Vasárnap este sikeresen meg is érkeztünk a két kolléganőmmel Šibenikbe, a szállásunk elfoglalása után pedig rögtön fel is térképeztük a környéket.

Egy szavunk sem lehetett, gyönyörű, négy csillagos tengerparti hotelben voltunk elszállásolva és maga a konferencia is a szomszédos rendezvényteremben volt, így tényleg minden „ott volt a szánkban”, ki sem kellett mennünk a resort területéről.

Gyakran szokták üzleti körökben azt a trükköt emlegetni, hogy ha jó benyomást akarsz tenni a meghívottaidra és pozitív visszajelzéseket szeretnél a rendezvényedről, akkor a helyszínválasztás legalább annyit nyom a latba, mint az előadók, mert a környezetnek is inspirálnia kell a jelenlévőket.

Na, ez a kritérium itt abszolút adott volt, tényleg földi paradicsom volt a helyszín – még úgy is, hogy az egész napos konferencia és a workshopok miatt nem tudtuk maximálisan kiélvezni a rendelkezésre álló szolgáltatásokat.

Hétfőn, az első napon, egészen este hétig be voltunk táblázva, így nem nagyon jutott időnk még a vízpartra se lemenni, de keddre már valamivel lazább időbeosztással készültek a szervezők.

Sőt, még egy extra órácskát is sikerült ebéd után váratlanul felszabadítanunk, mert kaja közben jöttünk rá, hogy a délutáni első előadás ugyanaz (ráadásul ugyanazzal az előadóval), amit egy hónappal korábban Zágrábban már hallottunk, ezért nem láttuk értelmét, hogy még egyszer részt vegyünk rajta.

Helyette inkább a tengerhez mentünk, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy igaz az, amit mások mondanak és tényleg nem olyan hideg a víz.

A mi szálláshelyünk partszakasza elég hosszan, elég sekély volt, szóval valószínűleg ennek is köszönhető, de valóban egész tűrhető hőmérsékletű volt ott a tenger, még az én finnyás, termálvízhez szokott testemnek is.

Nem maradtunk sokáig, mert a többi előadásra már mindenképp vissza akartunk érni, így egy gyors zuhany után mindhárman a konferenciaközpont felé vettük az irányt, majd az esti órákban már ismét a szobában voltunk.

Éppen a vacsorához öltöztünk át és az esti rendezvényekre készültünk, amikor – nem fogjátok elhinni – földrengés volt!

Semmi extra, „csak” 3,9-es erősségű volt, de azért így – egy bazinagy épületben hesszelve – is elég jól lehetett érezni!

Nagyjából olyan volt, mintha valami főútvonal mellett laknátok egy régi parasztházban és közvetlenül az ablak alatt elmenne egy harminc tonnás kamion, jóval túllépve a megengedett sebességhatárt.

Ezt képzeljétek el egy szálloda negyedik emeletén.

Nem semmi, hogy az elmúlt évek, jóval nagyobb rengései után az ilyesmit már fel se veszik az emberek, még csak a beszélgetésekben sem került elő később és a hírekben sem volt benne, mert az epicentrum egy természetvédelmi terület közepére esett és semmiféle kár nem keletkezett.

A főnökünk mondjuk pár napig még poénkodott azon, hogy ez azért történt, mert mi hárman ott, egy helyen voltunk. 😁

A kedd este mégsem a földrengésről maradt emlékezetes, az egyik esti rendezvény ugyanis a „powerpoint karaoke” volt és komolyan mondom, rég nem találkoztam ennyire szórakoztató “céges” elfoglaltsággal!

Nem tudom, hogy hallottatok-e már ilyesmiről, de az a játék lényege, hogy minden versenyző kap egy öt slide-ból (van erre magyar szó?) álló prezentációt, amit még soha életében nem látott és azt kell a közönség előtt úgy előadnia, mintha ő készítette volna.

Természetesen felkészülési idő nélkül.

Mi hárman igazából csak a többieket mentünk volna megnézni, de nem volt elég vállalkozó kedvű résztvevő, így a szervezők engem is berántottak a versenyzők közé.

Hű, hogy ott mik voltak! Volt, akinek a köztéri padok és az emberek szabadtéri ülési szokásairól kellett beszélnie, másnak a háziállatok emberekre gyakorolt manipulációja volt a témája, én pedig egy divattal kapcsolatos prezentációt kaptam, azzal a címmel, hogy „The devil wears nada”.

Konkrétan arról kellett meggyőznöm a tisztelt hallgatóságot, hogy mennyivel jobb lenne nekünk, ha mind pucéran flangálnánk. 😁

Meglepően jól sikerült felvennem a fonalat (ezt a fajt bullshitelést már a gimiben is előszeretettel gyakoroltam) és a zsűri is értékelte az erőfeszítéseimet, mert 15 résztvevőből a második helyen végeztem!

Sajnos csak az első kapott ajándékot, de annyi baj legyen, az élményért így is bőven megérte!

Szerdára már csak egy fél napos program maradt, ebéd után indulhattunk is haza, így sikerült néhány perccel azelőtt megérkeznem a lakásunkba, hogy a lányok hazaértek volna.

