Múlt héten ugyan azt mondtam, hogy mostanában hihetetlen nyugalom van nálunk, jó dolgunkban azt sem tudjuk mit csináljunk magunkkal – és ezt gondolom az univerzum is érzékelte, mert a napokban dobott néhány olyan csavart labdát, hogy a férjemmel mindketten csak pislogni tudtunk.

Nálunk nincs őszi szünet, így mi a normál hétköznapjainkat próbáltuk élti, a szokásosnál jóval korábban induló reggelek miatt kissé nehezített pályán lavírozva.

Az óraátállítás rendesen belesz.rt a palacsintánkba, csak péntekre sikerült odáig eljutnunk, hogy hatossal kezdődjön a lányok ébredésének az időpontja, de legalább úgy tűnik, hogy akkora tényleg átállt a bioritmusuk.

Az egyetlen pozitívum ebben az új rendszerben talán az, hogy ha ovi után megállunk valamelyik játszótéren egy kicsit vadulni, akkor a hazautat tudjuk úgy időzíteni, hogy pont a tökéletes időpontban érjünk oda a Száva partjára egy kis esti sétára.

Hétfőn és kedden is a töltésen bandukolva töltöttük a sötétedés előtti utolsó fél-egy órát és a tiszta égnek hála, csodálatos naplementéknek lehettünk szemtanúi.

Na, de ha már ilyen kattintásvadász címet adtam, akkor nem akarlak titeket tovább csigázni, hogy mi az, amire már tényleg SEMMI matematikai esély nem volt és mégis bekövetkezett.

Még hétfőn történt, hogy amikor mentem a lányokért délután az oviba, éppen valami óriási építőprojekt közepén voltak két másik kis pajtijukkal és mivel nem siettünk sehová, megengedtem nekik, hogy befejezzék, mielőtt elindulunk.

Amíg várakoztam, a délutános óvónénivel beszélgettem és valahogy felhozódott témának a szülinapi ünneplés, akkor mondta, hogy neki mintha az rémlene, hogy az az ötéves kislány, akinek a családja nyáron költözött Zágrábba és most csatlakozott a csoporthoz, is azon a napon született, mint a nagyobbik lányom.

El is szaladt gyorsan megnézni a naplóban és képzeljétek, tényleg ugyanabban az évben, ugyanazon a napon jött ő is világra és mivel a Nagy már eddig sem egyedül ünnepelt, most már három gyerek(!) is osztozik a csoportban ugyanazon a szülinapon.

Most komolyan? Mennyi annak az esélye, hogy ezen a pici magyar közösségen belül, az összesen 16 fős ovis csoportban, három kislány is ugyanazon a napon – de még ugyanabban az évben is – született?

Elképesztő, tényleg!

A férjem azt mondja (bár én azokban az órákban máshol jártam agyban és nem emlékszem rá) hogy amikor a Naggyal vajúdtam, akkor épp egy óriási vihar tombolt odakinn és lehet, hogy az indította be a bulit másoknál is, de szerintem még akkor is lottóötös szintű véletlen egybeesésről van szó.

Mivel ezen a héten a hétfő volt az egyetlen nap, amikor home office-ban tudtam dolgozni, keddtől kezdve már egészen spártai állapotok uralkodtak a lakásban.

Gondolom senkinek nem kell bemutatni, hogy milyen az, amikor a reggeli káoszt érintetlenül hagyva lépünk ki mindannyian a lakásból, hogy délután hazaérve agyi érszűkületet kapjuk a rendetlenség láttán, mert napközben senki nem volt otthon, hogy egy kicsit mérsékelje a kupit.

De nem volt mit tenni, éppen egy fontos projekten dolgozunk a melóban és sokkal kevésbé hatékony állandóan meetingeket egyeztetni, ahelyett, hogy személyesen lerendeznénk a dolgainkat benn az irodában, szóval most ez egy ilyen időszak.

Nem a kedvencem, de ez van, így is rohadtul örülök, hogy gyakorlatilag annyit dolgozhatok itthonról, amennyit nem szégyellek.

Ment minden szépen a maga útján, a lányokat is időben el tudtam hozni, a projekttel is tök jól haladtunk, egészen addig, amíg szerdán napközben el nem kezdtem érezni, hogy egy egészen brutális fejfájás van kezdődőben a kobakomban.

Nem gyakran nyúlok fájdalomcsillapító után és mivel az utóbbi időszakban felváltva voltam hol terhes, hol szoptattam, már ezer éve nem hordok magamnál semmiféle gyógyszert és balszerencsémre a velem együtt bent lévő három kollégámnál sem volt semmi.

Mivel kocsival voltam, egy órával hamarabb elindultam haza, nehogy később már gondot okozzon a vezetés, felvettem a lányokat és alig léptünk be itthon az ajtón, annyira bedurvult a fájdalom, hogy voltak tizedmásodpercek, amikor szó szerint nem láttam, elsötétült minden.

