Hétfőn úgy ébredtünk fel, hogy talán itt az ideje, hogy megtörjük a sormintát és három és fél napnyi tóparti lazulás után valami mást is csináljunk.

Átkocsikáztunk a Wolfgangsee túloldalára, hogy a híres-neves SchafbergBahn-nal felzötyögjünk az 1783 méter magas Schafberg-hegy tetejére.

Az talán nem lep meg senkit, hogy a jelentős tengerszinti magasság miatt nem hagyományos vonatok járnak ezen az útvonalon, hanem fogaskerekű szerelvények, de ez szerintem csak még különlegesebbé teszi az utazást.

Mivel mi (ugyan nem önszántunkból, de) koránkelő népség vagyunk, így elég hamar elindultunk a kempingből és már kilenc után nem sokkal a St. Wolfgang völgyében található állomáson voltunk – valószínűleg ez volt a szerencsénk, mert már így is az utolsó(!) helyet foglaltuk el az épület melletti parkolóban.

Kívülről még nem látszott, hogy milyen sokan várakoznak a vonatok indulására, csak amikor beálltunk a sorba, hogy megvegyük a jegyeinket, akkor láttuk a pénztárak feletti kivetítőn, hogy már a következő három(!) indulási időpontra is eladtak minden jegyet, így végül csak a 10:50-es járatra tudtunk helyet szerezni magunknak.

Sebaj, amíg várakoztunk, sétáltunk egyet a kisváros gyönyörű, turisták számára optimalizált tóparti sétányán (ahol a férjem még a fényképezőjét is elővette, hogy kattintson néhány képet rólunk), megnéztük a szuvenírboltok kínálatát és még arra is jutott időnk, hogy az állomásra visszatérve, az ott kihelyezett mini-kiállításon, tanulmányozzuk egy kicsit a fogaskerekek működését.

A Nagynak már talán átment valami a rögtönzött magyarázatomból, hogy miért szükséges ezekbe a kerekekbe kapaszkodnia a vonatnak, de a párhuzamot az általuk már többször kipróbált zágrábi fogaskerekű (ami a világon a legrövidebb ilyen járat a maga 70 méteres útvonalával) és a majdnem 6 km hosszú SchafbergBahn között szerintem már mindketten értették.

Mindannyian nagyon élveztük a zötykölődést a hegy tetejére, végig beszélgettünk, az ablakból figyeltük a fákat, a vadvirágokat és a pillangókat, majd később, amikor már kellően magasan jártunk, csak úúztunk és áááztunk a csodás kilátás láttán.

Mivel mi a férjemmel már jártunk itt, tudtuk, hogy van egy klassz étterem a csúcson, ezért a vonatból kiszállva rögtön a kajálda teraszára vettük az irányt, ahol mindenkinek rendeltem egy nagy tányér gulyáslevest tízórai (vagy inkább korai ebéd?) gyanánt.

Természetesen arra is szántunk időt, hogy alaposan körülnézzünk a Schafberg csúcsán, de egy másik turista közreműködésével még egy közös képet is sikerült lőnünk a pazar panorámával a háttérben. (Ha tuti képet akartok, akkor MINDIG egy fiatalabb, ázsiai lányt kérjetek meg, hogy fényképezzen, mert ők aztán tényleg vágják, hogy-hogy kell ezt csinálni! 😁)

A visszaúton nagyon készültünk arra, hogy az állomáson majd lefényképeznek minket, pont úgy, ahogy sok évvel ezelőtt is tették, amikor a férjemmel (jóval a házasságunk és a lányok születése előtt) tették és majd ezúttal is megvesszük az ebből készült szuvenír képeslapot, mert milyen klassz lesz a már meglévő mellé kitenni, de sajnos időközben ezt a szolgáltatást megszüntették, így ezúttal be kell érnünk a csúcson készült közös fotónkkal.

A kempingbe visszaérve folytattuk a szokásos modus operandinkat, a Nagy az apjával benn a tóban pancsolt, én pedig letelepedtem a Kicsivel a parton a napsátorban, hogy elaltassam.

Már eléggé „benne voltunk a délutánban”, nem ilyen későn szokott aludni menni, de még túl pici ahhoz, hogy egészen estig kibírja napközbeni pihenés nélkül, pláne most, amikor egyébként sem akkor van takarodó, mint tanév közben szokott.

Még én is majdnem elpilledtem egy kicsit, olyan jól esett a friss, vízparti szellőben, összebújva pihenni.

Végül nem aludt túl hosszan, de nagyon jókedvűen ébredt. Lehet, hogy jót tett neki, hogy délelőtt kicsit kizökkentünk a strandolós-kempingezős napokból, mert ugyan a vízbe még mindig nem akart bemenni, de a partra már volt kedve lejönni velem.

