Lehet, hogy a nyaralásról már múlt héten hazajöttünk, de unatkoznunk ezekben a napokban sem sikerült – még úgy sem, hogy a hét nagy részében „egygyerekes” szülők lettünk.
Az történt ugyanis, hogy anyósoméknál költöttük el a vasárnapi ebédünket, a Nagy pedig rögtön kihasználta ezt a remek lehetőséget, hogy lebeszélje Bakával, hogy mi lenne, ha ő nem jönne velünk haza, hanem inkább náluk maradna, ha már a nagyanyja úgyis szabadságon van a következő hetekben.
Bakának (de Dedának főleg!) persze rögtön felcsillant a szeme és azonnal bele is egyezett, így csak az maradt hátra, hogy mi is rábólintsunk.
Ilyenkor egy kicsit mindig vetekedik az agyamban több gondolat is: nem élünk-e vissza azzal, hogy ilyen segítőkészek; nem arról van-e szó hogy csak nem akarnak a gyereknek nemet mondani, miközben nekik is jól esne a pihenés; nem leszünk-e rosszabb szülők attól, hogy megkönnyebbülünk, mert így ebben a pár napban csak egy gyereket kell terelgetnünk és az összlétszám nagyon nem mindegy a home office mellett; de persze az is ott van, hogy amikor én születtem, nekem már nem éltek a nagyszüleim és milyen klassz, hogy az én lányaimnak van lehetőségük megélni ezt a kapcsolatot az övéikkel.
Na meg arra is rendszeresen emlékeztetem magam, hogy anyósom nem éppen az a nebáncsvirág típusú nő, biztosan megmondaná, ha valami miatt nem tudnák vállalni a gyerekfelvigyázást, ne gondoljam túl a dolgot.
Így aztán a Nagy ott maradt náluk és együtt hesszeltek Bakával egész héten, a Kicsi pedig átmenetileg egyke lett itthon.
Egy szavunk sem lehet, mert tényleg jó testvérek, nincsen közöttük soha igazán vérre menő dráma, de ettől függetlenül szerintem néha kimondottan hasznos elválasztani őket egymástól.
Makes the heart grow fonder ugyebár.
Ha pedig csak a Kicsi van velünk, akkor aztán hátradőlhetünk.
Amikor együtt vannak, akkor nyilván megy az ökörködés ezerrel, a Nagy brutális energiaszintje megdobja a húgáét is, de ha a kistesó magára marad, akkor nagyon szépen megmutatkozik, hogy neki mennyivel nyugisabb a természete.
Vagy csak nem hiperaktív (ADHD-s?), mint a nővére.
Egyedül is remekül elszórakoztatja magát egészen hosszú ideig is, nem igényli, hogy állandóan ott legyeskedjünk körülötte, végtelenül önálló: egyedül öltözik, egyedül bilizik – értsd: odakészíti magának a wc-papírt; leül; elvégzi a dolgát; megtörli, amit kell, majd ki is önti a produktumot (ezt a részt persze felügyeljünk) – normálisan végigüli az összes étkezést, nem pattan fel hatvankétszer, nem kell százszor rászólni, hogy nem ugrálunk vadember módjára az ágyon/kanapén/hintán stb. – egyszóval nagyon más.
Az egyetlen, amit őszintén szólva én már egyre nehezebben viselek, az az, amikor előjön belőle az extrán dacos dackorszak.
Ez nem újdonság, már bő egy-másfél éve mennek az olyan dulifulizások, amikor mindennek az ellenkezőjét mondja, csak és kizárólag azért, hogy ellent mondjon, de mostanra már tényleg tökélyre fejlesztette a dolgot.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy amikor rájön a hoppáré, akkor tök mindegy mit mondasz neki, mindenre fúj – például kijön reggel a szobából, miután szépen átöltözött a pizsamájából az aznapi ruháiba, én megdicsérem, hogy „milyen szépen felöltöztél, nagyon ügyes vagy!” – erre ő dobbant egyet a lábával és durcásan visszaszól, hogy „nem vagyok ügyes!”
