
Én kis naív, azt gondoltam, hogy a nyári szünet utolsó hetében még hátradőlhetünk és lazíthatunk egy kicsit, mielőtt belevágnánk a szokásos mókuskerékbe (pláne, hogy már egész jó kis home office életmódot sikerült kialakítanunk így együtt), de rá kellett döbbennem, hogy mi amúgy semennyire nem állunk készen arra, hogy nekikezdjünk az új tanévnek.
A lányok szekrénye volt a legsúlyosabban érintett katasztrófasújtotta terület. Az elmúlt hónapokban mindketten szépen egyedül öltözködtek és ennek a mellékhatása sajnos az lett, hogy néhány nap után a holmijaik – finoman szólva – nem éppen olyan katonás rendben álltak a polcokon és a fiókokban, mint az önállósodás előtti időkben.
Jártattam persze a számat, hogy legyenek kedvesek nem úgy kitúrni a kinézett pólókat a többi közül, mintha egy dühös vaddisznó igyekezne minél nagyobb kárt tenni bennük, hanem vigyázzanak arra, hogy ha már az apjuk vagy én szépen kivasalta és összehajtogatta a cuccaikat, akkor legyen valami értelme a munkánknak.
A Nagynál ez még úgy-ahogy működött is – miután elmagyaráztam neki részletekbe menően, hogy miért lenne jó, ha odafigyelne, azután már egész ügyesen rendben tartotta a saját részlegét, de ezzel korántsem volt minden probléma megoldva.
Az szabad szemmel is jól látható, hogy rengeteget nőtt a nyáron. Súlyra is, magasságra pedig méginkább.
Néhány hónapja észrevettük, hogy a korábban madárétkű (vagy inkább fényevő) gyereknek nagyon durván megnőtt az étvágya, szóval valószínűleg ennek is köszönhető a jelentős növekedés (vagy inkább a növekedés miatt lett sokkal éhesebb, ki tudja?), de még így is egészen elképesztő, hogy májusban vettem neki egy kétdarabos leggings csomagot és már azokat sem tudta magára húzni. Három hónappal később!
Most van olyan, a nyúlfarknyi kis élete során először, hogy a korának megfelelő számozású ruhákat fog hordani. Egészen eddig mindig egy, de inkább két számmal kisebb holmikat kellett neki vennünk.
Annak ellenére, hogy a fentiek miatt szinte a teljes átmeneti ruhatárát kinőtte, ez egyértelműen egy nagyon örömteli fejlemény.
Én szerencsére gyakran csinálok olyanokat, hogy ha nagyon kedvezményes áron látok nagyobb méretű vagy szezonon kívüli dolgokat, akkor azokból előre be szoktam tárazni, így az egyik polc hátsó részére ott volt besuvvasztva az a két 122-es farmer, amit kb. másfél éve vettem, de a leltározás során találtam három további gatyát is, amiket eredetileg idén tavaszra szántam volna, de akkor még óriásiak voltak rá, a visszaküldésnek meg – az „egyszer úgyis belenő” logika mentén – nem láttam értelmét.
Előszedtünk még egy nagy doboznyi következő méretet az anyósom barátnőjétől kapott ruhákból és a Kicsinek is átöblítettem a nővére után őrizgetett 104-es holmikat (ő is a 98-as cuccok végét járja), így az őszi nagy ruhavásárlást azt hiszem, hogy átmenetileg sikerült elkerülnünk.
Csizma biztosan kell majd mindkettőjüknek és még a télikabátjaikat sem mertem megnézni, de a dzsekijeik legalább egyelőre jók és egy darabig még úgysem kell annál melegebben öltözködni.
A tény, hogy annó, az utolsó ovis napon érzékeny búcsút vettünk az évközben leharcolt benti cipőiktől, mert azt terveztük, hogy majd szeptemberre kapnak újat – csak csütörtökön jutott eszembe.
Azt mellékesen jegyzem meg, hogy én amúgy nagyon kivagyok a benti cipő témától, mert az eddigi évek alatt még nem sikerült egy normális és többé-kevésbé tartós példányt találnunk. Van egy nagynevű horvát gyerekcipő márka, ők tartanak szuper (részben bőr)cipőket kimondottan ovis használatra, de hiába full minőségi a cucc és tíz évet is kibírna bármiféle sérülés nélkül, ha a tépőzár olyan gagyi rajta, hogy két hónap múlva már nem ragad és emiatt az egész használhatatlanná válik. Így meg nem fogok 32 eurót kiadni érte.
Miután másodjára is befürödtünk ezzel, a CCC-be kezdtük járni. Most a héten pont olyan akciójuk volt, hogy a második termékre 40% kedvezményt adnak, így összesen 23 euróért vettem meg a két benti cipőt – ami azért nagyon nem mindegy.
Tavaly a Nagynak ugyan kellett egy másikat venni évközben, de a Kicsi CCC-s cipője viszont kihúzta végig (jó, júniusra azért már az is megérett a cserére), úgy, hogy kb. havonta még mosógépben is kimosom őket, szóval ez egész tűrhetőnek tűnik, idén meg majd meglátjuk, hogy a mostani két pár meddig bírja.