Ha már így adódott, akkor kihasználtam a lehetőséget, hogy felvegyem a reakciójukat, amikor három nap távollét után újra találkozunk. 😊

Természetesen beszéltünk – videóhívásban is – naponta többször, de így sem értesültem mindenről, szóval nagyon kíváncsi voltam a férjem és a gyerekek beszámolójára is.

Nagyon szuperül telt az idejük, remekül összedolgoztak ők hárman (nélkülem is) egymással és ahogy azt előre tudtam, a férjem mindent szuperül megoldott és a lányok is maximálisan közreműködtek.

Mi az, hogy közreműködtek? A Nagy konkrétan azon igyekezett, hogy betöltse az „anya alakú űrt” itthon.

Kicsit be is párásodott a szemem attól, amikor a férjem mesélte, hogy mennyi mindenbe besegített, tutujgatta a testvérét, megterített, esténként ő tette ki mindkettejük másnapi ruháit és úgy egyáltalán, igyekezett mindenben maximálisan „hasznos” lenni – pedig nyilván senki nem várt tőle ilyesmit.

Gondolkoztam is rajta utólag, hogy jó dolog-e ez ennyi idősen, hogy ő tényleg úgy érzi-e, hogy neki kell ilyenkor előlépnie, de a férjem szerint többet látok bele, mint amennyit szükséges, egy kicsit „háziasszonyoskodott”, mert szeretett volna bekapcsolódni az itthoni feladatokba, de ez inkább saját indíttatású kapcsolódás, nem pedig kényszer.

Amíg távol voltam, végre valahára megérkezett az a képeslap is, amit még a Spitzbergákról küldtünk kimondottan a lányoknak címezve.

A Nagy persze már el tudta olvasni a címzést és az apja szerint teljesen magán kívül volt a boldogságtól, hogy nekik szól a küldemény, de az üzenet elolvasásával meg kellett várniuk, hogy hazaérjek, mert a férjem tíz együtt töltött év után sem tudja elolvasni a kézírásomat.

Legalábbis ő ezt mondja, de én nem hiszem el. Szerintem csak nem akarta magát beégetni a magyar szavak helytelen kiejtésével a gyerekek előtt! 😁

A maradék két munkanap már a szokásos mederben zajlott és nem lepett meg különösebben, hogy a Nagynak három nap is elegendő volt ahhoz, hogy elvonási tünetei legyenek, így minden reggel azzal indítottuk a napot, hogy kerestem neki egy halom képet, amikből aztán ő kiválasztott egy csilivili frizurát és én elkészítettem neki az oviba indulás előtt.

Szombaton az egész délelőttöt az egyik helyi parkban, játszótérről játszótérre járva töltöttük és úgy terveztük, hogy hazafelé menet beugrunk a boltba és a Naggyal hármasban megfőzzük az ebédünket, amíg a Kicsi alszik, de ezt végül nem tudtuk megvalósítani.

Teljesen elfeledkeztünk róla, hogy erre a napra esett a horvát államiság napja és emiatt nyilván minden bolt zárva tartott.

Jó, nem katasztrófa az ilyesmi, a fagyóból is lett volna mit kivennünk, de mivel nem gondolkodtunk előre, hogy kiolvasszuk, így végül „csak” egy majdhogynem tökéletes házi pizzára futotta az elérhető alapanyagokból.

Amikor pizzát sütünk itthon, a lányok is mindig kapnak egy kis darab tésztát, amiből készíthetnek saját maguknak egy-egy pici pizzát és mivel ezt most sem akartuk kihagyni, ezért inkább mégiscsak megvártuk, amíg a Kicsi felébredt, hogy ő is részt vehessen az előkészületekben.

Vasárnap a helyi magyar közösség – idén először – gyereknapi összejövetelt szervezett, így aztán egyértelmű volt, hogy nekünk is ott a helyünk az ovi udvarán.

Odafelé úton, a hátsó ülésen a Nagy szépen el is magyarázta a húgának, hogy a gyereknap az olyan, mint az anyák napja, csak ők nem tapsolni és sírni fognak, hanem mindenféle játékkal játszani.  

Sajnos az időpont megint nem volt a legjobb (11-kor kezdődött), ezért a Kicsi délutáni alvása miatt nem tudtunk túl sokáig maradni, de így is nagyszerűen szórakoztunk!

Volt ugrálóvár, arcfestés és mindenféle klassz szabadtéri játék is, szóval mindenki megtalálta a magának megfelelő elfoglaltságot és mivel ezt a magyar kisebbség, nem pedig az óvoda szervezte, így még csak tömeg sem volt, semmihez nem kellett sorba állniuk, semmire nem kellett várniuk.

Erre a hétre megint lehűlést mondanak és eső is majd’ minden nap várható (mi lesz így a bodzámmal?), de nem igazán bánom, mert már én is teljesen be vagyok zsongva a Nagy születésnapja miatt.

Mindent sikeresen elintéztem, az ajándék is megvan, már csak a klassz unikornisos tortáját kell megsütnöm!

Alig várom!

Salty