Vagy éppen azt kapjuk, hogy „hagyjál békén!” – erre pedig én ugrok, mert lehet, hogy horvátul ez egy teljesen oké, nem bunkónak számító mondat, de magyarul viszont borzasztó csúf egy éppencsak három éves gyerek szájából, ezért erről elég nyomósan igyekszünk leszoktatni (- mindkét nyelven, mert mégiscsak érthetőbb neki úgy, ha nem változnak a szabályok, hogy mikor szabad és mikor nem).
Ha még „agyilag elérhető” állapotban megy a hiszti, akkor elég annyi is, hogy megbeszéljük vele újra és újra, hogy csúnya ilyet mondani és mi nem beszélünk csúnyán egymással – ha eljut hozzá az infó, akkor azért látszik, hogy egy kicsit elszégyelli magát, de ha már nagyon belelovallta magát a műsorba, akkor simán visszaszól, hogy „de én akkoris csúnyán beszélek!”
Ilyenkor a „time out” szokott bevállni, bevisszük a hálóba, hadd tombolja ki ott magát közönség nélkül, ha lenyugodott és hajlandó bocsánatot kérni, akkor kijöhet.
Egyelőre így lavírozunk, de én – másodjára – már tényleg nehezen viselem a dackorszakot, pláne, hogy a Kicsinek sokkal erősebb a személyisége és vele egy héten többször csapunk össze, mint a Naggyal annó fél év alatt. (Fogalmam sincs milyen idegrendszere van azoknak a szülőknek, akik ezt végigtolják kétszer-háromszor ennyi gyerekkel, de lehet, hogy nem ártana kutatni.)
A férjem kevésbé veszi fel az ilyeneket, néha még szórakoztatja is, ha éppen megy az ellentmondás, olyankor még vizet is úgy kínál neki, hogy „ugye nem akarsz vizet inni?” – erre persze, az apja legnagyobb megelégedésére a gyerek azt válaszolja, hogy „DE IGEN!” és meg van oldva a szituáció, már csak ki kell várni, hogy lecsengjen a durca.
Nagyon érdekes, hogy néha miért bújik ennyire belé a kisördög, mert az idő 85%-ban meg egyfolytában bújik, ezer puszit ad, az ölembe kérezkedik, együtt főzünk, összebújva alszunk, kézenfogva zuhanyzunk és legszívesebben a bőröm alá is bemászna, ha tehetné.
Igazából betudom annak, hogy ebben a korban van és próbálok uralkodni a saját érzelmeimen, hogy kettőnk közül legalább az egyik fél legyen nyugodt, ha helyzet van.
A héten mondjuk csórikámat az ág is húzta, simán lehet, hogy ez is rátett egy lapáttal.
Már vasárnap észrevettük, hogy a hétvégi kinti csavargásaink során (a szokásos spray ellenére) mindannyian elszenvedtünk néhány szúnyogcsípést, de ez persze önmagában nem lenne semennyire érdekes, ha pár nappal később nem kötöttünk volna ki a gyerekorvosi ügyeleten miattuk.
Hétfő estére a mi pöttyeink már alig látszottak, a Kicsi lábán viszont egyre nőtt a vörös folt, másnap reggelre pedig már sebesnek és érzésre melegebbnek is tűnt, mint a környező bőrfelületek.
Én aggódtam jobban, a férjem meg volt róla győződve, hogy csak elkaparta a szúnyogcsípést a gyerek, de én ezt nem igazán tartottam elképzelhetőnek, mert egy ilyen sérüléshez gyakorlatilag folyamatosan vakarnia kellett volna, azt meg nyilván észrevettük volna, mivel egyfolytában mellette vagyunk.
Emiatt aztán egyikünket sem hagyott nyugodni a dolog, ezért az apja elvitte a gyerekorvoshoz, mert lehet, hogy tényleg csak egy elkapart szúnyogcsípés és teljesen hülyének néznek majd minket, de inkább menjünk feleslegesen, minthogy nagyobb baj legyen.
