Hétfő este a Nagy legalább HATSZÁZNEGYVENÖT alkalommal kérdezte meg, hogy de ugye másnap már tényleg megyünk oviba?

Ezek után nem is csoda, hogy hajnali ÖT-HÚSZ-kor keltett fel elsején, azzal az emlékeztetővel, hogy nemsokára indulnunk kell, ha esetleg olyan kis balga lennék, hogy elfelejtettem volna, milyen nap van.

KETTŐ foga is mozog – ráadásul ezek az elsők! – és ez akkora hír, amit minél hamarabb, minden kis pajtásával meg kell osztania! Siessünk már!

Amikor megérkeztünk a csoportba, a Kicsi ÖT percig bújkált mögöttem az óvónénik elől, miközben félhangosan azon tanakodott, hogy mi a toszért nem maradhattunk mind otthon.

Majd az előtérben további TÍZ percig üldögélt az ölemben és török kofa módra alkudozott, hogy figyu, elismerem, nem olyan vészes ez a hely, bemegyek, ha akarod, de csak akkor, ha te is jösz velem!

Aztán – a tavaly óta beszerzett HAT új ovis játék ígéretére – végül felengedett és hajlandó volt becaplatni a csoportszobába, hogy aztán nettó MÁSFÉL másodpercen belül el is felejtse, hogy a világon vagyok és jelenleg vele egy légtérben létezem.

Szerintem SZÁZHATVAN volt egész reggel a vérnyomásom, annyira felspanoltam magam azon, hogy nem tudtam, mire számíthatok, mennyire fogja megviselni őket, hogy visszaszállunk a mókuskerékbe, de végül mindketten remekül vették újra fel a fonalat.

A Nagy a NEGYEDIK és egyben utolsó évét kezdte, idén már iskolaelőkészítőre is fog járni, ahová csak az igazán nagylányok mehetnek, ha nem tudnátok.

A hét hátralévő napjai is szuperül sikerültek, még az a rendkívüli esemény is csak EGYSZER fordult elő, hogy a Kicsi a délutáni alvás után nem akart kimászni az ágyából, mert őt csak anya veheti ki onnan.

De anya csak később jön. Semmi gond, ő vár.

Tartotta is a szavát (gondolom őt is kb. HETVEN százaléknyi dacból gyúrták), nem volt arcvesztés, az ágyban fekve nézegette a benti könyveket és végül több, mint EGY órát várt így rám.

Becsülettel. Boribonnal. Bugyiban.

Az első hét során összesen HÁROMSZOR tört el a mécses. Az elhullajtott könnycseppeket nem tudtam megszámolni, de ennek nem az az oka, hogy túl sok volt belőlük, mert hálistennek minden pityergés pillanatok alatt abbamaradt – ez pedig szerintem már fél siker!

A siker másik fele pedig valószínűleg az, hogy idén nem jártunk úgy, ahogy tavaly, szeptember elsején, amikor a Kicsi azt a pillanatot választotta, hogy mintásra hányja a hátsó ülések minden négyzetcentiméterét, amikor reggel NYOLCKOR leparkoltam az ovi előtt.

Őszintén szólva én már annak is örültem, hogy ezt sikerült elkerülni (baromira alacsonyan volt a léc, amint látjátok!), minden más csak hab a tortán!

Ti hogy vagytok? Hogy indult az eleje? 😊

Salty