Azt hiszem, hogy a múlt hét hétfőre nem fogok túl sok gondolatot elvesztegetni, mert az még ugye a nyári szünet utolsó napja volt, augusztus 31-e, és ennek megfelelően gyakorlatilag pontosan ugyanúgy zajlott, mint bármelyik másik nap az elmúlt időszakból.

A másnapi ovikezdés persze így is alaposan belengte a lakást. Amíg a Kicsi délután aludt, addig a Nagynak összeírtam egy olyan „pakolós listát”, mint amit az utazásaink előtt szoktam, majd amíg én dolgoztam, ő ez alapján szépen összerámolta a benti hátizsákjába a holmijait.

Munkaidő után pedig elbattyogtunk hármasban a közeli drogériába is, hogy vegyünk új fogkeféket, fogkrémet, zsebkendőt és nedves vécépapírt a csoportba, kikészítettük a másnapi ruháikat és izgatottan vártuk a másnapot, hogy elkezdődjön az új tanév.

Jó, a Kicsi nem volt annyira elájulva attól, hogy újra elkezdődik az ovi, de a Nagy majd kiugrott a bőréből! Már az elalvás is nagyon nehezen jött neki össze, annyira fel volt spanolva, másnap pedig valamivel öt után már fel is ébredt, annyira túltengett benne az adrenalin.

Múlt hét végén anyósoméktól azon az útvonalon mentünk haza, amin az ovihoz szoktunk eljutni, hogy lássam most éppen mi járható és mi van lezárva, és sikerült is megállapítanom, hogy az egy dolog, hogy az egész környék úgy néz ki még mindig, mint ahová ledobták az atomot (kétszer egymás után), de még azt a két sávot, amiben a villamossínek futnak is kivették az autós forgalomból.

Így a korábbi kétszer két sáv helyett már csak kétszer egy sávban lehet kocsival közlekedni. Ez amúgy – bármennyire hátrányosan is érint minket – szerintem üdvözletes dolog, mert rohadtul semmi értelme nem volt az egész tömegközlekedésnek a városban úgy, hogy a síneket folyamatosan befoglalták az autók, emiatt a villamos (és a buszok is) gyökkettővel tudtak csak közlekedni.

Ez volt az, amin a legjobban megdöbbentem, amikor Zágrábba költöztem több évnyi budapesti tömegközlekedés után. Nem csoda, hogy mindenki autóba ül, ha két villamosmegállónyi távolságot 15 perc alatt lehet megtenni – a szó legszorosabb értelmében, gyalog gyorsabban halad az ember, mint tömközzel!

Szóval szerintem mindenképpen jó döntés volt saját sávot adni a villinek, de ennek megfelelően felkészültem arra is, hogy valamivel nehézkesebb lesz így eljutnunk az oviba.

Elsején elindultunk szépen, a szokásos időben reggel, de vagy még mindenki kába volt vagy késve mentek, de olyan üresek voltak az utak, hogy a tervezettnél jóval hamarabb megérkeztünk az óvoda környékére.

Az útjavítások és a csatornázási munkálatok – na meg a túl korai érkezés – miatt távolabb álltam meg és az út utolsó harmadát inkább lesétáltuk a lányokkal hármasban.

Mint azt 10 perccel később bebizonyosodott, ez nem feltétlenül volt a legjobb ötlet, amikor a Kicsi bejelentette, hogy neki pisilnie kell, most rögtön, esély sincs rá, hogy kibírja, amíg odaérünk az oviba, így még azt az akrobatikus mutatványt is véghez kellett vinnem, hogy úgy pisiltessem meg a gyereket az egyik bokorban, hogy se az ő cipőjére, se az én földig érő ruhámra ne fröccsenjen rá. (Végül egy ilyen fordított félig-plankelő megoldást választottunk, miközben én az egész testét a föld felett tartottam, így elég jól kordában lehetett tartani a sugarat. 😁 )

Az ovi épületébe belépve még mindig kitartott a jókedv, de amikor beléptünk a csoportszoba előterébe, a Kicsinek gyorsan lehervadt a mosoly a szájáról.

Elbújt mögöttem, hogy ne lássa az óvónéni és egy picit el is pityeredett, azt hajtogatva, hogy ő nem akar itt lenni, menjünk inkább haza. Amikor rádöbbent, hogy ez nem opció, akkor viszont arra próbált rávenni, hogy maradjak ott vele.

Eltelt jó 10-15 perc, amíg rá tudtuk venni, hogy megnézze odabenn az új játékokat, amiket a nyár során szereztek a csoportnak és amikor talált néhány kedvére való holmit, már vissza sem nézett többet.