Két algopyrint is bevettem 45 perc különbséggel, majd miután a férjem is hazaért, bekuckóztam a besötétített hálóba szenvedni, mert annyira lüktetett a fejem a bal szemgolyóm mögött, hogy azt hittem arra az oldalra meg fogok vakulni.

Sosem fordult még elő velem ilyesmi, abszolút újdonság volt ez az erős, dübögő, féloldalas fejfájás, mozdulni alig bírtam, mert a legkisebb rázkódástól is szinte szédültem.

Egy óra elteltével aztán valószínűleg elkezdett dolgozni a gyógyszer, mert éreztem, hogy ott van a háttérben a fájdalom, de már képes voltam ember módjára létezni és közlekedni.

Este azért nem bíztam semmit a véletlenre, már a lányokkal együtt lefeküdtem nyolckor aludni és másnap reggelre hálistennek elmúlt, akármi is volt ez.

Aznapra, csütörtökre, érkezett meg hozzánk a brutális felmelegedés, 24 fok(!!) volt napközben, rövidujjú pólóban mászkáltak az emberek az utcán, szóval lehet, hogy a hirtelen időjárásváltozás váltotta ki a fejfájást, de azért nagyon nem örülnék neki, ha most kezdenék migrénes lenni. Az én koromban is ki tud az ilyesmi alakulni?

Péntekre az volt a terv, hogy az oviból hazafelé veszünk 2-3 nagyobb tököt és azzal fogjuk a délutánt, valamint az estét tölteni, hogy közösen kifaragjuk őket, de a Nagy olyan rosszkedvű és bágyadt volt, amikor felvettem őket, hogy nem akartam még azzal is kínozni, hogy végigrángatom a piacon, így inkább egyből hazamentünk.

Hamar bebizonyosodott, hogy ez volt a helyes döntés, mert még egy órája sem voltunk itthon, amikor már 39 fokos lázat mértem nála.

Semmilyen más tünete nem volt, nem is tudtuk mire vélni a dolgot, de az biztos, hogy elég rendesen lefárasztotta, mert még az esti meséjüket sem fejeztem be és a villany is égett a hálóban, de ő abban a pillanatban kidőlt, ahogy a feje hozzáért a párnához.

Ez nálunk annyira nem jellemző, hogy még SOHA nem fordult elő egyik gyerekemmel sem, hogy a körülményektől függetlenül, csak úgy elalszanak valahol vagy bárhol, szóval ezt mindenképp aggasztónak találtam.

Gyógyszert nem adtam neki, mert ki akartam várni, hogy egy kicsit dolgozzon a láz a szervezetében, ha alszik, az csak segít, de amikor fél órán belül kétszer is felébredt, akkor már láttam, hogy túl nyugtalan, mégiscsak jobban járunk a sziruppal.

Miután a gyógyszer elkezdett hatni, már szinte mozdulatlanul aludt reggelig, a láza sem tért vissza és másnap már pont ugyanolyan egészségesnek tűnt, mint amilyen egyébként lenni szokott.

Délutánra sem lázasodott be ismét, így bevállaltuk a temetőzést, bár ezúttal tényleg csak a legközelebbi rokonaink sírjainál jártunk.

Vasárnapra az volt a terv, hogy mi főzzük az ebédet, így végül nálunk gyűltünk össze és költöttük el a gyorsan összedobott, sallangmentes ebédet, ami az egyszerűség ellenére annyira jól sikerült, hogy este apósom még egy üzenetet is írt, hogy neki mennyire nagyon ízlett minden.

Azért biztos, ami biztos, hogy ne legyen ilyen nyugisan vége a hétnek a Kicsi vasárnap éjjel még megörvendeztetett minket egy rendkívüli bűvészmutatvánnyal.

A puffanásra ébredtünk fel valamikor hajnalban, amit rögtön utána sírás követett – mert a gyerek a fal mellől képes volt valamilyen úton-módon nagyjából három métert utazni a megaágyon, amíg le nem ért a lábaink alá, majd onnan le nem bucskázott a földre.

A férjem szerint olyan hangot adtam ki, ahogy felriadtam, mint amikor a fuldokló több eltelt perc után először vesz levegőt és esküszöm nektek, annyira nem voltam magamnál, hogy egy jó darabig azt sem tudtam melyik gyerek van az ölemben, kit vigasztalok éppen.

Innentől kezdve persze, hogy több, mint egy óra volt, amíg a Kicsinek sikerült annyira lejárnia az ijedelem után (mert azon kívül más baja nem volt), hogy el tudott aludni, de eddigre nekünk már kiment a szemünkből az álom, szóval a férjemmel kettesben jobb híján karácsonyi ajándékok keresésével töltöttük a reggelig hátralévő időt.

De nyugalom, tegnap éjjel már az ágy lábához is tettünk 1-2 plusz matracot, biztos, ami biztos!


Salty