Még múlt héten történt, hogy egyik este a férjemnek elég rendesen fájt a háta, de a lányok persze mindenáron vele akartak ökörködni, ezért rájuk szóltam, hogy csavarják egy kicsit lejjebb magukat és most inkább játszanak valamit együtt, hagyják apát pihenni, mert fáj a háta.

Erre a férjem megjegyezte, hogy nem kell őket ezzel ijesztgetni, ne varrjuk a nyakukba a gondot, majd ő szól, ha már nem bírja tovább.

Nem mondom, igencsak meglepődtem, mert nem tegnap lettünk szülők, az elmúlt hat évben azért már mindketten mondtunk nekik olyanokat, hogy éppen xy nyavalyánk van, legyenek rá tekintettel, mert szerintem ez nem csak így helyes, hanem valamennyire szülői kötelesség is.

Nem árt, ha toleranciára neveljük őket és megtanulnak alkalmazkodni másokhoz, néha a „saját kárukon” – értsétek jól – is, mert mégiscsak ez az emberi együttélés alapja.

Beszéltünk róla utána és a férjem is pontosított, hogy nem arra gondolt, hogy ne mondjuk el nekik, ha fáj a háta, hanem arra, hogy nem kell az állandó egészségügyi nyűgjeinkkel terhelnünk őket, mert az ijesztő is lehet; és én azóta ezen gondolkozom.

Hogy meddig tart az észszerű határhúzás, az érzékenyítés (légyszi ne ugrálj a fejemen, amikor migrénem van) és az elvárható, a koruknak megfelelő alkalmazkodás (nagyon fáradt vagyok, kérlek igyekezzünk hazafelé, hogy megpihenhessek), valamint honnan kezdődik a teher?

Honnan indul az a fajta mentális és érzelmi parentifikáció, ami már tényleg nem egy ekkora gyerek fülének (és lelkének) való?

Elég homályos a kettő között a vonal, mert abban talán egyetérthetünk, hogy teljesen átlagos azt mondani a gyerekeinknek, hogy „ezt nem vesszük meg, mert nem fér bele a keretbe” vagy éppen azt, hogy „sokat dolgozunk azért, hogy szép játékaitok legyenek, ezért fontos, hogy vigyázzunk rájuk”, de azt már nyilván nem mondanánk el nekik, hogy fogalmunk sincs, miből fogjuk a villanyszámlát vagy a következő havi hiteltörlesztőt befizetni.

Mert az tényleg ijesztő, megoldani nyilvánvalóan nincs lehetősége, így igazából csak egy jó adag szorongást tennénk vele a nyakába.

A kettő közti választóvonal talán ott van, hogy a szavaink hová helyezik a hangsúlyt.

Ha azt kérjük, hogy „ne ugrálj most a hátamon, mert fáj”, azzal csak a saját testi határainkat húzzuk meg, amit mindenkinek meg kell tanulnia tiszteletben tartani.

Egyetlen gyerek világa sem dőlt még össze attól, hogy megtanulta, hogy apának és anyának nem minden napja egyforma; van, amikor lehet velük birkózni, és van olyan is, amikor pihenni szeretnének. Ebből nem lesz trauma, ez az emberi valóság, még a legaktívabb szülők is elfáradnak néha és alkalmazkodnunk kell egymás fizikai korlátaihoz.

Ezzel szemben egy olyan mondat, hogy „miattad fáj a hátam, mert egész nap csak nyúztál” már nem a helyzetről szól, hanem közvetlenül a gyereket teszi felelőssé.

Amíg első tiszta és világos határhúzás, a második viszont már bűntudatkeltés, amivel feleslegesen terhelnénk a lelkét, ha így fogalmaznánk.

Szülőként szerintem mindenképpen szükséges megosztanunk a gyerekeinkkel a saját testi, anyagi vagy energiaszintbeli korlátainkat, mert az otthoni példák alapján tanulja meg tisztelni mások határait és a pénz értékét.

Olyan lecke ez, ami nélkül istenigazából el sem indíthatnánk az életben.

A határt azzal lépjük át, amikor a gyereket tesszük meg az érzelmi támaszunkká, mert nem az ő feladata, hogy csillapítsa a szorongásunkat, vagy hogy pl. tanúja legyen a súlyos párkapcsolati gondjainknak. Ha olyan komoly anyagi vagy egészségügyi félelmeket zúdítunk a nyakába, amiket nem tud hova tenni, azzal nem empátiára neveljük vagy érzékenyítjük, hanem csak rettegést ültetünk el benne, mert egy gyereknek egyszerűen még nincs kapacitása arra, hogy a felnőtt világ terheit elbírja.

Szóval a férjemnek valahol igaza van abban, hogy a gyerekeknek joguk van egy olyan burokban felnőni, ahová a felnőttek problémái nem hatolnak be, mert ez lenne az, amit úgy hívunk, hogy *gondtalan gyerekkor*, de az a burok sem egészséges, ami vattával van kipárnázva, és ahol a gyerek azt hiszi, hogy a világ egy folyamatosan üzemelő, őt kiszolgáló gépezet, aminek sosem fogy el az energiája.

Nem azzal kerüljük el a traumákat és nem attól lesz biztonságban a gyerekkoruk, ha eltitkoljuk előlük, hogy a test elfárad, vagy hogy a felnőtteknek is vannak nehezebb napjai, hanem attól, hogy azt látják, hogy mi szülők is csak egyszerű, halandó emberek vagyunk.

És ha megtanítjuk nekik, hogy a szeretet éppen azt jelenti, hogy mindannyian odafigyelünk és vigyázunk egymásra.



Salty