Én azért a kissé nehézkes (de a tavalyinál még így is milliószor könnyebb!) indulás után nem mertem csak úgy lelépni, ott álldogáltam az ajtóban még pár percig, néztem őket, ahogy játszanak, és csak amikor láttam, hogy már mindketten jól elfoglalták magukat, akkor kérdeztem meg, hogy akarnak-e adni egy puszit, mielőtt elmegyek.

A Kicsi a szokásos „hát persze!” felkiáltásával válaszolt, összecsókolgattak mind a ketten, megbeszéltük, hogy délután jövök értük, majd hazaindultam.

Az első „szingli munkanapomat” mindenképpen itthon akartam tölteni, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet és basszus, már annyira elszoktam attól, hogy milyen amikor produktívan, megszakítás nélkül tudok dolgozni, hogy be is fejeztem minden aznapi feladatomat és még mindig csak délután két óra volt!

Alig akartam elhinni! Az már csak a cseresznye volt a torta habján, hogy pont ekkor csörgött rám a férjem, hogy az ovi kerületében lesz egy megbeszélése, felveszi ő a lányokat, ne kelljen nekem bebumlizni a városba, ha ő már amúgyis ott van.

Haza sem jöttek este fél hétig! Nem mondom, ezzel a szeptember elsejével igazán kirúgtam a hámból!

Este azért bevallotta a férjem, hogy nem akarta előre elkiabálni, mert nem volt biztos, hogy össze tudja majd így rakni a napját, de nagyon igyekezett, hogy sikerüljön, mert mindenképpen akart nekem legalább egy teljes gyerekmentes napot biztosítani, hogy magamhoz térjek a nyári szünet káosza után.

Végül aztán a szerdai napunk is hasonlóan alakult: reggel a lányok már többnyire gond nélkül mentek be a csoportba, délután ismét a férjem ment el értük és csak az esti órákban jöttek haza.

Nagyon furcsa volt, hogy mindenre IS jutott időm, ráadásul még sietnem sem kellett semmivel!

Attól függetlenül, hogy ez a tanév összehasonlíthatatlanul kevesebb drámával indult, mint a tavalyi, a Kicsinek azért kellett az a négy teljes nap, hogy visszarázódjon az ovis menetrendbe.

Sokat segített, hogy még nem voltak a csoportban teljes létszámban, így több ideje jutott az óvónéniknek mindenkire és lehet, hogy ezért, de nekem úgy tűnt, hogy péntekre már egészen belejöttünk a dologba!

Mi is hamar felvettük a fonalat családilag, de azért nem lesz minden ugyanúgy, mint eddig.  

Az mindenképp nehezítő körülmény, hogy anyósom ebben a tanévben végig délutános műszakban lesz az iskolában, ahol dolgozik; így egyszer sem lesz lehetősége arra, hogy pénteken ő hozza el a lányokat az oviból, de majdcsak kitalálunk valami megoldást arra, hogy ne kelljen a nagyszülős ottalvásokat teljesen kiszorítani a naptárból.

A hetünk az ovis napokkal azonban még nem ért véget, mert szombat reggelre sikerült időpontot szereznem a Nagynak a fogorvoshoz, hogy végre valami kompetens ember mondhassa azt, hogy túlaggódom a fogváltását.

Annyira szeretem azt a gyerekfogászatot, ahová járunk, olyan türelmesek és olyan érzékük van a kicsikhez, hogy mindenkinek azt kívánom, hogy ilyen orvosokat találjon a gyerekének!

Mielőtt egyáltalán bármit megnéztek volna, a Nagy végignézhette az összes műszert, töltöttek neki egy pohárba vizet, hogy felszívhassa a nyálszívóval, liftezhetett a székkel és csak utána – amikor már teljesen megnyugodott – kellett kinyitnia a száját.

A fogorvos szerint a világon semmi teendőnk nincsen, mert a fogváltás során annyit változik az alsó és a felső állcsont formája és mérete is, hogy simán a helyére tud majd csusszani az idő előtt kibújt csontfog, nem javasolják a tejfogat kihúzni, hacsak a gyereket nem zavarja, hogy még ott van.

Ez elég megnyugtató volt és nyugtáztam is magamban, hogy minden rendben, rövidre zárhatom az értelmetlen aggódásomat és a Nagy nyüstölését is, hogy piszkálja a fogát.

