
Azt hiszem az ovival kapcsolatban kijelenthetem, hogy helyrejöttünk.
Ezen a héten már senki nem sírt és mondhati a szokott mederbe terelődtek a dolgaink, bár azt észrevettem, hogy a Nagy coping mechanizmusa kicsit átalakult.
Továbbra sem a szíve csücske az ovi, rendszeresen megjegyzi, hogy ő igazából itthon érzi magát a legjobban vagy akkor, amikor együtt kirándulunk, de tudja és érti, hogy egy hét öt hétköznapból plusz két nap hétvégéből áll és el kell telnie a “dolgozós napoknak” ahhoz, hogy szombaton és vasárnap megint szabadok lehessünk.
Annyira nem vagyok elragadtatva tőle, hogy átváltott erre a szerintem kimondottan felnőttes, számoljuk a napokat péntekig gondolkodásra, de ha választani kell a reggeli sírás és dráma vagy a rezignált beletörődés között, akkor az utóbbi talán kevésbé viseli meg.
Az ideális nyilván az lenne, ha szeretne oviba járni, de nem tudom rákényszeríteni, hogy így érezzen, bár valószínűnek tartom, hogy nem érzi odabenn magát rosszul, sőt, minden délután azzal fogad, hogy milyen szuper napja volt, csak hát itthon jobb.
Ezzel meg nem nagyon tudok mit csinálni.
A Kicsi szerencsére remekül viseli, abszolút hozzászokott az új módihoz és bár ragaszkodik a nővéréhez (reggelente létszükséglet, hogy ők ketten kézenfogva, együtt menjenek be), szemmel láthatóan beilleszkedett a nagyok közé.
Itthon viszont továbbra is meg vagyunk lőve, egyszerűen nem tudunk odáig eljutni, hogy mind a ketten a gyerekszobában aludjanak nélkülünk.
Már fogalmam sincs, hogy az elmúlt években hány módszert, különféle felállást és fekvőhely beosztást próbáltunk végig, mire ezen a héten végre úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk ezt a cirkuszt.
Kész, ennyi, bedobtam a törölközőt.
Kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de több, mint 4 éve küszködünk azzal, hogy a lányok az éjszakát a saját ágyukban töltsék.
Ez idő alatt kipróbáltunk mindent, aludtunk mindenhogy, mindenféle kombinációban, de egyszerűen annyira ragaszkodnak mindketten a testkontakthoz, hogy mindannyian akkor alszunk a legjobban, amikor mellettünk fekszenek.
Bőven elég nekik, hogy érzik a jelentlétünket, ebben a formában simán végigalusszák az éjszakát, ha viszont a saját ágyukban alszanak, akkor még az ötéves is többször megébred és a harmadik-negyedik ilyennél valamelyikünk inkább odafekszik melléjük vagy az aktuálisan problémás gyerek költözik át közénk.
Ebből következik, hogy mi szülők éjjelente először a szobák között kóválygunk aztán vagy az egyszemélyes gyerekágyon nyomorgunk vagy a saját franciaágyunk szélén nagylelkűen szabadon hagyott 20 cm-en próbálunk lapjára fordulva hunyni egyet.
Ebből meg mostanra lett elegünk, mert ráébredtünk, hogy nekünk amúgy nem is az együttalvással van bajunk, hanem azzal, hogy nem férünk el, ezért úgy döntöttünk, hogy befejezzük a jelenlegi nettó önszopatást és mostantól kezdve inkább mind egy ágyban alszunk.
Ezúton prezentálom nektek azt az építményt, amit a férjem csak MEGAÁGY-nak nevez.

Valószínűleg nem a helyi jófogásról, 20 euróért beszerzett, a mi franciaágyunkhoz semmilyen formában nem illő ágykerettel kiegészített hálószobabútorral fogunk az Otthon magazin címlapjára kerülni, de mondjak valamit? Leszarom.
Igen, nyilván örülnénk neki, ha a gyerekeink éjszaka is használnák az aprólékosan, szeretettel berendezett szobájukat és azt sem élvezzük különösebben, amikor a sötétben a szemgolyóinkba könyökölnek, de az a helyzet, hogy egyébként szeretünk velük aludni.
Megölelni a pici, szuszogó kis testüket, összebújni olyan szorosan, hogy az orraink szinte érintik egymást vagy éppen arra ébredni, hogy álmomban a másik oldalamra fordultam, ezért a kétéves úgy döntött, hogy akkor kettőnk közül ő lesz a nagy kifli.
