Olyan rettenetes volt, hogy sírva ébredtem hajnalban

Mióta a Kicsi is intézményesült, hagyománnyá vált, hogy szeptember elsején egyforma ruhában mennek bölcsibe/oviba. Idén már a Nagy kérte, hogy keressünk egyforma pólókat és rövidnadrágokat. 😊

3 hozzászólás

  1. Oh, én gyerekkoromban álmodtam rendszeresen, hogy egyedül maradtam valahol, nagy tömegben vagy éppen a semmi közepén. Nagyon rossz volt!
    Nem tudom elképzelni, milyen lehet a gyerekeimről ilyet álmodni. Illetve egy kicsit mégis; volt olyan, hogy álmomban kiabáltak utánam, hogy ne menjek el, de mennem kellett. Ezzel még tudtam élni, van ilyen ébren is.

    A gyerekeim viszont egyszer tényleg megélték, hogy hússzú percekig (nekik óráknak tűnt) kiabáltak utánam. A kicsi érkezése után nem sokkal nyaralni voltunk, a nagyokat a tesómmal hagytam, amíg a kicsit elvittem aludni, ők pedig valamivel később jöttek utánam. Na de én sétáltam a kicsivel, nem a kemping faházában voltam, mert vacak alvó volt és csak üvöltött. Nekik meg nem jutott eszükbe visszamenni a család többi tagjához, hogy valaki felhívjon engem, hanem ott kiabáltak, hogy “ANYAAA, ANYAAA”. Na, arról rögtön a gyerekkori álmom ugrott be, hogy már az is mekkora törés volt, hogy ilyenről álmodtam. 😦

    Kedvelés

  2. Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy ezeket a rémálmokat nem lehet elfelejteni. 😦 Idővel (nekem ez évekbe telt!) érzelmileg el tudtam távolodni, így már nem ver ki a víz, ha felidézem. Nekem 3 ennyire durva álmom volt amióta vannak gyerekeim.

    Kedvelik 1 személy

    • Azóta is minden nap eszembe jut egyébként és már a helyén tudom valamennyire kezelni, hogy oké, ez nem a valóság, csak egy álom volt, de még a gyereket is máshogy látom azóta. Legszívesebben a szemem sem venném le róla.

      Az álmoskönyv amúgy sokat segített, próbálok arra a magyarázatra gondolni, hogy el tudjak tőle agyban távolodni, de nem egyszerű.

      Kedvelés

Hozzászólás