Na kérem, itt kiderült, hogy létezik egy Skeeter-szindróma nevű cucc, ami elsősorban a fiatal, néhány éves gyerekek „betegsége” és a szúnyog nyálában lévő fehérjékre adott túlzott immunválasz, mivel az ilyen kicsi gyerekeket még nem csípték meg „elégszer”, ezért még nem alakult ki nálunk, hogy a szervezetük figyelmen kívül hagyja.
Állítólag ez kimondottan gyakori, de én most először hallottam erről, ezért is akartam írni róla néhány sort, hátha nektek is új ez az információ.
A lenti képen láthatjátok, hogy hogy nézett ki, amikor orvoshoz mentünk vele (ez a csípéstől számítva ~2 nappal később volt), a jobb oldali kép pedig a jelenlegi állapot, miután naponta háromszor kentük a receptre felírt krémmel.
A doki szerint rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában, mert szerencsére semmi következménye nincs, csak állati sokáig tart, amíg teljesen elmúlik.
Miután ez a történet kedden sikeresen megoldódott, már nyugodtan koncentrálhattam fejben a következő kihívásra, ami ezúttal csak engem érintett, ugyanis szerdán volt időpontom fogászati műtétre, hogy végre kiszedjék azt a fogamat, amivel úgy megszenvedtem a június végi napokat.
Mit ne mondjak, be voltam tojva rendesen. Eddig csak egy bölcsességfogamat kellett kiműtetnem, mert horizontálisan próbált kitörni az állkapcsomból, „rendes foggal” még soha nem kerültem ilyen helyzetbe és nem is nagyon tudtam, mire számítsak, de közben attól is be voltam szarva, hogy bármikor újra begyulladhat.
Maga a procedúra szerencsére rövid, de ahhoz képest elég komplikált volt, mert hihetetlenül görbék voltak a gyökerei, ezért csak több darabban lehetett kioperálni és még a helyét is varrni kellett, olyan nehezen állt el a vérzés.
Hú, de örülök, hogy túl vagyok rajta! Pláne, hogy a fogorvos szerint annyira mélyen, a gyökerek alatt (vagy ebben az esetben inkább felett) volt a gyulladás, hogy nem is csodálja, hogy egy hónapja teljesen rottyon voltam, mert az egész bal oldali arcüregemre is átterjedt.
Szóval most megint antibiotikumot kell szednem, de legalább tuti, hogy nem fog még egyszer annyira fájni, hogy beleszédülök, mert már nincs minek.
Két órával később viszont megjutalmazott az univerzum a helytállásomért, amikor kijöttek az idei egyetemi ponthatárok!
Nem akartam nagydobra verni, de az év elején elhatároztam, hogy talán most jött el az ideje annak, hogy visszaüljek az iskolapadba és tanuljak valami olyasmit, amit én szeretnék, amit magam miatt csinálok, nem pedig azért mert a munkámhoz kell a továbbképzés.
Lehet, hogy már meséltem róla, de én mindig is erősen humán beállítottságú voltam, tényleg mióta az eszemet tudom (második osztályban vettem részt először versíró versenyen, gimiben pedig már megyei lapokba írtam cikkeket) és ebbe az irányba szerettem volna egyetemre is menni, de végül hagytam magam lebeszélni és akkor csak különböző sulik gazdasági szakjaira jelentkeztem.
Már évek óta érlelődik bennem, hogy adós vagyok ezzel, tartozom magamnak a bölcsészkarral, mert az írás az én igazi szenvedélyem és miután alaposan átbeszéltük a férjemmel – aki teljesen magától értetődőnek vette, hogy nekem ez fontos és az abszolút támogatásáról biztosított – februárban beadtam a jelentkezésemet a Pécsi Tudományegyetemre.