A férjem már régóta mondja, hogy rakjuk tele a hálót matracokkal és az éjszakákat toljuk együtt mind a négyen, mint egy kosár kismacska, de bevallom, leginkább én vagyok sáros abban, hogy idáig tartott, amíg eljutottunk a bűntudat nélküli együttalvásig.
Sokáig éreztem úgy, hogy biztos mi csinálunk valamit rosszul, mások – sokkal fiatalabb – gyerekei már a saját ágyukban alusszák végig az éjszakát és úgy egyáltalán, az volt a fejemben, hogy “ez így szokás, ez a normális, az elvárt, erre kell megtanítani a gyereket.”
És nem ment.
Akárhogy erőlködtem, csak nem akartak ezek a szemtelen kölkök rendesen aludni és az újabb és újabb próbálkozások miatti kialvatlanságnak köszönhetően mindig egy ágyban kötöttünk ki.
Mert akkor mindenki alszik. Nyugodtan, ébredés és mászkálás nélkül. Reggelig.
És igazából megértem.
Én is sokkal jobban alszom úgy, ha megölel a férjem, akkor miért várom a gyerektől, hogy majd a szomszéd szobában, egyedül, olyan remekül fog tudni pihenni – pláne, hogy nem hülye, látja, hogy mi felnőttek is összebújunk.
Szóval mostantól ünnepélyesen szarok rá.
Nem érdekel, hogy mi a normális, én nem akarok többet éjjelente kanosszázni, éjszakáztam már eleget, a lányaim így érzik magunkat biztonságban, minket sem zavar, ha mellettünk vannak, sőt! – akkor miért ne csinálnánk úgy, ahogy nekünk négyünknek a legjobb?
Érettségizni biztos nem a mi ágyunkból mennek majd.
Tart, ameddig tart, előbb-utóbb már úgyis halál cikik leszünk nekik, de addig is élvezzük, hogy össze akarnak bújni velünk.
Meg amúgy is, minden gyerek más, van, akinek az a komfortos, ha van saját, személyreszabott helye, ahová nem pofátlankodik oda más, mert csak akkor tud nyugodtan aludni, mások meg olyanok, mint az én lányaim, falkában érzik jól magukat és álmukban is észreveszik, ha kiosonunk mellőlük a szobából.
Az együttalvással kapcsolatban sokan szoktak azon aggódni, hogy a gyerek jelenléte a hálóban biztos nyomot hagy a házaséleten, de nyugi, nem csak éjjel, ágyban, párnák között lehet szexelni! 😉
Szóval így esett, hogy szerda délután hazahoztuk és összeraktuk a plusz egy ágykeretet a hálóban, fedőmatracokkal kókányolva áthidaltuk a régi és az új közötti illesztést és azóta mind együtt alszunk.
Hihetetlenül felszabadító és a lányok is borzasztóan izgatottak minden este, hogy „a nagy ágyba” mennek aludni, nem pedig az az elalvás előtti téma, hogy igyekszem megnyugtatni őket, hogy minden rendben lesz éjjel, csak egy ajtóval vagyunk távolabb és igen, bármikor átjöhetnek, amikor úgy érzik, hogy szükségük van ránk.
Nem tudom, hogy meddig fog ez tartani, őszintén szólva nem is érdekel annyira, mert most legalább reggelig nyugalom van és úgysem marad ez így örökre.
Mindenesetre a Nagy szorongásait ettől függetlenül nem seperjük a szőnyeg alá.
Nemrég említettem, hogy ezzel kapcsolatban tervezzük pszichológushoz vinni és még akkor meg is kértem az időpontot, de az azóta eltelt időben ennél többet nem foglalkoztam vele, úgy voltam vele, hogy majd elkezdem a gyereket felkészíteni rá, amikor egy már kicsit közelebb leszünk a látogatáshoz.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy hogy lenne a legjobb felhozni a témát, olyan formában, hogy ne érezze azt, hogy valami baj van vele, ami további szorongásra ad majd okot, de azt sem akartam, hogy sarokba szorítva találja magát amiatt, hogy fogalma sincs mit történik, amikor odaállítunk a doki elé.
Végül péntek este, amíg az apja a Kicsit fürdette, felhoztam a témát.
„Emlékszel, hogy azokon a napokon, amikor az oviba megyünk, szoktad mondani, hogy furcsán érzi magad a hasad, tele van izgalommal, mert nem vagy benne biztos, hogy szép napod lesz?”
