepelt ajándékba, én vettem meg és csomagoltam be a meglepetést, és még arra is én figyeltem oda, hogy az a pörgős szoknya, amit a csemeténk a zsúrra fel akart venni, mindenképp tiszta és száraz legyen, mire szükség lesz rá. 

Szóval lehet, hogy fizikailag nem én juttattam el a gyereket a helyszínre, de az én korábban befektetett munkám és az előre gondolkodásom tette lehetővé, hogy zökkenőmentesen odaérjen a szülinapi bulira.

Biztos vagyok benne, hogy ezt sokan nem látják munkának, vagy nem értékelik igazi erőfeszítésként, de a valóságban ez a láthatatlan munka az a ragasztó, ami egyben tartja a családok mindennapi életét. 

Ha egy kicsit tudományosabban akarjuk megfogalmazni, akkor ezt a mentális energiabefektetést kognitív munkának hívják, és igazából három fázisból áll.

Az első az anticipáció, vagyis az előrelátás, az előre gondolkodás művészete. Amikor még ezerrel süt a nap odakinn október közepén, de te már megnézted az időjárásjelentést, és tudod, hogy jövő hétre brutális lehűlést mondanak, és a gyerek az összes tavalyi őszi/téli cipőjét kinőtte. 

Ez egy megoldandó feladat, minél előbb,- annál jobb, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni – és ezzel meg is érkeztünk a második fázishoz, a tervezéshez. 

Beszélsz a férjeddel, hogy figyu, kellene valami melegebb cipő a gyereknek, mert ami van, az mind kicsi, és az újat jó lenne még a héten megvenni, mielőtt túl hideg lesz odakinn. Megbeszélitek, hogy melyik napon ki hogy dolgozik, és kikövetkeztetitek, hogy az lenne a legjobb, ha most apa vinné el az utódot a cipőboltba.

A harmadik fázishoz – az ellenőrzéshez – általában a feladat megoldása közben jutunk el. Ez az a szituáció, amikor apa felhív a boltból, vagy küldi üzenetben a befotózott cipőt, hogy jó-e az, amit kinézett magának a gyerek. 

Ilyenkor is te vagy az, aki mérlegeli, hogy milyen anyagból van, le lehet-e róla könnyen törölni a sarat, van-e bélése, nem fog-e fázni benne a lába, elég erős-e az orra, hogy lehetőleg ne rúgja le róla a bőrt nettó két nap alatt, és fel tudja-e a csemete egyedül is venni, hogy ne szopassátok se magatokat, se az óvónőket feleslegesen.

Biztosan hallottad már azt a viccet, amikor a férj felajánlja, hogy hétvégén majd ő főz, hogy anya pihenhessen, de ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy anya megvesz mindent a menühöz, megpucolja az összes zöldséget, előkészíti a húsokat, apa bedobálja a motyót a bográcsba és lelkesen kevergeti, majd anya megterít, feltálalja az ételt, és az ebéd végeztével is ő az, aki elpakol és elmosogat – erre apa este megkérdezi, hogy „ugye milyen jó, hogy ma én főztem, és neked nem kellett semmit csinálnod?”

Elismerem, hogy kissé demagóg ez a poén, főleg mivel szerencsére manapság már egyre több olyan család van, ahol a munkamegosztás tényleg semennyire nem hasonlít a fentiekhez, de ezt a fiktív történetet nagyon szépen le lehet fordítani a mentális teher és a kognitív munkavégzés megértéséhez is.

Mert végső soron a fenti példában is apa ment el a gyerekkel új cipőt venni, de ez valóban azt jelentené, hogy ő az egyetlen, aki energiát tett abba, hogy az „őszi lábbeli probléma” megoldódjon? 

Nyilván nem, hiszen anya végig ott volt a háttérben, menedzselte a folyamatot az elejétől a végéig, és ugyan ez a cipővásárlós példa csak egy nagyon pici, nagyon jelentéktelen része az életnek, de mégis remekül érzékelteti a „default parent” vagyis az „alapértelmezett szülő” szindrómát.”

Ha kíváncsiak vagytok a mondanivalóm többi részére a láthatalan munkával kapcsolatban vagy inkább az érdekel titeket, hogy miről írok a többi fejezetben, akkor gyertek ki jövő hét vasárnap a Hungexpóra, a Jaffa Kiadó standjához, ahol az elsők között vehetitek kézbe az elkészült könyvet! 😉

Salty