Négyesben hesszeltünk a víz mellett, kagylókat szedtünk és egy homokozóvödörrel még egy pici halat is sikerült elkapnom, aminek a Nagy rögtön épített egy „akváriumot” egy másik edényben.

Csak később vettük észre, hogy azzal a marék sárral és kaviccsal, amivel kibélelte az edény alját, véletlenül egy félcentis kis rákocskát is sikerült a vödörbe költöztetnie, ettől pedig a Kicsi olyan boldog lett, hogy csak csuda, mert így a bébihal már nem volt egyedül, lett egy kis pajtása is!

Ezen a mini-állatkerten felbátorodva jutott eszébe, hogy ő meg akkor hangyákat akar gyűjteni, így a kempingezésünk utolsó etapját azzal töltöttük, hogy segítettünk neki hangyákat keresni, amiket aztán óvatosan, a két kis hurkás ujja közé csippentve (hogy ne nyomja össze őket) egy másik vödörbe rakosgatott.

A hangyaszedegetés közben sokat gondolkoztam azon, hogy mi lehet a baj, miért nem érzi igazán jól magát az ilyen helyeken és arra jutottam, hogy neki valószínűleg a természetes vizekkel van baja.

Ha összeszámolom, akkor eddig ötből ötször utasította el őket. Amikor egy éves korában a horvát tengerparton voltunk, akkor is arról írtam, hogy rámbarnult a gyerek, mert letenni sem tudtam, a vízbe pedig pláne nem akart bemenni, de ugyanez volt a helyzet egy évvel később az albán, homokos tengerparton (ott még a homok is zavarta) és annál a két tóparti strandnál is, ahová akkor mentünk el, amikor nyaranta Magyarországra látogattunk.

Lehet, hogy a nagy vízfelület ijeszti meg vagy csak „koszosnak” látja a természetes vizeket és nem akarja bepiszkítani magát, mert a medencékkel amúgy semmi baja sincs, a különböző fürdőkben is mindig nagyon jól szórakozik és úgy en bloc a fürdést is imádja.

Nem tudom, hogy az ilyesmit ki lehet-e nőni vagy “ki kell-e” egyáltalán, mert végülis a világon semmi baja nem lesz tőle, ha neki az ilyesmi 10-20-30 év múlva sem fog bejönni – a családi nyaralásokra meg jó kompromisszum lesz, ha legközelebb olyan helyet választunk, ahol van medence is, hogy ő is tudja élvezni a pancsolást.

A sátrazást egyébként nagyon megszerette, pár nap elteltével már ő és a nővére is teljesen asszimilálódtak a kempingezéshez.

A Nagy például – az apja és az én teljes megrökönyödésemre – nyakig becipzározott hálózsákban kezdett aludni.

Soha nem gondoltam volna, hogy ő lesz az a gyerekünk, aki tud majd így pihenni, mert egyértelműen a Kicsi az, aki szépen, nyugodtan, kevés fészkelődéssel lehozza az éjszakákat, a Nagyot pedig szedtük már ki az álmában valahogy magára csavart függönyből is (tanulság: nem szabad az ablak mellé tenni az ágyat)!

(Fun fact: én sem tudok becipzározott hálózsákban aludni. Erre akkor jöttem rá, amikor évekkel ezelőtt egy őszi kempingezés során belezártam magam és az éjszaka közepén teljes pánikban arra riadtam fel, hogy nem tudok mozogni – azóta sosem szoktam felhúzni a cipzárt, hanem inkább csak betakarózom vele.)

A Kicsi viszont a kempingben is hozta a szokásos rendszerető formáját – a hálórészünkben kinevezett magának egy zsebet, ahová az éjszakai vizes kulacsát és a cumiját tette, hogy ne vesszenek el, de az összes ruháját és a cipőit is mindig szépen elpakolta, oda, ahol a dedikált helyük volt, sőt még a másnap viselni akart outfit-jét is rendszeresen előkészítette magának esténként.

Ez egyébként újabban itthon is szokása – azt tudjátok, hogy amúgy is elég háklis arra, hogy mit halandó felvenni és mit nem – de a nyári szünet kezdete óta már önállóan választja ki és veszi fel reggel a ruháit – most már csak arra kellene rászoktatnunk, hogy a művelet közben ne túrja félig össze a fiókjait.

De ezt egyelőre még a Nagynál sem sikerült elérnünk, szóval annyi baj legyen, majd kialakul.

Kedden is a szokásos kempingezős, strandolós, parton játszós, hangyaszedős napunkat töltöttük, amikor a férjem – teljesen véletlenül – ránézett az időjárásjelentésre és meglátta, hogy aznap éjjel óriási zivatar várható és a levegő nem csak átmenetileg fog hirtelen majd’ 15 fokkal lehűlni, de úgymarad a következő 4-5 napra is.