„Igen.”
„Néhány nap múlva el fogunk menni mi ketten együtt egy nénihez, akinek elmeséljük majd, hogy milyen érzés van ilyenkor a pocakodban és ő majd segít nekünk, elmondja, hogy hogyan lehet a hasadat megnyugtatni. Mit gondolsz?”
„És mit kell majd csinálnom?”
„Azt nem tudom én sem, lehet, hogy az lesz a feladatod, hogy bukfencezz hármat egymás után!”
Ezen aztán elnevette magát és úgy tűnt, hogy nem aggódik azon, hogy mi fog történni, bár amikor már ott leszünk valószínűleg nem fog minden ilyen simán menni és nem is várom tőle, hogy majd megnyílik egy vadidegen előtt.
Írtam már róla többször is a naplókban és külön cikkekben is, hogy mennyire empatikus, érzékeny kis lelke van és ez akármennyire is szuper tulajdonság, kicsit mégis féltem, hogy idővel hátránya fog származni belőle – vagy saját magát sorolja majd a háttérbe más miatt (ez már néha most is megjelenik a húgáról való gondoskodás kapcsán az oviban) vagy pedig ki fogják használni a kedvességét.
Ő az a gyerek, akinek ha felhívom a figyelmét az égen szálló, egyes számot formázó héliumos lufira, akkor az a legelső megjegyzése, hogy „milyen szomorú lehet most az a kisbaba, aki elvesztette”.
A férjem szerint nem kell aggódnunk amiatt, hogy „pushover” lesz és vissza fognak élni a természetével, mert képes megvédeni magát a játszótéren is más gyerekekkel szemben, de én ettől függetlenül mindenképp fel fogom hozni ezt a jellemvonását is a pszichológusnál, hátha tud valami támpontot adni azzal kapcsolatban, hogy szülőként hogy érdemes ezt kezelni.
Jövő héten elválik, hogy mire jutunk a látogatás során.
A hét végére még egy dupla születésnapi ünneplés is jutott, bár csak az egyik érintette a mi családunkat.
Szombaton a Nagy az egyik kis ovis barátnője zsúrjára volt hivatalos, vasárnap pedig Deda néhány nappal korábbi szülinapját ünnepeltük meg.
Ezúttal Baka készítette a tortát (bár karácsonyra már megígértem, hogy sütök megint egy Dobost vagy Eszterházy-t, mert már tényleg elég régen csináltam) és végül olyan jól éreztük magunkat, hogy egészen estig náluk lebzseltünk.
Már lefelé ment a Nap a horizont mögött, amikor hazaértünk, így csak egy gyors csutakolásra és vacsorára futotta, mielőtt ágyba dugtuk volna a lányokat.
A sötétben sutyogorva a Nagy ismét végigmondta a hét napjait, megállapította, hogy másnap hétfő lesz, ami azt jelenti, hogy öt napnak kell eltelnie, mire megint eljön a hétvége és ez nem a legjobb, de nem tudunk mit csinálni.
És azt hiszem ez az, amiben tökéletesen azonos véleményen vagyunk.
Salty

Bár nekünk azóta külön alszik hogy kinőtte a babaöblöt én azóta járkálok át minden egyes éjjel. Ha odabújok rögvest visszaalszik de h hányszor ébred egy éjjel az változó, 1-5között. A szobájában nem nagyon fér el nagyobb ágy mint a mostani 90széles, szal ha elnyom az álom akkor marad az oldalazva alvás, de igyekszem minél többször visszajönni a hálóba. Eskü ha nagyobb szobája lenne már vettem volna egy 140es ágyat azt cső
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálunk is ez ment, megkapták a szuper új ágyat, együtt választottuk ki az ágyneműhuzatokat, a díszpárnákat, de csak pár napig tartott a lelkesedés, onnantól kezdve csak a dráma ment.
Ugye átmehetek majd hozzátok? Nem szeretek egyedül aludni. Ha felébredek és nem tudok visszaaludni, bebújhatok majd mellétek?
Mivel a Kicsi is sokszor ébredt, ezért ebből először az lett, hogy hajnalban, a nemtudomhanyadik átjárkálás után vagy az apjuk vagy én ott maradtunk az alsó ágyon a Kicsivel.
Aztán ezt persze álmában is kiszagolta a Nagy, képes volt lemászni felülről és odafurakodni mellénk, de olyan is volt, hogy nem fért el és reggel ott találtam a szőnyegen a Kicsi ágya mellett.
