Olyan csodásan indult a múlt hetünk, hogy csak na! Legalábbis számomra, mert mégiscsak elég ritkán van olyan több egymást követő nap is a kalendáriumban, amikor megengedhetem magamnak, hogy elfeledkezzek arról, hogy kicsi gyerekeim vannak.

Hétfőtől kezdődően pedig gyakorlatilag ez volt a helyzet, mert onnantól kezdve, hogy a lányok felébredtek, az apjuk kitessékelte őket a hálóból, hogy én még alhassak egy keveset, mielőtt becsengetnének a melóba és le kellene ülnöm a laptop elé.

Nem akarok izélni, én tényleg nagyon gyakran kapom ágyba a kávét (hétvégén szinte mindig, mert olyankor ha már ébren vagyok sem akaródzik kikászálódnom az ágyból, a férjem meg fetrengeni utál), de azért az elég menő volt, hogy reggel nyolc előtt 15 perccel, beklaffogtam pizsamában a dolgozószobába, lehuppantam a forgószékre, majd valamelyik gyerekem megjelent egy tálcával, amin a reggelim volt, a másik pedig a kávémat hozta.

Sőt, csak hogy tovább borzoljam a kedélyeket, amikor valamelyik munkanapomon egy SOS probléma miatt nem tudtam kimenni az étkezőbe, hogy együtt együnk, akkor az ebédet is ilyen módon szervírozták nekem és a negyedév legcukibb díját tutira az zsebelte be, amikor egy-egy konyhai kendővel a kezükben a lányok azon tanakodtak mellettem, hogy melyiket terítsék a combjaimra és melyiket akasszák a nyakamba, mintha legalábbis valami kézzeltépős homárlakomára készültem volna.

Ezeken az interakciókon kívül viszont teljesen magamra voltam hagyva és kis túlzással pont úgy tudtam dolgozni, mintha benn az irodában ülnék.

Ők hárman elmentek bevásárolni, megfőztek, összetakarítottak, kimostak, kivasaltak, ágyneműt cseréltek, én pedig most napokon keresztül tényleg csak azzal tudtam foglalkozni, amiért a munkaidőmben fizetnek: dolgoztam.

Nagyon jól esett az elmúlt hetek rohantempója és váltott műszakjai után egy kicsit lelassítani és egyszerre csak egyfelé figyelni, szerintem milliószor hatékonyabb is voltam így, csak hát az egyfelé figyelést valószínűleg kicsit túlzásba vittem.

Az történt ugyanis, hogy annak megingathatatlanul a tudatában voltam, hogy a nyaralásunk július 9-től van lefoglalva, ahogy abban is szentül hittem, hogy ez egy szép pénteki napot jelent.

Hallgattam, ahogy a férjem a teljesen bezsongott Naggyal együtt számol visszafelé, hogy “igen, holnap már végre összepakolhatod a ruháidat”, de nem szóltam semmit, gondoltam, biztos csak időben el akar mindent rendezni, hogy ne az utolsó nap kelljen.

Kedden, vacsora közben azért csak rákérdeztem, hogy hogy-hogy szerdán már telerakjuk a kocsit, nem lesz baja a cuccoknak a melegben két napig az autóban?

Elég meggyőző lehettem, mert még a férjem is elgondolkodott, aztán még szegény gyerekkel is megbeszélte, hogy mégiscsak az lenne a legjobb, ha csak holnapután pakolnának össze és végül ebben is maradtunk.

Másnap délelőtt én ismét nagyban dolgoztam otthon, ők közben elmentek venni ezt-azt az útra, amikor a férjem felhívott, hogy az oké, hogy kilencedikén indulunk és az is oké, hogy ma szerda van, de nézzek már rá a naptárra, hogy mégis, a július hónap hanyadik napját írjuk?

Fú bakker, hát ránéztem és teljesen lefagyott az agyam, újra kellett indítanom az egész rendszert, annyira megborított ez az új információ!

Nem elég, hogy azt hittem, hogy még van egy teljes napunk készülődni, de a melóval is úgy kalkuláltam, úgy osztottam mindent el, hogy a csütörtököt még munkanapnak vettem, ezért igencsak bele kellett húznom, hogy befejezzem a tennivalóim valami értelmesnek mondható időpontig, hogy még pakolni is legyen időm.

A Nagy közben már annyira csúcsra járatta az izgalmakat, hogy szó szerint belázasodott.

Ez egyébként egyértelműen az apja génje, neki minden nagyobb utazás előtt hőemelkedése van már gyerekkora óta, az esküvőnk előtt meg konkrétan annyira izgult, hogy full lázas volt.

Mivel azonban nem voltunk ezer százalékig biztosak abban, hogy ez a hirtelenjött láz tényleg csak izgalom, ezért feltételes módba helyeztük az indulást annak függvényében, hogy másnap reggel mire ébredünk.

Csütörtökön a gyereknek végül már semmi baja nem volt, ami azért várható volt annak tekintetében, hogy tényleg semmilyen más tünete nem volt, még csak az orra sem folyt, így bedobáltuk még a maradék holmikat és elindultunk.

Megmondom őszintén, most tényleg úgy utaztam, mint egy „passenger princess”, mert a világon semmivel nem járultam hozzá ahhoz, hogy minden készen álljon a nyaralásra.

Mivel most először mentünk négyesben kempingezni, tudtuk, hogy a meglévő sátraink kicsik ennyi embernek, ezért a lányok az apjukkal még új sátrat is vettek a héten, persze azon túl, hogy a garázsba is el kellett menniük összeszedni a többi szükséges cuccot (matracokat, kempingasztalt és székeket, hálózsákokat, utazós hűtőt stb.), miközben én békésen melóztam a klimatizált irodánkban otthon.