Sokáig tanakodtunk, hogy mi legyen, mert elvileg csak csütörtök reggel kellett volna kijelentkeznünk, de aki pakolt már össze sátrat szakadó esőben (aztán hazaérve szedte szét az egészet újra, hogy kiszárítsa), az tudja, hogy ez nem túl jó buli, így végül arra jutottunk, hogy az a legjobb, ha még az esőfelhők érkezése előtt lelépünk.

Két rossz közül ez volt a kisebbik, mert az nyilvánvaló volt, hogy este nem lesz könnyű a lányokkal utazni, pláne úgy, hogy várhatóan csak 9 – fél10 körül fogunk megérkezni – ami azt jelenti, hogy vagy bealszanak a kocsiban és otthon még véletlenül sem fogjuk tudni őket elaltatni vagy mindketten rettenetesen nyűgösek lesznek egészen addig, amíg haza nem érünk.

A Kicsi szerencsére aludt egy jót délután a parton, de ezt az utat sajnos még így sem úsztuk meg képernyő nélkül: az utolsó két órában már muszáj volt kapcsolni nekik valamit, de így legalább jól tudtunk haladni, nem kellett sok szünetet tartani és elviselhetetlen hisztire sem került sor.

Itthon egyikünknek sem volt arra energiája, hogy kipakoljunk, így a cuccaink 90%-át a kocsiban hagytuk és csak a nesszeszerünket, valamint a kajás táskát hoztunk fel a lakásba.

Én rögtön elvittem a lányokat aludni (úgy voltunk vele, hogy ez már így is az utolsó utáni pillanat, majd másnap reggel megfürdetjük őket), a férjem pedig felhozott még két táska ruhát, kipakolta a megmaradt ételeket, aztán egy gyors zuhany után mi ketten is nyugovóra tértünk.

Attól függetlenül, hogy a nyaralásról hamarabb hazaértünk, én péntekig még ugyanúgy szabin voltam, ezért – bár már Zágrábban voltunk – még egy kicsit kitartott a pihenés.

A kempingezés és a természetben töltött napok után szerdán mindannyiunknak jól esett egész nap a klímás lakásban lazulni és a gyerekeknek az utazás alatt „elfelejtett” játékokkal játszani, csak a boltba caplattunk át délelőtt, hogy feltöltsük a hűtőnket és hogy meg tudjam főzni a Kicsi által megrendelt borsólevest ebédre.

Csütörtökre eredetileg azt terveztük, hogy elmegyünk négyesben az egyik közeli aquaparkba, hogy ne csak a Nagynak jusson pancsolás, hanem a húga is tudjon egy keveset (tiszta vízben! 😁) pocskolni, de ide is követett minket az eső, ezért el kellett halasztanunk a fürdőzést, viszont ezt a lányok egyáltalán nem bánták, mert helyette a legnagyobb zágrábi játszóházba vittük el őket.

Pénteken azért a felfújható kismedencét felállítottuk az erkélyen, de ezen kívül már szándékosan nem szerveztünk semmilyen jelentősebb programot, mert anyósom bejelentkezett, hogy végre ő is megkezdte a szabadságát és szívesen felvenné a gyerekeket, hogy ott aludjanak náluk.

Nem akarok hazudni, a férjemmel mindketten rettentően élveztük a csöndet azok után, hogy 24/7-ben a lányokat szórakoztattuk, de csak átmenetileg örülhettünk a nyugalomnak, mert a kempingcuccokat még mindig nem pakoltuk ki a kocsiból és ezt már tényleg nem halogathattuk tovább.

Szombat délelőtt az Ausztriában rohamtempóban bedobált holmikat szépen áthajtogattuk és visszavittünk mindent a garázsba, majd ha már így belejöttünk, a kocsit is kipucoltuk és amíg még tartott a lendület, a lakásban is összetakarítottunk.

Nagyon hatékonyak voltunk, még az utolsó két részt is meg tudtuk nézni a közös sorozatunkból (kijött a ’The Chestnut Man’ új évada Netflixen, ha még nem láttátok!) mielőtt hazahoztuk volna a lányokat.

Vasárnap a nap részében megint csak lustálkodtunk.

A Nagy mostanra jutott el odáig, hogy már hosszabb időre is el tudja foglalni magát anélkül, hogy „közönségre” vagy játszópajtásra lenne szüksége, így aztán tényleg végtelen – már-már szokatlan – nyugalom volt itthon: ő bezárkódott a gyerekszobába, zenét hallgatott és az Ayres-hintában ringatózott, a Kicsi pedig a nappaliban legózott – tényleg olyan volt az egész, mint valami szirupos családi reklámban.

Beszéltük is a férjemmel, hogy ilyen lesz, amikor nagyobbak lesznek? Csak bezárkóznak a szobájukba, elfoglalják magukat és már nem fognak ötpercenként hozzánk szaladgálni?

Mert akkor ki kell majd valamit találnunk, hogy ne unatkozzunk!

Bár abban azért biztos vagyok, hogy nálunk ez még odébb van! 😁

Salty