
Kimondottan eseménytelen hét van mögöttünk, most az egyszer semmi igazán rendkívüli nem történt, csak éltük a szokásos kis életünket mindenféle fennforgás nélkül.
Hétfőn már hozzánk is megérkezett a lehűlés és a soha abba nem maradó, sűrű zápor – képzeljétek, még a vastagabb, őszi kabátjainkat is elő kellett túrnom az ágyneműtartóból, mert a reggeli órákban kettő(!) fok volt.
Május közepén!
A férjem mondjuk azt mondja, hogy örüljünk neki, minél később jön a kánikula, annál jobb, de én azért már nagyon vágyom arra, hogy nyitott cipőket, szandálokat is lehessen hordani.
Nem a nyári hőség hiányzik, csak az a kellemes meleg, tavaszi idő, amikor már nem látom a lehelletem és nem tejszerű ködben kell reggel oviba mennünk, mintha november lenne.
Talán a hidegnek köszönhető, hogy ezekben a napokban kevesebbet voltunk odakinn és emiatt jutott egy kis felesleges időnk arra, hogy újra felkeressem a falmászós brigádot.
Biztos emlékeztek rá, hogy még a tavaszi szünetben kerestük meg őket, hogy beirassuk a Nagyot hozzájuk edzésre, de komolyan mondom, nehezebb volt dűlőre jutni velük, mint bármilyen más intézménnyel, amivel az eddigi életem során összehozott a sors.
Akkor – húsvét előtt – azt mondták, hogy meg kell nézniük a beosztásokat, melyik tréner, melyik óráján van szabad hely, de hagyjam meg náluk a telefonszámomat, az ünnepek után keresnek majd.
Nem kerestek. Vagy a papírra lekörmölt telefonszám veszett el vagy a recepciós csaj felejtette el továbbadni az üzenetet, nem tudom, de sehol semmi. Én hívtam fel őket húsvét után egy héttel, hogy akkor mizu, lesz-e szabad hely, tud-e menni a gyerek és ha igen, mikor.
Erre az volt a válasz, hogy jaj, ne haragudjak, elkeveredett a telefonszámom, adjak már nekik még egy hetet, hogy átnézzék a beosztásokat, keresnek majd.
Mondanom sem kell, hogy egy héttel később is megint én mentem – volna – a nyakukra, ha felvették volna a telefont, de több napon keresztül sem tudtam elérni őket, ezért amikor úgy jött ki a lépés, hogy jutott rá időm, megint bementem hozzájuk az edzőterembe.
Megmondom őszintén eddigre én már rohadtul untam a dolgot, baromira komolytalannak tűnt ez az egész eljárás és már százszor hagytam volna a fenébe az egészet, ha a gyerek nem akarná annyira és a férjem nem csitított volna le.
Ő azt mondja, hogy ez egy ilyen community, ezek az emberek élnek-halnak a falmászásért és csak arra koncentrálnak, ezért szarok az adminisztrációs dolgokban, nem direkt szivatnak, várjunk még egy kicsit, biztos lesz eredmény.
Végül még két telefonomba került, de hétfőn végre-valahára sikerült pontot tenni az ügy végére, a felajánlott időpontok közül kiválasztottuk a lehető legoptimálisabbakat, így ezen a héten már két alkalommal is ment a Nagy edzésre.
Annyira nem örülök neki, hogy kedden és csütörtökön is 18-19 között van a tréning, mert a mi mércénkkel nézve ez már picit késő, de legalább a hely nagyon közel van hozzánk, így az edzés után hamar haza tudunk érni és a gyerek sem kerül túl későn ágyba.
Az univerzum azt érezhette, hogy a falmászós biznisz után nagyon belejöttem az ügyintézésbe, mert szerdán anyukám azzal hívott fel, hogy volt kinn annál a kis háznál, amit az öcsémmel még a biológiai apánk után örököltünk és talált a postaládában egy fizetési felszólítást az elmaradt szemétszállítási díj miatt.
Ráadásul ez a csekk már a behajtóktól jött, ami még érthetetlenebb volt a számomra, mert én már (kínkeservesen és soha véget nem érő bürokratikus szenvedés során) átirattam mindent a saját nevemre, online számlázásra állítottam át mindent, a szemétszállítást a ház lakatlansága miatt pedig még szüneteltettem is, ezért semmilyen hátralékról nem lehetett szó, arról meg végképp nem, hogy már hátralékkezelőnél járjon a dolog.
Így aztán a fél szerdai napomat elcsesztem a telefonálgatásra, természetesen nekem kellett minden befizetett számlát bemutatnom nekik és még azt is tőlem várták, hogy igazoljam, hogy az én nevemen van a számlázás és mikor került oda, mert a behajtós csekk még apám nevére volt kiállítva.
Nem akarok ennél jobban belemenni, mert biztos rohadt unalmas nektek is a téma, de tudjátok mi volt a gond? Órákig tartott kideríteni, de az történt, hogy amikor átirattam a nevemre az ügyfélfiókot, nem az apám fiókját írták át, hanem csináltak nekem egy újat, létrehozták alatta a számlákat, amiket ki is fizettem, de a számláló apám fiókján is pörgött tovább.
