Elég sokat, sokféle műfajban olvasok, így viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy könyv istenigazán meg tud lepni.

Kezdetben a sztoriknak még ezerféle kimenetele lehet és ahogy haladok egyik lapról a másikra, úgy csökkenek a szóba jöhető variációk, majd mire az utolsó oldalakon járok, már csak néhány elképzelésem marad és a végkifejlet általában ezek közül az egyik.

De nem ebben a könyvben.

Az utolsó előtti fejezetben jött a várva várt – és amúgy részben előre is vetített – csavar és olyan váratlanul ért a megoldás, hogy esküszöm nektek beleborzongtam.  

A történet igaz eseményeken alapul és a jelenkori, valamint a hetvenes évekbeli Írországban játszódik, ami akkoriban (és talán még most is) a katolicizmus egyik legerősebb bástyája.

Rachael English remekül (és szerintem kimondottan szellemesen) fogalmazta meg az ország helyzetét: „Az írek éppen csak elnyerték a szabadságukat a britektől és máris továbbadták a kulcsot a Vatikánnak.”

Így talán nem meglepő, hogy még a huszadik század második felében is szörnyűséges bűnnek számított a házasság előtt szexuális életet élni, az pedig egyenesen kitörölhetetlen szégyent jelentett, ha gyerek is fogant egy-egy ilyen románcból.

Az ilyen „nem kívánatos” helyzetek orvoslására alakították ki a leányanya otthonokat, ahol a társadalom ítélkező szemei elől elvonulva szülhették meg a babáikat a hajadonként teherbe esett fiatal nők.

Könnyen hihetnénk, hogy ez a lányok érdekében történt így, hogy megóvják őket a megbélyegzéstől, de az igazság sajnos az, hogy többnyire a szüleik akarták a saját, külvilág felé mutatott „rendes katolikus” imázsukat megőrizni és el akarták kerülni, hogy a lányaik szégyene a közvélemény előtt az egész családot megfertőzze.

Az ilyen intézetekben született babákat pedig szinte kivétel nélkül (97%-ban!) örökbe adták – sokszor az édesanyjuk tudomása és belegyezése nélkül.

A regény főszereplője, a ma már a hatvanas évei végén járó Katie, aki 1971-ben az egyik ilyen híres-hírhedt otthonban dolgozott ápolónőként és akkoriban nem csak minden ott született csecsemő adatait feljegyezte, de még az azonosító karszalagjaikat is megőrizte.

Közel ötven évvel később pedig arra jut, hogy itt az ideje, hogy a szalagokat visszajuttassa az eredeti tulajdonosaikhoz, hátha vannak köztük olyanok, akik szeretnék megtalálni a vér szerinti anyjukat.

A történet végig a két idősík között váltakozik, megismerjük a Carrigbrack otthonban élő lányok kőkemény fizikai munkával és megaláztatással teli életét, valamint a jelenbeli középkorú embereket is, akik bármire hajlandóak lennének, hogy ennyi év elteltével végre megismerhessék az egykori leányanyát, aki a társadalom elől elrejtve, apácák között hozta világra őket.

Már-már hatásvadász módon, morzsánként adagolva áll össze a teljes kép és ettől gyakorlatilag letehetetlenné válik ez a könyv, annyira szomjazik az olvasó arra, hogy az összes nő és a gyerekeik élete is rendeződjön és végre mindannyian az őket megillető helyre kerüljenek.  

Minden egyes szereplő története a maga módján rendkívüli, egyszerre késztet gondolkodásra és érzékenyít el, pláne, amikor anyaként olvas ilyesmit az ember.

Ha csak egy könyvet olvastok el ezen a nyáron, akkor ez legyen az! Nem fogjátok megbánni!



Salty



[u.i.: Úgy gondoltam, hogy az illusztrációként használt fotón, a könyv mellett feltétlenül ott kell lennie az általam őrizgetett két icipici karszalagnak is. Hihetetlen, hogy volt idő, amikor ilyen aprók voltak!]