Ma már azt hiszem ki lehet jelenteni, hogy vége van ennek a nyárnak is. Túléltük.

Eltelt a szünet, pár nap és kezdődik az új tanév, na meg persze a lakás is kiürül. Végre valahára.

Mert azt aztán tényleg ne mondja senki, hogy egy icipici, miniatűr, mikroszkópikus része sincsen az agyának, ami vágyik arra, hogy napközben most már máshol is legyenek a gyerekei!

Én is vágyom rá, de közben persze állati szomorú is vagyok, hogy most hirtelen mennyivel kevesebb időt fogunk majd együtt tölteni.

Ez a két érzés pedig tökéletesen megfér egymás mellett.

A mérleg egyik serpenyőjében ott van, hogy mindennél jobban imádom őket, szeretem, ha csudaklassz dolgokat csinálhatunk közösen, ha boldoggá tehetem őket és csak úgy, korlátlanul együtt lehetünk családként, de a mérlegnek van egy másik oldala is.

Ott van a felnőtt élet rákfenéje, az, hogy dolgoznunk kell, mert a szabadon választható hobbik közül az éhenhalás tűnik a legkevésbé vonzónak és azt pedig elképesztően nehéz úgy kivitelezni, hogy két kicsi gyerek nyüzsög folyton a lakásban.

Hiszen nem csak a jelenlétükről van szó, hanem ezeknek a megátalkodott betyároknak mindenféle igényeik is vannak! Alkalomadtán enni kell nekik adni, a levegőztetést is szeretik – lehetőleg a játszótér atmoszférájában – és még a szájuk is egyfolytában jár!

Nem egy mandulavirágos majális ezt mind összehangolni a neméhenhalással, de tudom tudom, ne panaszkodjak, mert rögtön jön valaki megszakérteni, hogy akkor minek szültem őket, na meg amúgyis, igazából értékelnem kellene a lehetőséget, mert a gyereknevelésnél csodálatosabb dolog nem létezik kerek e világon!

Ebben amúgy sok igazság van – csak azért jó lenne néha levenni a szemellenzőt és ráébredni, hogy a legtöbb felnőtt ember meghaladja egy teáskanál érzelmi színvonalát és képes egyszerre az érezni, hogy mindennél jobban imádja a gyerekeit és hálás a sorsnak, hogy ott vannak neki, valamint azt, hogy rohadt nehéz 24/7-ben gondoskodni róluk úgy, hogy valakinek (neked!) minden egyéb feladatot is el kell mellettük látnia.

Tényleg csodálatos nyarunk volt, még az eddiginél is sokkal-sokkal szorosabb lett a kapcsolatom a lányokkal, de mellette igencsak el is fáradtam.

Imádom, hogy mindent megosztanak velem és állandóan csicseregnek, de hiányzik, hogy néha a saját gondolataimat is halljam.

Rettegek tőle, hogy annyira összenőttünk a nyáron, hogy megint nehezen fog a szeptember indulni, de mégis izgatott vagyok a tanévkezdés miatt.

Sajnálom, hogy nem mindig az én főztöm lesz a reggeli, a tízórai és az ebéd, de közben végtelenül örülök neki, hogy az ovi nemsokára leveszi a vállamról ennek a tehernek egy részét.

Utálom, hogy hamarosan nem lehet majd pizsamában a kanapén dorbézolni délig és megint rohannunk kell reggelente, de azt is nagyon várom már, hogy a sok home office-os hét után az irodába is bemehessek.

Nagyon tartalmas, millió élménnyel teli nyár van mögöttünk, ezért aztán nem is sajnálom, hogy elértük a végét.

Ha folyton „nyári szünet” lenne, az év összes napján, akkor talán nem is lenne annyira értékes ez az egész.

Én itt és most mindenkinek a legjobbakat kívánom a tanévkezdésre, menjen könnyen a beszoktatás, legyen örömteli a visszatérés, izgalmas és mindent várakozást felülmúló az elsősök ismerkedése az iskolával, a nagyobbaknak pedig nem árt tudniuk, hogy már csak 38 tanítási nap van hátra az őszi szünetig!

Jó lesz ez, majd meglátjátok! 😉

Salty



[U.i.: a mellékelt képen a nyári bakancslistánk utolsó fotóját láthatjátok, amikor zseblámpával (és fejlámpával) olvastuk az esti mesét a takaró alá bekuckózva. Igen, baromi meleg volt, de így is megérte! 😊]