Örültem neki, hogy együttes erővel rájöttünk, hogy nem én vagyok a retardált és tényleg mindent kifizettem, de a hab mégiscsak az volt a tortán, hogy a díjhátralék kezelő céggel persze ezt nekem kellett lemeccselnem, mert az ügyintézés odáig már nem terjedt ki, hogy a két cég egyeztessen egymás között.
Azt hittem megbolondulok a végére, de ha minden igaz, most már sikerült mindent elrendezni.
Ha már ilyen jól belejöttem, akkor engedtem, hogy vigyen az intézkedős lendületem és a Nagy szülinapját is elkezdtem szervezni.
Nálunk – a három szülinapos miatt – az oviban kicsit komplikáltabb a helyzet, mert a két másik anyukával is egyeztetnem kellett, hogy egyforma méretű (mini) tortákat vegyünk és ki milyen rágcsálnivalókat, gyümölcsöt, papírcsákót hoz pluszba, de velük viszonylag hamar sikerült dűlőre jutnunk.
Az igazi kihívás az volt, hogy találjak olyan cukrászdát, ahol csinálnak 16 centis (vagy négy szeletes) tortát, ráadásul a horvát torta-csúcsszezonban, amikor a bérmálkozások zajlanak és minden valamirevaló cukrász erre süt 0-24-ben.
Kilenc(!) cukrászdát hívtam fel, mire sikerült megrendelnem a gyerek tortáját az oviba!
A görkoriját sem vettük még meg és az itthoni tortával is csak odáig jutottam, hogy kitaláltam a koncepciót, de legalább a játszóházat és a tematikus zsúrt már sikerült kiválasztani – bár eddigre annyira túltelítődtem intézkedéssel, hogy a lefoglalásig már nem jutottam el (note to self: a héten muszáj ezt is letudnom!)
De ha azt hiszitek, hogy ezek után a hét többi része földöntúli nyugalomban telt, akkor tévedtek!
Pénteken a Kicsinek még sikerült egy jó kis minibalhét generálnia reggel az oviban.
Az a helyzet, hogy van egy kislány a csoportban, K., aki kicsit több, mint fél évvel idősebb a mi Kicsinknél és valamiért borzasztóan rá van cuppanva a lányomra.
Minden reggel az ajtóban várja, állandóan vele akar játszani, folyton kedveskedik neki, de az én gyerekemet ez sajnos nem különösebben érdekli, sőt, szerintem kicsit még idegesíti is, hogy folyton kajtat utána ez a kislány.
Péntek reggel, amikor megérkeztünk az oviba, pedig sikerült úgy ráförmednie, hogy K. elsírta magát.
A Kicsi amúgy is elég nyűgös, hisztis hangulatában volt és amikor K. odanyújtotta neki a benti cipőjét, akkor teljesen kiborult és kiverte a kezéből, mert azt ő maga akarta kivenni a pad alól.
Sajnáltam nagyon a másik kislányt és miközben az óvónéni őt vigasztalta, én is elbeszélgettem az enyémmel, hogy nagyon csúnya dolog volt, amit csinált és nem hagytam addig nyugton, amíg bocsánatot nem kért K-tól (bár erre csak úgy volt hajlandó, hogy én is odamentem vele és „együtt”csináltuk).
Az van, hogy nekem is tanulnom kell még azt, hogy nekem szülőként hogy kell viselkednem egy ilyen gyerek mellett.
A nővére ugye minden társaság középpontja, igazi „social butterfly”, mindenkivel jóban van és a mestere a társasági életnek, de a Kicsi nem igazán szereti az embereket. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy nehezen nyílik meg, nem tud és nem is akar mindenkivel jóban lenni, valószínűleg sokkal introvertáltabb lesz, mint a Nagy bármikor.
Nyilván nem akarok abba az irányba sem elmenni, hogy márpedig barátkozzon K.-val, csak azért, mert már én érzem magam kellemetlenül, amikor állandóan lepattintja a kislányt – mert természetesen joga van ahhoz, hogy megválassza, kikkel akar barátkozni, akkor is, ha ebbe a körbe K. nem tartozik bele.
Ahhoz viszont nincs joga, hogy bunkó paraszt legyen.
Csak a különbséget nem túl egyszerű elmagyarázni egy 2,5 éves gyereknek, aki még azon is képes kibukni, hogy ki nyitotta ki az ajtót, arról nem is beszélve, hogy lehetetlen elvárás lenne még a legminimálisabb diplomácia is ebben a korban.
Szóval most jobb híján csak jártatom a számat arról, hogy miért nem oké csúnyán viselkedni a másikkal, rákiabálni vagy kiverni a kezéből a cipőt és arról is, nem kell senkivel játszania, ha nem akar, de ettől függetlenül így nem nyilvánulhat meg másokkal szemben – és reménykedem, hogy előbb-utóbb sikerült neki is megértenie.
Két év múlva ilyenkor már hátha nem lesz téma az ilyesmi.
Salty

A Kicsi otthon is nyilvánul meg hasonlóan? Képzeld, nálunk igen. Annyira mások a lányok, a Nagy sokkal “érintősebb”, a Kicsi ezt utálja. Ahogy nagyon önálló is, nem szereti ha az ő kérése nélkül segítenek neki. Van ezekből pár konfliktus, és olyankor sokszor mindkettőt lehet csitítani, mert mindketten megsértődnek.. 😀
KedvelésKedvelés