Élelmiszerből is bevásároltak mindent, amire szükség lehet, így nekem már tényleg csak annyi dolgom maradt, hogy átnézzem a Nagy önállóan bepakolt hátizsákjában a ruhákat, valamint összecuccoljak a húgának és magamnak.

Így indultunk útnak csütörtökön a Kicsi délutáni alvasidejének kezdetén, azzal a nem titkolt céllal, hogy majd az autóban elpilled útközben és végül sikerült is valamivel több, mint egy órát aludnia.

Szavunk sem lehet egyikőjükre sem, a Nagy is szuperül nézelődött, beszélgettünk mindenféléről és barchobáztunk sutyorogva, amíg a testvére aludt, így nagyon gyorsan eltelt az öt órányi kocsikázás.

Ilyenkor, amikor több órányi autóutakat lehozunk egyetlen hiszti és nulla percnyi képernyő nélkül, akkor azért eszembe szokott jutni, hogy az, hogy évek óta szívunk az oviba és vissza napi kétszer biztos megedzette őket arra, hogy kibírják az ilyesmit.

Már régóta beszélgettünk róla, hogy amikor lehetőségünk lesz rá, akkor biztosan visszamegyünk Ausztriába az egyik Wolfgangsee melletti kempingbe, mert amikor 8 (talán 9?) évvel ezelőtt a barátainkkal sátraztunk ott, akkor imádtuk minden percét és ez feltétlenül meg akartuk osztani a lányokkal is.

Idén jött el ennek az ideje, így lefoglaltunk egy parcellát az egyik kisebb, gyerekbarát kempingben a csodás, türkizkék tó mellett az Alpokban.

Csütörtökön a koraesti órákban meg is érkeztünk és mivel a férjemmel mi már kellően rutinosak vagyunk, kevesebb, mint egy órán belül már állt a sátor és minden holmink is az őket megillető helyükre került, így még egy gyors csobbanásra is jutott időnk a takarodó előtt.

A Kicsi nem akart fürdeni, én pedig este már egy picit hidegnek találtam a vizet, de az izgalomtól az egész testében vibráló Nagynak (és az apjának) a hőmérséklet természetesen nem okozott problémát.
Vele tényleg érdemes bárhová elmenni, mindennek annyira örül és a legapróbb dolog miatt is olyan lelkes, hogy teljesen feldobódik tőle az ember és a kedvéért még a 20 fokos vízben is hajlandó teljesen alámerülni, mert úgy kacag, hogy még a könnye is elered a boldogságtól.

Ezzel szemben a Kicsi én nem tudom, hogy milyen gyerek, mert ő mindent utál.

Nem akar fürdeni, nem akar papucsban lenni, nem akarja, hogy vizes vagy sáros legyen a lába és úgy általában minden piszlicsáré dolog miatt képes berágni…

Mi az apjával tényleg megértőek vagyunk, ha nem akar bemenni a vízbe, nyilván nem fogjuk megerőszakolni vele, majd eljátszik a parton, de azért arra sem vagyunk hajlandóak, hogy az egész nyaralásunkat az ő szeszélyei köré szervezzük, mert van egy másik gyerekünk is, akinek ugyanúgy jár a szórakozás és hogy olyan dolgokat csinálhasson, amit ő szeretne.

Azt szoktam mondani, hogy ha állatokhoz kellene hasonlítanom őket, akkor a nagyobbik lányom egy hiperaktív, mindig boldog, ugribugri golden retriver lenne, a kisebbik pedig egy 10 éves nyugdíjas macska – néha nézni is olyan megvetően tud, hogy még a szembeszomszéd is elszégyelli magát!

De legalább a sátorban alvásban még a hároméves „mini-hater” sem talált semmi kivetnivalót!

Olyat vettünk (királyi többes, nekem semmi közöm nem volt hozzá azon túl, hogy előtte már beszéltünk róla meg nézegettük együtt a modelleket online), amiben két külön “hálószoba” van, így a Naggyal az apja, a Kicsivel pedig én aludtam, hogy biztosan nyugi legyen.

Akármennyire is bosszant, hogy az éjjeli szobatisztasággal kapcsolatban nem tudunk egyről a kettőre lépni, most kimondottan áldásosnak találtam, hogy éjszaka pelenkában van és nem kell végtelenszer elbattyognom vele a mosdóba a sötétben.

Ahhoz képest, hogy ő igazi kényelmes “homebody”, nagyon jókat aludt a sátorban (és napközben a tó mellett a napsátorban is), bár azt hozzá kell tennem, hogy a nappali fény miatt a szokásosnál később is feküdtünk le minden nap.

Végülis mégiscsak nyaralunk vagy mi!

A harmadik kempingezős napunkra már elkezdett valamennyire feloldódni és még Boribonná is átvedlett! Csak a harmadik-negyedik alkalom után esett le, hogy miért olyan ismerős, amikor délutánonként és esténként szóról-szóra ugyanúgy jelentette be, hogy “éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok”, aztán persze azt is hozzátette, hogy “gyere anya, menjünk alszani a sátorba!”

Mindenesetre nagyon szép időnk van, mi hárman remekül érezzük magunkat, a Kicsi (szerencsére egyre mérséklődő darabszámú) durcázásait meg próbáljuk ignorálni, mert nem árt, ha elkezd hozzászokni, hogy nem mindig körülötte forog a világ.

Én azért bízom benne, hogy lesz ez még jobb is és a nyaralás hátralévő pár napjában megéljük a pálfordulást.

Jövő héten megírom! Addig is felváltva pancsizunk a Naggyal!


Salty