Az meglepetésként ért, hogy levelezőn is van finanszírozott változata ennek a szaknak, de ha már létezik, akkor úgy voltam vele, hogy beteszem azt az első helyre, tavaly úgyis 430 felett volt a ponthatár rá, idén biztos még több is lesz, csodaszámba menne, ha az összejönne (pláne, hogy egy halom pontom már amúgyis elévült az érettségi óta), de az önköltséges legalább sima liba lesz.
Erre képzeljétek, bejutottam ösztöndíjas helyre! (Jó, mákom volt, mert 80 pontot(!) esett a ponthatár tavaly óta, de akkor is!)
Alig várom, hogy belekezdjek! 😊
A hét hátralévő része már izgalmaktól mentesre sikerült, de csak hogy ne legyen túl nagy a nyugi, szombaton áthívtuk hozzánk a Kicsi legkedvesebb ovis barátját, B-t és természetesen a két nagyobb testvérét is.
Az ő szüleik azok a szülők, akikkel nekünk sem „playdate közbeni kötelező jópofizás kizárólag a gyerekek miatt” az együtt töltött idő, hanem egyébként is nagyon egy húron pendülünk, így – bármekkora káoszt is jelentett öt megvadult gyerek egy 85 négyzetméteres lakásban – mindannyian remekül éreztük magunkat.
Vasárnap – ha már lúd, legyen kövér alapon – még a családi ebédet is bevállaltam (mégiscsak anyósom vigyázott hétfőtől péntekig a Nagyra), csirkés tortillával, Charlotte-tortával és plusz egy vegán menüvel együtt, de a brokkolikrémlevest a férjem és a lányok főzték, így azért egyértelműen nekik jár a kredit.
Ezen a héten – egy közelgő céges rendezvény miatt – már a munkámban is nagyobb fokozatba kell majd kapcsolnom és a férjem is hamarosan kezd az új helyén, szóval hátradőlni nem a napokban fogunk, de erről majd a következő részben számolok be!
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Hajrá az egyetemhez! Jó, hogy nem hagyod veszni az álmaidat! Remélem nem fogsz csalódni, és izgalmas lesz.
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönöm! ❤️
KedvelésKedvelés
Gratula az egyetemhez!
Egyszer én is jelentkeztem levelezőre, tanárszakra. Sajnos én nem tudtam elkezdeni, mert ugyan azt ígérték, hogy kéthetente kell egy péntek-szombatra bemenni, de a tárgyfelvételkor nem voltak úgy kurzusok, és egyszer pénteken, háromszor szombaton kellett volna menni. Azt meg nem tudtuk családilag vállalni, utazással stb.
Úgyhogy figyelj nagyon, amint megnyílnak a kurzusok, foglalj hamar.
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszi szépen! Hűű, ez nagyon jó tanács, köszönöm! Eszembe nem jutna, hogy nem tartják magukat ahhoz, amit ígérnek!
Itt mindenhol úgy írját, hogy a levelező kurzusokon félévente maximum 6-7 alkalommal kell menni – remélem ebből sehogy nem fog kijönni minden hétvége, mert az nekünk is túl sok lenne.
KedvelésKedvelés
Grat az egyetemhez, ügyes leszel
KedvelésKedvelés
Gratulálok a sikeres egyetemi felvételihez!