Akkor visszatértünk ahhoz, hogy ő megint elkezdett az apjával aludni (mint ahogy akkor csináltuk, amikor a Kicsit még szoptattam), aztán pár nap múlva gondoltuk át a helyzetet a férjemmel.
Megint ugyanott vagyunk, mint az év elején voltunk, csak most én az egyszemélyes ágyon nyomorgok a Kicsi mellett a gyerekszobában.
Innen jutottunk oda, ami most van, mert nem akarom ezt csinálni tovább. Inkább alszunk akkor együtt, csak férjünk el. 🙂
KedvelésKedvelés
Kicsit irigyellek, mert én szeretek velük aludni, de a férjem nem tud. Nem a testkontaktus zavarja, mert velem tud, hanem valami ősi szorongás, hogy rájuk fekszik, és agyonnyomja őket.
Meg persze erősen zokon vette, amikor arra ébredt, hogy vesén rúgták – nem kis erővel. Egyszer úgy rúgott fejbe az egyik gyerek éjszaka, hogy a hátán fekve felemelte a lábait, a fenekét, mintha gyertyázna, és onnan csapott le a másodperc tört része alatt. Hogy hogy került a fejem alája, az rejtély, mindenesetre én szabályosan feküdtem a párnámon…
Azóta havonta egyszer van mellettem alvás, de akkor a férjem matracon alszik. A kicsi kb 7 éves kora körül nőtte azt ki, hogy amikor este mellé bújtam, akkor automatikusan, álmában rám tapadt, és éjjel végig akárhogy fordult, hozzámbújt. ❤ Hiányzik. 🙂
Salty, nálatok nincs abból vita, hogy ki ki mellett alszik? Gondolom a te két oldaladon 1-1 gyerek, de az egyiküknek a fal jut, a másikuknak az apja. (Na, ez a másik amit a mieink igazság érzete nem tudott volna beemelni. :D)
KedvelésKedvelés
Igen, úgy van, hogy én vagyok köztük, de csak azért, mert ez a mindenkinek elfogadható felállás. 😀
A férjem sokáig aludt a Naggyal kettesben, így ők már egyébként is eléggé összeszokott páros, bár mostanában a nagytesó is sokkal jobban anyás.
Először azt hittem, hogy az ovi kezdetéhez vezethető vissza az anyamánia, de igazából már a nyaraláson is szendvicsbe fogtak és mindenáron velem akartak mindketten aludni. 😀
A Kicsi elalszik az apjával, de csak ha én nem vagyok jelen, ergó anya nem opció, amúgy neki csak én kellek és nem érdekli, hogy a nővére az apját is megkapja a túloldalon. Amíg anya ott van, addig mindegy. 😀
Még mindig úgy alszik el, hogy a pólóm alá dugja a kezét. 🙂
A Nagy viszont majd elalél a boldogságtól minden este, hogy őt ketten is közrefogjuk, szóval ez a felállás mindenkinek jó. Egyelőre. 😀
KedvelésKedvelés
👍
Nálunk a 3-nál már abból vita lenne, hogy csak 2 oldalam van. 😀 Aztán abból, hogy én éppen melyik oldalamon alszom – azaz épp ki felé fordulok. Nyilván hasonló felállásban az sem lenne mindegy, hogy ki kap 2 szülőt, ki csak 1-et. És ez már 2 évesen is így volt mindegyiknél.
Mondhatni a mieinknek nem az empátiája túlérzékeny, hanem az igazságérzete… 🙃
Viszont tök jó az az ágy, és nagyon jó, hogy megléptétek! 😉
Volt egy ismerős család, akik szintén így aludtak. (Rájuk is irigykedtem 7 éve. :)) A 7 éves még simán a szülők között, a 9 éves akkor már igényelte, hogy miután elaludt a közös ágyban, amikor apuka megy aludni, vigye át álmában a szobájába a saját ágyába. 🙂
Egy másik családnál pedig csak a gyerekek aludtak együtt. Az is olyan megható volt, ahogy egymáshoz bújtak, es egymás plüssei lettek. (Nekünk meg kellett venni egy hengerpárnát, ha nyaraláskor franciaágyat kapnak ne rúgják le egymás veséjét álmukban. Na, azt is toszigálták, hogy kinek hány centis helye maradt… 😂)
KedvelésKedvelés
Én a férjem három évvel ezelőtti haláláig SOHA nem aludtam egyedül!
