Ha még nem láttátok a tavaly év végén bemutatott „Joy: The birth of IVF” (a magyar címe Joy, az élet csodája) filmet, akkor keressetek rá Netflixen minél hamarabb, mert olyan élmény végignézni, ami napokig veletek marad.

A film a lombik eljárást lehetővé tévő csapat munkáját mutatja be a hatvanas évek végétől egészen az első „lombikbébi”, Louise Joy Brown 1978-as születéséig.

A trió Robert Edwardsból, a reprodukciót kutató biológusból; Patrick Steptoe-ból, a laparoszkópiás műtétet feltaláló nőgyógyászból és az embriológus nővérből, Jean Purdy-ből állt.

Izgalmas volt látni a hármójuk közötti dinamikát, hogy milyen egyértelműen, sallangok nélkül kezelik egymást egyenrangú felekként – Jean-t is ideértve – hiába volt ő a csapat egyetlen női és orvosi végzettség nélküli tagja.

Egyikük sem a tudományos elismerésért vagy valamilyen kitüntetésért dolgozott, hanem őszintén segíteni akartak azokon a nőkön, akiknek természetesen úton nem foganhatott gyerekük, mert mindannyian kellően empatikusak voltak ahhoz, hogy átérezzék milyen óriási lelki terhet jelent a meddőség.

Fontos megemlíteni azt a rengeteg – magukra csak Ovum klubként hivatkozó – több száz nőt is, akik önként vetették magukat alá a kísérleteknek, még úgy is, hogy sosem hitegették őket azzal, hogy időben megtalálják a megfelelő módszert és ők maguk lehetnek – a lombikprogramnak hála – állapotosok.

Ennek ellenére is rendszeresen elutaztak, akár több száz mérföldnyi távolságból is abba a – támogatás és finanszírozás hiányában kényszerűségből használt, lepukkant – kórházi melléképületbe, ahol a kutatások folytak, hogy ha rajtuk nem is segít a program, de az utánuk következő generációk esélyt kaphassanak.

Elképesztő volt végignézni, hogy milyen erős szembeszéllel és elutasítással kell megküzdeniük a külvilág irányából: hogy azokat a kutatókat, akik a meddőséget akarják meggyógyítani, Frankensteinként gúnyolják, hogy a média milyen hihetetlen lejárató hadjáratot folytat ellenük és a különböző lapok még pénzjutalmat is felajánlottak azoknak, akik információval tudnak szolgálni a programban részt vevő nők neveiről, hogy őket is meghurcolhassák.

Amikor Dr. Steptoe-t is pellengérre állítják amiatt, hogy a klinikáján hajlandó biztonságos keretek között abortuszt is végezni (ez akkoriban csak néhány éve volt legális az Egyesült Királyságban és a nőgyógyászok többsége elutasította a procedúrát), akkor egy pillanatra az – egyébként hívő keresztény – Jean is elbizonytalanodik, úgy fogalmaz, hogy ő azt hitte, hogy itt azért dolgoznak, hogy a megtermékenyülést segítsék elő.

A film egyik legerősebb jelenete ez, mert látni, hogy Jean maga sem tudja mit gondoljon, de a klinikán dolgozó (és a kutatásokban is kiemelkedő szerepet vállaló) Muriel főnővér egyetlen egyszerű mondattal tisztázza a dolgot: „Nem, mi itt azért dolgozunk, hogy a választás jogát biztosítsuk a nőknek.”

A közel tíz évnyi kutatómunkát és számtalan próbálkozást végül Louise születése koronázza meg és ezt nézve én majdnem annyira elérzékenyültem, mint amikor a saját gyerekeimet foghattam először a kezembe, mert ekkora csoda, ilyen páratlan tudományos áttörés nem történik minden nap.

Eszembe jutott Dr. Edwards – szerintem leginspirálóbb és a karakteréről tökéletes képet adó – mondata: „Nem számít, hogy ellenünk van a média, az egyház vagy bárki más, mert a nők mellettünk állnak.”

És az idő – valamint a Louise óta megszületett ~13 millió lombikbaba – őket igazolta.

Kiegészítésként még hozzátenném, hogy miután megnéztem a filmet, utánaolvastam, hogy mennyi a valóságtartalma a bemutatott eseményeknek és egészen felemelő volt azzal szembesülni, hogy a két férfi tényleg egyenrangú félként kezelte a tragikusan korán elhunyt Jean Purdy-t, minden általuk publikált kutatáson társszerzőként szerepelt és Robert Edwards hosszan kampányolt amellett is, hogy Steptoe és az ő neve mellé harmadikként felkerüljön Jean-é is a Kershaw kórház falán elhelyezett emléktáblára, mert nélküle nem jöhetett volna mindez létre.

Szomorú, hogy a 2010-es Nobel-díjat már nem élhette meg.

Salty