Ha valakinek van tuti tippje, hogy hol lehet igazán jó benti cipőket kapni, ne tartsa magában! 😉

Még szerencse, hogy csütörtökön, ahogy a cipőprobléma eszembe jutott, rögtön el is tudtam a lányokkal szaladni megvenni őket, mert aznap este már más program volt a naptáromba betervezve.
Miután a férjem hazaért, összedobáltam néhány holmit, bepattantam az autóba és átkocsikáztam Pécsre, hogy másnap – pénteken – részt vegyek az egyetemi orientációs napon.
Most mentem először végig ezen a „nem autópályás” útvonalon és azt kell mondanom, hogy tök jó élmény volt! Az egy dolog, hogy a mi autónk pont ezen a 70-90 km/h tempón fogyaszt a legkevesebbet (szinte nevetségesen alacsony, alig több, mint 3 literes fogyasztást produkáltam), de egyik országban sem kellett útdíjat fizetnem és még maga az autókázás is sokkal érdekesebb volt úgy, hogy faluról falura haladtam.
Olyan volt, mint valami vidéket bejáró, az ország különböző csücskeivel ismerkedős road trip – rettenetesen élveztem, de tényleg!
Hamar eltelt a 3,5 óra és este már Pécsett (Pécsen?) hajtottam álomra a fejem.
Nem bánom, hogy megtettem ezt az utat, mert legalább megnéztem a bölcsésztudományi kar épületeit és meghallgattam az ilyenkor kötelező információs prezentációt is, de sok újdonságot (vagy olyasmit, ami online nem elérhető) nem mondtak.
A beiratkozási kérelmet már napokkal korábban kitöltöttem és a hét elején a tárgyaimat is felvettem – tök jó órarendem lesz, péntek-szombati tanítási napokkal, összesen hét hétvégén ebben a félévben – szóval eddig úgy tűnik, hogy megfelelő tervezéssel minden remekül megoldható lesz, de a kivitelezéshez nyilván óriási mértékben járul hozzá a férjem is.
Ő egyébként szerintem még talán izgatottabb is az egyetem miatt, mint én, minden másnap elmondja, hogy mennyire büszke rám, fűnek-fának áradozik arról, hogy micsoda klassz dologra készülök és tényleg mindenben támogat.
Kinyomtatta magának az órarendemet is, hogy tudja mikor lesznek online óráim és mikor kell fizikailag is Pécsre mennem, hogy ő is ennek megfelelően alakítsa a terveit – én pedig nem is lehetnék hálásabb érte!
Nagyon pozitív vagyok ezzel kapcsolatban, mert eddig elég jól nyomjuk: ezen a hétvégén is sikerült gyakorlatilag tökéletesre csiszolnunk a logisztikánkat!
Amíg én pénteken az egyetemen voltam, ő home office-ban dolgozott, én délután háromra már hazaértem és átvettem a lányokat, ő ötig befejezte a munkáját, aztán elmentünk négyesben fagyizni, majd a gyerekeket elvitték anyósomék, hogy legyen egy kettesben töltött szabad esténk és alhassunk egy jót. Szombaton délelőtt hazahoztuk a lányokat, délután pedig a férjem ment el három másik sráccal egy grillezős összeröffenésre az egyikük hétvégi házába, amíg mi itthon kézműveskedtünk és a parkban bringáztunk. (Képzeljétek, végre sikerült rávennem a Kicsit, hogy lecserélje a kismotorját a futóbiciklire!)
Nagyon örültem neki, hogy minden ilyen hibátlanul összejött, mert a fiúk már hetek óta tervezik, hogy elmennek együtt sütögetni, sörözni meg beszélgetni Nikola nyaralójába és ebbe nem szívesen rondítottam volna bele a sulis dolgaimmal, pláne, hogy utoljára tényleg ezer éve volt lehetőségük így összejönni.
Anyósoméknak is szerettem voln a kedvére tenni, ha már olyan jófejek voltak, hogy besegítettek a lányokkal, ezért – egyfajta nyárbúcsúztatásként is – vasárnap én főztem mindannyiunknak.
Aznap estig, amikor ezt a bejegyzést írom, a Nagy foga még mindig nem esett ki és már lassan én megyek a saját agyamra azzal, hogy folyamatosan emlékeztetem, hogy mozgassa, szóval jövő héten mindenképpen elviszem személyesen is a dokihoz, hogy vagy nyugtassanak meg vagy vegyék ki, de valami előrelépés most már legyen az ügyben, mert a csontfoga viszont megállíthatatlanul nő.
Az ovival kapcsolatos szorongásom is alábbhagyott némileg, a Nagy a héten egyre többet beszélt arról, hogy mennyire várja már, hogy találkozzon a barátnőivel és hogy az óvónénik is hiányoznak neki, de még a Kicsitől is sikerült elcsípnem egy-egy olyan megjegyzést, hogy milyen jó, hogy nemsokára kezdődik az ovi.
Szóval most nagyon derűlátó vagyok, de nem akarom túlságosan elbízni sem magam, mert tavaly is izgatottan várták a tanévkezdést és mégis sikerült istenesen befürödnünk vele (a Kicsi által szeptember elsején mintásra hányt hátsó ülés már csak a hab volt a tortán).
Amikor a reggeli kávé mellé ezeket a sorokat olvassátok, akkor már benne leszünk a sűrűjében, de arról bővebben majd a jövő heti részben fogok írni! 😉
Sok sikert és a legjobbakat mindenkinek!
Salty