Olyan szegények voltunk, hogy nem telt kiságyra nekem amikor megszülettem, így a nagymamámmal aludtam egy ágyban egészen 10 éves koromig. Utána a húgommal aludtam egy ágyban /egy kinyitható kétszemélyes rekamién/, egészen 21 éves koromig. Akkor férjhez mentem és az első férjemmel aludtam egy ágyban amíg a házasságunk tartott. Mivel az első férjemtől elköltözve a második férjemmel költöztem össze, utána vele aludtam azt azt követő 47 évben.
Mivel nekem természetes volt, hogy valaki mindig ott szuszog mellettem, a férjem halálát követő egy évben nem sokat aludtam éjszakánként /többet sírtam, mint aludtam/.
Hát ennyit az együtt alvásról.
Nincsen erre se recept, mindenki a lehetőségei szerint alszik egyedül, vagy külön…
KedvelésKedvelés
Én sokáig aludtam egyedül, igazából úgy is tudtam jókat pihenni, de nagyon más minőség, amikor oda lehet valakihez bújni. Nekem legalábbis. 🙂
Lehet, hogy a bújásra való hajlam öröklődik? A férjem még a lányoknál is bújósabb… 😁
KedvelésKedvelés
A pszichológus nem doki.
Jól tettétek az ágy dolgot, a nagy 5 éves koráig mi is mind egy szobában aludtunk, tök kényelmes volt és mindenki nyugodtan aludt. Az új helyünkön nincs erre lehetőség, volt is rengeteg éjjeli mászkálás, kiborító volt. A kicsi most 5 múlt, lassan lecseng nála is, de hosszú idő volt kivárni. (FrannyG)
KedvelésKedvelik 1 személy
Jogos, csak ugye egy klinikán belül van az egész, szóval a “dokihangulat” adott.
Nálunk a Kicsi ebből a szempontból talán önállóbbnak tűnik, remélem, hogy maximum 1-2 éven belül már a saját szobájukban fognak aludni. 🙂
KedvelésKedvelés
Ezen én is sokat agyaltam anno, hogy engedjem-e velem aludni a mindig matrica, hordozott lányom. Végül én is arra jutottam, hogy előbb-utóbb véget ér. Olyan 8 évesen egyik napról a másikra költözött a saját ágyába, most 13 éves és egyáltalán nem engedi, hogy odabújjak éjjelre, csak az esti kis duruzsolásra. Azért nekem még hiányzik az együttalvás, de ez az élet rendje.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, mi is úgy vagyunk vele, hogy úgyis elmúlik, addig meg miért küszködjünk évekig?
Így mindenki alszik, aztán meglátjuk meddig tart. 🙂
KedvelésKedvelés
Az együttalvással kapcsolatban nincs ötletem, hogyan lehetne másképp csinálni. Nekem a fiam elejétől fogva külön ágyban aludt (egyszemélyes heverőm volt, nem is lehetett volna másképp csinálni). Nem volt soha igénye az együttalvásra, de megmondom őszintén, én sem szeretem, ha valaki alvás közben hozzám ér. Ez egyébként állandó konfliktusforrás a férjem és köztem, mert ő meg szeret bújni. Én meg nem viselem el, ha csak hozzám ér valaki álmomban, rögtön megébredek (pedig egyébként jó alvókám van), kimegy a szememből az álom, és kész, vége. Emlékszem, még kicsi volt a fiam, kb. ovis korú, és a balatoni nyaralónkban úgy aludtunk, hogy a kis szobában összetoltunk 2 matracot. Na a gyerek úgy forgolódott álmában, hogy engem véletlenül pofon vágott. Mit ne mondjak, fantasztikus érzés volt.
Nálatok egyébként valószínűleg tényleg nincs más megoldás, mint kivárni, míg a lányok maguktól megérnek erre. Kívánom, hogy ez minél előbb sikerüljön!
KedvelésKedvelik 1 személy
Sok múlik azon, hogy ki milyen alvó. Vannak akik felnőttként sem tudnak a párjukkal egy ágyban aludni, mert annyira zavarja őket a másik ember az aurájukban.
Gyereket is ismerek olyat, aki az első pillanattól kezdve utálja az összebújást, csak egyedül, a saját helyén tud jól aludni.
Nem tudom, hogy nálunk mikorra jön el majd az, hogy maguktól külön akarnak menni, kíváncsi leszek meddig akarják majd ezt a jelenlegi felállást. 🙂
KedvelésKedvelés