Annyira jó volt viszontlátni és megölelni a lányokat!

Még úgy is, hogy az eredeti – kedd este már a saját ágyukban, a mi lakásunkban alszanak és másnap mi intézzük a logisztikát – verzió mégiscsak változott, mert Deda munkaútját egy héttel elhalasztották, így szerdán végül ő vitte el őket reggel az oviba.

Mi a férjemmel mindketten itthonról dolgoztunk, de olyan lassan és komótosan vánszorgott az idő, hogy olyan érzésünk volt, mintha semmit sem haladnánk előre, annyira türelmetlenül vártuk, hogy végre elindulhassunk a lányokért.

Nem is bírtuk kivárni a szokásos időpontot, már fél háromkor elmentünk értük és esküszöm, nem sok híjja volt, hogy elsírjam magam, amikor visítva a nyakunkba ugrottak a csoportszoba küszöbén.

Azt már egy-egy hétvégi, nagyszülős ottalvós nap után is észre szoktuk venni (bár ez valószínűleg csak optikai csalódás), hogy mintha nőttek volna abban a pár órában, amíg nem láttuk őket, de most, majdnem egy teljes hét elteltével már tényleg sokkal nagyobbnak tűntek, mint az utazásunk előtt.

Azt nyilván tudtam, hogy a lehető legjobb helyen lesznek (ha már az nem opció, hogy mi legyünk velük), de valamennyire nyilván izgultam, hogy hogy fogják viselni a távollétünket.

Leginkább a Kicsi miatt aggódtam, mert ő még soha nem volt 24 óránál többet tőlünk távol és lehet, hogy ez egy huszadrangú aggodalomnak tűnik, de nekem az is többször eszembe jutott, hogy az utóbbi hetekben olyan szépen megindult a magyar szókincse és most több napig nem leszek mellette – ugye nem fog a nyelvtudása visszafejlődni?

Áprilisra, számomra egészen hihetetlen módon már odáig jutottunk, hogy hibátlanul meg tudta különböztetni az általa beszélt két nyelvet, több, mint egy évvel korábban, mint a nővére.

Annyira élénken emlékszem, hogy ő már majdnem négy éves volt, amikor még mindig vitatkozott velem egy-egy szón (amikor magyarul mondtam), hogy én azt rosszul tudom, mert azt így és így hívják – majd elmondta ugyanazt horvátul.

Ő akkor még nem igazán tudta beemelni, hogy különböző nyelveken ugyanazoknak a dolgoknak különböző neve lehet, de attól még mindegyik szó ugyanazt jelenti, ezzel szemben a Kicsi már egy hónappal ezelőtt eljutott idáig.

Akkor vettem észre, amikor egyik este a piros Bogyó és Babóca könyvből olvastuk, ő oedig felsorolta az összes játék állatfigurát az egyik képen (malac, nyuszi, cica, medve, kutya), majd a felsorolás végén hozzátette: magyarul.

Aztán végigmondta az összes állatot még egyszer horvátul és megjegyezte, hogy horvátul pedig így kell őket hívni.

Teljesen lehidaltam! Az ezt követő időszakban többször és egyre gyakrabban kérdeztem rá egy-egy szóra, hogy hogyan mondaná a másik nyelven és minden alkalommal teljesen hibátlanul fordított, ezért nem csoda, ha egy kicsit be voltam tojva attól, hogy ez a szép fejlődése megtorpan, ha többnyire horvát környezetben lesz egy egész hétig.

Nem kellett sokáig várni, hogy kiderüljön, alaptalan volt az aggodalom, ha lehet, akkor még szebben kommunikál és még választékosabb magyar szókincse lett!

Persze az ovi szerepét nem akarom lebecsülni, nyilván ott is sok magyar beszédet hallott, de még így is hihetetlenül meglepődtem, hogy milyen kacifántos, többszörösen összetett mondatokba foglalja össze a gondolatait.

Gondolatokból pedig nincs hiány sem nála, sem pedig a nővérénél!

Ezek ketten együtt annyit beszélnek, hogy a szó legszorosabb értelmében alig lehet szóhoz jutni mellettük, de az előző napok csöndes nyugalma után a férjemnek és nekem is jól esett a csivitelésüket hallgatni.

A svalbardi -6-8 fokok után a Zágrábban uralkodó közel harminc szinte hanyattvágott minket, de ha már így alakult, hogy ilyen szép, napsütéses időre értünk vissza, akkor természetesen minden szabadidőnket igyekeztünk odakinn tölteni.

Ovi után minden délután valamelyik parkban lófráltunk, játszótereztünk vagy csak a városban sétáltunk és élveztünk a langyos tavaszi napfényt.

Így töltöttük együtt a hét hátralévő munkanapjait, szombaton viszont már magasabb fokozatba kapcsoltuk a családi programokat.