Fogászat: sohasem felejtem el életem első szájsebészeti látogatását. Az sztk-s fogdoki ki akarta húzni a bölcsességfogamat, mert nyomta a mellette lévőt. Nem sikerült neki, beletört, ezért visszarendelt aznap délutánra a szájsebészetre. Mondanom se kell, hogy be voltam tojva rendesen. Mikor odaértem, már többen várakoztak előttem, köztük egy idősebb úr, aki a feleségét kísérte, és hallottam, hogy ilyeneket mond a nőnek, hogy: “Ne félj, ez egy nagyon jó doki, nagyon ügyes, annyi lidokaint ad, hogy meg sem érzed, stb…” Jajj, mondtam az úrnak, de jó, hogy ilyeneket tetszik mondani, köszönöm szépen 🙂 Mikor végre rám került a sor, a doki szerintem látta rajtam, hogy kb. az ájulás határán vagyok, mert mindenfélét bevetett, hogy próbálja oldani a feszültséget. Többek között éppen fel volt állványozva az épület külső tatarozás miatt. Mivel a fogászat a legfelső, 6. emeleten van, a doki ilyesféleképpen viccelődött: “Ha ki akar ugrani, most lehet”. A célját elérte, ugyanis fülig érő szájjal sétáltam ki a rendelőből. Ha ezt nekem valaki akár csak 1 órával korábban mondja, kinevetem. Amivel viszont mostanában szenvedek, az a körömbenovés. Néhány éve kezdődött, előtte 40 évig kutya baja nem volt a körmeimnek. Fogalmam sincs, mi okozza, mert trauma nem érte, körömcipőt meg nem hordok, csak sportcipő, vagy nyáron szandál. Pedikűröshöz is járok, de hiába, újra és újra visszajön a probléma. Azért az gáz, hogy ha meglátnak a sebészeten, már egyből tudják, mi a helyzet, miért vagyok ott. Ebben az évben ez már az 5. “műtétem” lesz. Próbáltam nézegetni végleges megoldást, de ami szóba jöhetne, (lézeres eltávolítás) nagyon drága. Most viszont láttam olyat, hogy egy orvosi fémből készült szálat helyeznek a problémás területre, ami megakadályozza, hogy rossz helyre nőjön vissza, és az ára is töredéke a lézeres műtétnek. Sajnos az én pedikűrösöm nem vállal ilyet, úgyhogy elhatároztam, ha begyógyul a legutóbbi “műtét” helye, keresni fogok egy gyógypedikűröst, aki ért ehhez.
KedvelésKedvelés
Ez a doki is ilyen poénkodós kedvében volt, én is nagyon örültem neki, hogy próbálja oldani a feszültséget. 🙂
Miközben olvastam a pedikűrös sztoridat, pont az a fémszálas megoldás jutott eszembe, amit a férjemnek is csinálni fog a pedikűrösünk (tőle hallottuk mi is először, mert amúgy ő elsősorban gyógypediűrös, de csinál esztétikai cuccokat is) – a kommented végén láttam, hogy te is ebbe az irányba gondolkodsz. 🙂
Ha a férjemnek hamarabb kész lesz, akkor majd megírom, hogy hogy sikerült, mire lehet számítani! 😉
KedvelésKedvelés
Köszi 🙂 Komolyan mondom, a benőtt körömnél nincs fájdalmasabb, én azt mondtam, inkább szülök még egy gyereket, de ezt a fájdalmat még egyszer ne.
KedvelésKedvelés
A barefoot csoportban van pár ember, akinek elmúlt a folytonos benövés az átállás után. Gondolom ez inkább egyéni, nem egy általános előnye a bareefootnak, de hátha.
Az egyik gyerekemnek egy sima kerek orrú cupcake balerina miatt kezdett befordulni a lábujja, úgyhogy a kényelmes cipő még nem feltétlenül elég az egészséges lábhoz. Ha ódzkodsz a barefoot-tól, van már néhány cég, ami széles orrú sportcipőket gyárt. (Amúgy már a legtöbb divatcég gyárt barefoot cipőket, pl a zara, a bonprix tuti.)
KedvelésKedvelés
Fiatal koromban rengeteget szenvedtem én is a körömbenövéstől. Volt, hogy menni is alig tudtam. Hipermangánt vettem a patikában, feloldottam egy lavór forró vízben és órákig áztattam benne a lábamat, ami ettől hosszú ideig sötétbarna színben pompázott, de legalább lement a gyulladás, ki tudtam nyomkodni a gennyet a területről és ki tudtam vágni a benőtt körmöt.