A szombatunk viszont még ezzel sem volt teljes, mert délutánra elígérheztünk a barátaink ikerfiainak az első szülinapjára!

Nagyon jól éreztük magunkat mindannyian, a lányoknak is jól jött, hogy egy nagy, tágas udvaron játszattak sok-sok másik gyerekkel együtt és legalább mi is szusszanhattunk egy kicsit az ismerőseink körében.

El sem akartuk hinni, mekkorrát nőttek az ikrek! Utoljára talán valamikor hét hónapos koruk körül láttuk őket, már akkor is elég combosak voltak, de mostanra mindketten átlépték a 12 kilós súlyt! Úgy, hogy fejenként 1,5-1,6 kg-val születtek!

Nem megtriplázták, hanem meghatszorozták a születési súlyukat! Meg is követtem magam rögtön, hogy annó az én lányaimra mondtam, hogy hurkásak meg ducik ennyi idősen!

Mivel a zsúr a városon kívül (sőt, egy másik megyében!) volt, így eltartott egy darabig hazaérnünk és egy kicsit meg is csúsztunk a lányok ágyba dugásával, de a szombatra való tekintettel most egyikünk sem problémázott túl sokat ezen.

Én voltam a soros az altatással, a férjem még poénkodott is, hogy úgy kirohangálták magukat, olyan fáradt mind a kettő, hogy tuti megdöntöm a rekordomat, de valószínűleg elszólta magát, mert a Kicsi az istenért sem akart kidőlni.

Nagyjából fél tízre ki is derült, hogy az volt a baja, hogy kakilnia kellett (kétszer egymás után vittem ki a vécére, mindig akkor, amikor már majdnem elaludt), ami önmagában még jó is lenne, mert így mégiscsak nyugodtabban tud majd aludni, bár arról meg voltam győződve, hogy emiatt tuti, hogy úgy megéhezik majd éjszaka, hogy vasárnap biztosan hajnalban lesz ébresztő.

Így is lett, 4:40-kor szólt, hogy ő éhes.

De mielőtt áttérnénk a vasárnapra, el kell mesélnem mi történt velünk éjjel!

Szombaton, miután a Kicsit is sikerült végre elaltatnom, kinn beszélgettünk a nappaliban a férjemmel. Mesélte, hogy nem akart ezzel napközben aggasztani, de rettenetesen fáradt, mert nagyon rosszul aludt előző éjszaka: azt álmodta, hogy Londonban volt a Naggyal, kézenfogva sétáltak az utcán és amikor legközelebb lenézett, a gyerek már sehol nem volt.

Elveszett és hiába kereste mindenhol órákon keresztül, sehol nem találta.

Szerintem ez adhatta az inspirációt az én éjjelemhez, mert aznap este én valami még rosszabbat álmodtam a Naggyal kapcsolatban, ami ugyan nem tartott túl sokáig (legalábbis úgy érzékeltem), de annyira valóságosnak tűnt az egész, hogy hajnali fél háromkor zokogva ébredtem és egy jó óra óra eltelt, mire a férjem meg tudott nyugtatni annyira, hogy vissza tudtunk feküdni aludni. (Ezt az epizódot a gyerekek szerencsére átaludták, de a Kicsi ugye ébresztett minket másfél órával később.)

Hű basszus, de iszonyatos volt!

Nem tudom, éltetek-e már át ilyet, de az a legrosszabb benne, hogy az ember nem tudja csak úgy száműzni az agyából! Hiába próbálsz koncentrálni arra, hogy ne ezen pörögj, ez pont olyan, mint amikor azt mondják, hogy ne gondolj a rózsaszín elefántra. Tuti, hogy az fog először eszedbe jutni.

Én nem hiszek az ilyesmiben, de anyukámnak volt (van?) egy jó vaskos álmoskönyve és mivel gyerekként azt sokat forgattam, így most is ahhoz folyamodtam, hogy rákerestem online, mit jelent, ha valaki ilyen borzasztó dolgot álmodik a saját gyerekéről, hátha akkor könnyebben fel tudom dolgozni, amit láttam.

Több helyen is azt írták, hogy gyerek elvesztéséről álmodni azt jelentheti, hogy nő, változik, egyre érettebb lesz és egyre kevésbé van már szüksége ránk szülőkre, ezt pedig a tudatalattink ezekre az álmokra fordítja le magában.

Elveszlik, elmúlik a kisgyermeki mivolta.

Ebben mondjuk lehet valami. 🤷‍♀️

Nem értek én ehhez, de ha lehet, soha többet nem akarok ilyesmit álmodni.

Salty