A Kicsi sajnos a hétvégére megfázott és pont annyira folyt az orra, hogy már zavarja, emiatt ő leinkább csak kirakózni akart az apukájával, ezért mi felnőttek „elosztottuk” egymás között a gyerekeket: a férjem a Kicsit szórakoztatta itthon, én pedig elvittem a Nagyot biciklizni és miközben ő tekert, én mellette futottam.

Szuperül éreztük magunkat, még játszóterezni is megálltunk kicsit és azt hiszem ez a délelőtti program azon kevés alkalmak egyike volt, amikor a Nagy végre tökéletesen és maximálisan elfáradt. 😀

A vasárnapot is négyesben töltöttük, bár igazából ez leginkább a véletlennek köszönhető.

Már ti is tudjátok, hogy mi ilyenkor szoktunk kiscsaládi körben együtt ebédelni, hol nálunk, hol anyósoméknál, de mivel ezen a héten volt a férjem egyik unokatestvérének a születésnapja, ő meghívott mindenkit az egyik hozzájuk közeli pizzériába, de az a hely sajnos annyira távol esik tőlünk, hogy ha elmegyünk, akkor a délutáni ovis jelenésünk már veszélybe került volna – így most mi kihagytuk a közös bandázást.

Helyette itthon maradtunk és négyesben költöttük el az anyák napja alkalmából a férjem által elkészített háromfogásos ebédet, majd kártyáztunk és társasjátékoztunk egészen fél négyig, amikor indulnunk kellett a helyi magyar kisebbség által szervezett ünnepi rendezvényre.

Ezúttal szerencsére nem a tavalyi parkban volt a műsor (valószínűleg azért, mert idén is pont erre a napra esett az ott tartott virágkiállítás és kertészeti expo kezdete, szóval nélkülünk is iszonyatos tömeg van arra ilyenkor), hanem a belvárosi közösségi házba kellett mennünk, ami pici és levegőtlen ugyan, de mégiscsak a miénk. 😊

Mondanám, hogy négyünk közül én voltam a legizgatottabb, hogy végte élőben is láthassam a műsort és hallhassam azt a sok szép dalt és mondókát, amiket a lányok már hetek óta gyakorolnak, de ez nem lenne igaz, mert izgalom tekintetében a Nagy valószínűleg mindenkin túltett.

Nagyjából ötpercenként megkérdezte, hogy mikor indulunk már, mikor veheti fel a kifejezetten erre az alkalomra készített, különleges mintával díszített egyenpólóját és kopogós cipőjét amit egész hétvégén egy erre külön kijelölt, telematricázott cipősdobozban őrizgetett.

Először a Kicsi is csatlakozni akart az előkészületekhez, kérte, hogy adjuk rá az ő pólóját is, de pár perccel később eszébe jutott, hogy ez a fellépéshez való „egyenruha”, elsírta magát , hogy ő nem akar táncolni és mégis a pólót is levette inkább, nehogy valakinek csúf gondolatai támadjanak az ő részvételét illetően.

Nyilván nem erőltettük a dolgot, a műsor alatt végig az ölembe bújva üldögélt és egészen érdeklődve figyelte a többi ovis és a kisiskolások előadását, de azért arra is többször rákérdezett, hogy mikor megyünk már haza, csak akkor békélt meg, amikor az előadások után kitették a különböző sütiket és rágcsálnivalókat a szomszédos teremben.

Úgy tűnik, hogy kajával még mindig remekül le lehet kenyerezni!

A Nagy persze a húga helyett is szerepelt, 100%-on tolta az összes dalt, táncot, mondókát, rettenetesen élvezte, hogy végre megmutatja, amit megtanult és végtelenül büszke volt akkor is, amikor a fellépés után odahozta nekem a saját kis kezével virágosra festett neszeszert és az egy szál rózsaszín bazsarózsát is, amivel készültek.

Természetesen a Kicsi is elkészítette a saját kis neszeszerét és miután az óvónéni a kezébe nyomta, utána oda is adta nekem, de az ölemből akkor sem volt hajlandó kiszállni.

Az apjuk – végtelenül előrelátóan – csomagolt két szendvicset is a lányoknak – just in case – ha esetleg igazán megéheznének, akkor ne rágcsával és süteményekkel tömjék tele a hasukat és ez remekül jött, amikor a műsor végeztével szinte azonnal enni kértek mind a ketten.

Utána persze kaptak a desszertekből is és mivel így teli pocakkal indultunk haza, itthon már csak egy gyors zuhanyra és fogmosásra volt szükség, mielőtt ágyba dugtuk őket.

Most én voltam a soros az altatásnál, a szokásos négy (általában kettőt-kettőt választhatnak) mese helyett vagy nyolcat biztos elolvastam nekik…

Olyan jó, hogy megint mind együtt vagyunk!


Salty