Nekem egy Scholl körömbenövés elleni szer segített. Valami átlátszó folyadék volt egy kis üvegben, és /miután eltávolítottam a benőtt körmöt/ a körömágynak abba a részérbe kellett beügyeskedni, ahová benőtt a köröm. Ez a folyadék kitöltötte azt a részt és nem engedte benőni oda a körmöt. Gondolom az új technika az ezüst szállal is valahogy így működhet. A nagy lábujj körmök külső szegeltében már egy kezeléssel megszűnt a benövés, a belső szegleteknél több kezelésre volt szükség, de egyre kevésbé nőtt be a köröm, és a végén ott is elmúlt a probléma. Ez több évtizedes történet, így azt hiszem lehet mondani, hogy a probléma végleg megszúnt.
KedvelésKedvelés
A hagyjál békén egyáltalán nem csúnya beszéd. A hangsúly és a kontextus valóban teheti bunkóvá, de ebben az esetben nem azt kell megtanítani egy gyereknek, hogy ez csúnya beszéd, ne használja, mert hosszú távon káros lehet. Gondolj arra, ha majd valaki erőszakosan lép fel vele szemben, és ő leblokkol, mert ezt akarná mondani, de te belesulykoltad, hogy nem lehet.
Kíváncsiságból rákerestem a neten, mert nyilván gondolhatom én rosszul, bemásolom:
Nem trágár: Nyelvészetileg ez egy teljesen tiszta, indulatszóktól és durva kifejezésektől mentes magyar mondat.
Személyes határok: Ez a kifejezés a határok kijelölésének alapvető eszköze.
Védelmi funkció: Ha valaki erőszakoskodik, zaklat vagy átlépi a határokat, ott nincs helye a finomkodásnak. Ilyenkor a határozott „Hagyjál békén!” a legbiztonságosabb és legmegfelelőbb reakció.
KedvelésKedvelés
Igazad van ebben és fogok is gondolkodni, hogy hogy lehet valahogy jobban csinálni ezt.
Úgy mondjuk neki, hogy se anya, se apa, se a testvére nem beszél így, tehát MI nem beszélünk így EGYMÁSSAL, de ez tényleg lehet félreérthető, hogy akkor mikor szabad mondani.
KedvelésKedvelik 1 személy
Pont így.
Sosem felejtem el, hogy amikor ezt kiabáltam kétségbe esve, anyám annyit bírt mondani (ne volt szemtanú, meg kellett tennie egy kicsi utat), hogy ne kiabáljak… Még évekig tartott utána a bántalmazás, csak ugye ezután csöndben. Meg is tanultam, hogy nincs kitől segítséget kérni;; vagy megoldom a problémámat vagy így jártam.
Gratula az egyetemhez. :))
KedvelésKedvelés
Sok sikert az egyetemhez! 😊🥳 Tök jó, hogy belevágsz, már a lányok sem olyan kicsik. Persze nem mindig lesz egyszerű, de megéri ha ez a szenvedélyed! Én csak egy OKJ-s képzést csináltam meg tavaly és eléggé kipurcantam a végére, de egy szakmával gazdagabb lettem.
Ilyenkor a Kicsi egyébként nem kampányol, hogy mamázna ő is? Nem egy hetet, természetesen. Nálunk sem volt még egy éjszakánál többet távol itthonról a 3 éves, mostanában pont ez az extra anya igény a baj inkább. Legutóbb is mondta anyósom, hogy estére már hiányoztam és sírt kicsit. Persze nem volt nagy baja, és meg is nyugodott hamar, de valahogy bizonytalanabbá vált a máshol alvás.
A dackorszak meg hááát.. katasztrófa. Túlélésre játszom sokszor, és lesz majd még egy kör ebből. Inkább hagyom az ősz hajszálakat, manapság menő úgyis. Nagyon meg tudok viselődni az állandó ellenkezésben és mindentjobbantudokban és estére kiégek. Vannak jobb napok azért, olyankor erőre kapok, de elég temperamentumosak a lányok 🫠
KedvelésKedvelés
Köszi! Elvileg félévente csak 6-7 alkalommal kell bemenni, remélem, hogy azt meg tudjuk majd oldani, most még nem tűnik olyan nehéznek, de tuti, hogy lesz egy halom dolog, ami viszont nem lesz egyszerű.
