Tanultam egy új szót a héten.

A jelenséggel már én is találkoztam, de egészen eddig nem tudtam, hogy kozmetikorexiának hívják azt, amikor 8-14 év közötti kislányok túlzásba viszik az arcbőrük ápolását, sőt, már akár egyenesen komoly, savtartalmú hámlasztókat vagy ránctalanító krémeket is magukra kennek.

Ahogy valószínűleg mindenki másnak, aki erről hall, nekem is eszembe jutott a szülők felelőssége – hogyan jut hozzá egy ilyen fiatal lány ezekhez a holmikhoz és hogy tudja őket úgy használni, hogy a vele egy fedél alatt élő felnőtteknek nincs róla tudomása? – de ez a gondolat csak mások ócsárolásához vezetne, ezért nem is erről akarok most írni.

Mert – őszintén szólva – engem sokkal jobban érdekel a pszichológiai háttere a dolognak.

Két kislány anyukájaként végtelenül aggasztónak találom, hogy manapság tömegesen élnek közöttünk olyan nyolc-tíz(!) éves gyerekek, akik úgy érzik, hogy ránctalanító krémekre van szükségük.

Kitől hallották ezt, milyen példát követnek, hogy jutottak erre a következtetésre? De legfőképpen, hogyan lehet ezt megelőzni?

A gyerekek, mióta világ a világ, szívesen játszottak „felnőtteset”, tipegtek anya magassarkújában és kenték magukra a rúzsát, de manapság, az internet térhódításának és a fogyasztói társadalom agresszivitásának köszönhetően már nem játékként, hanem szükségletként tálalják a különböző „bőrtökéletesítő módszereket” egyre fiatalabb korosztályoknak is. Akik ebben – az egyébként is érzékeny 8-14 éves – korban könnyen érezhetik úgy, hogy kimaradnak valamiből, ha nincs tízlépéses bőrápoló rutinjuk, mint Jucinak a negyedik béből.

Nem vagyunk mi sem barlanglakók, tudom, hogy egy kistini gondolkodásmódját és az általa felvett viselkedésmintákat nem csak a szűk családi környezet befolyásolja, de ha már tisztában vagyunk azzal, hogy a lakásunk falain kívül ilyen „trendekkel” találkozhat (mert ugye más gyerekének nem tudjuk megmondani, hogy milyen tartalmakat nézhet a neten), akkor otthon kutya kötelességünk a lehető legjobb, legegészségesebb példát mutatni neki, hogy megfelelően ellentartsunk a peer pressure-nek.

Ha lát minket tornázni, futni vagy edzeni járni, akkor ne azt hallja a szánkból, hogy azért tornázunk, mert nem akarunk elhízni, hanem azt, hogy a mozgás fontos, mert ezzel tartjuk karban a testünket, hogy sokáig erős és egészséges maradjon.

Ha sminkelünk előtte, akkor hangsúlyozzuk ki, hogy a smink nem arra való, hogy „széppé tegyen minket”, hanem arra, hogy kiemelje az arcunk különböző részeit, amiket hangsúlyozni szeretnénk.

Ha nem esszük meg a második szelet tortát a vasárnapi ebéd után, akkor nem azért döntünk így, mert félünk, hogy kövérek leszünk, hanem azért mert a túl sok édesség nem tesz jót a szervezetünknek.

Ez – így leírva – biztosan szájbarágásnak tűnik, de szerintem nem árt tudatosítanunk magunkban, hogy mi mit látunk a tükörben és hogyan gondolunk a saját testünkre, mert a gyerekeink folyamatosan figyelnek, állandóan szemmel tartják, hogy hogyan viselkedünk és nem hülyék, villámgyorsan észre fogják venni, ha bort iszunk, miközben feléjük vizet prédikálunk.

A saját egészséges testképüket pedig érdemes minél hamarabb, otthon megalapozni, amíg még mi vagyunk az egyes számú, követendő példa előttük, mert ha nem tesszük, akkor később, a körülötte kialakult közösség fogja elvégezni ezt a munkát és sosem tudhatjuk, hogy az milyen minőségű lesz.

Salty