Mindesetre nagyon izgatott vagyok azzal kapcsolatban, hogy mi mindent fognak nekem tanítani. 🙂
Nem, a Kicsivel nincs ilyen gondunk, ő itthon szeret a legjobban lenni. 🙂
Talán csütörtökön vitte el a férjem játszóterezni és direkt oda mentek, ahol anyósom volt a Naggyal – a közös játék után a Nagy kérdezte, hogy maradhatna-e még egy napot a nagyszülőknél, a Kicsi meg azt, hogy ugye őt az apja haza gondolta vinni? 😀
Szeret amúgy ő is Bakáéknál lenni, mindig nagyon élvezi, amikor ott alszanak, de azért itthon a legjobb. 🙂
Nálatok milyen gyakori, hogy a nagyszülőknél alszanak? Lehet, hogy csak az a baj, hogy még nem szokta meg eléggé? Kicsi még, szerintem nincs abban semmi extra, hogy ennyi idősen még hiányol, amikor ott van.
Vigasztaljon a tudat, hogy nálunk csak Bakáékkal működik ez, még a hat évest sem tudnám rávenni, hogy mondjuk egy táborban vagy csak az én anyukámnál legyen egyedül, mert ahhoz nem volt évek alatt hozzászoktatva. 😀
Nagyon megértelek, rosszabb napokon én is rettenetesen el tudok mentálisan fáradni estére – főleg most, amikor itthon vannak egész nap, nekem meg muszáj dolgoznom – teljesen lemerít, hogy mindenre jusson elég figyelmem.
Ahogy nőnek, egyre jobb lesz, már csak pár évet kell kibírnunk! 😀
KedvelésKedvelés
Egyértelműen itthon alszanak egyébként a legjobban (javítom: ahol mi ott vagyunk, mert a Nagynak az apja, a kisközépsőnek pedig én vagyok a favoritja) 🙂 Szeretnek anyósoméknál lenni, közel is lakunk egymáshoz és havonta egyszer általában ott is alszanak.
Talán ez is a tesó miatt lehet, de egészen extrém a dackorszak és a féltékenység együtt. Az apját sem fogadja el, így ő nem tud engem tehermentesíteni. A végén a Nagy helyett én fogok pszichológushoz járni 😟
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálunk nagyon érdekes a dolog, mert pont mindig a nagyszülőknél nyugodtabbak. A Nagy és a Kicsi is mindig ott aludt először normális időpontig reggel – a Nagy amíg ott volt náluk múlt héten 10-12 órákat aludt Bakával, fél kilenc körül keltek fel!
Itthon szerintem félnek, hogy lemaradnak valamiről, azért pattan ki olyan hamar a szemük. 😀
Korábban elfogadta az apját, vagy már a kistesó előtt is problémás volt? Nekünk is gázos volt a Kicsivel az első 1,5-2 év, nagyon nehezen jöttünk vissza onnan, hogy csak én kellettem mindenhez, az apjának azt sem engedte, hogy a száját megtörölje evés után. Tényleg rettenetes, amikor emiatt magadra maradsz mindennel.
Nekünk az jött be, hogy kivontam magam az egyenletből teljesen, elmentem itthonról (lehet még emlékszel, írtam is róla, hogy lenn ültem a kocsiban a parkolóban, mert hideg volt odakinn), mert könnyebben ment az “apához szoktatás”, ha én nem voltam jelen, hiszen akkor nem voltam opció.
Nem mondom, hogy ez mindenre megoldás, biztos, hogy más a ti helyzetetek, már csak a baba miatt is – nálatok inkább ő lehetett a katalizátor, akkor meg teljesen érthető, hogy nem akarsz rátenni még egy lapáttal azzal, hogy lepasszolod az apjának.
De bármi is az ok, próbálkozzatok, nehogy bekattanj! Nagyon szorítok! ❤️
KedvelésKedvelés