Azt hiszem az ovival kapcsolatban kijelenthetem, hogy helyrejöttünk.

Ezen a héten már senki nem sírt és mondhati a szokott mederbe terelődtek a dolgaink, bár azt észrevettem, hogy a Nagy coping mechanizmusa kicsit átalakult.

Továbbra sem a szíve csücske az ovi, rendszeresen megjegyzi, hogy ő igazából itthon érzi magát a legjobban vagy akkor, amikor együtt kirándulunk, de tudja és érti, hogy egy hét öt hétköznapból plusz két nap hétvégéből áll és el kell telnie a “dolgozós napoknak” ahhoz, hogy szombaton és vasárnap megint szabadok lehessünk.

Annyira nem vagyok elragadtatva tőle, hogy átváltott erre a szerintem kimondottan felnőttes, számoljuk a napokat péntekig gondolkodásra, de ha választani kell a reggeli sírás és dráma vagy a rezignált beletörődés között, akkor az utóbbi talán kevésbé viseli meg.

Az ideális nyilván az lenne, ha szeretne oviba járni, de nem tudom rákényszeríteni, hogy így érezzen, bár valószínűnek tartom, hogy nem érzi odabenn magát rosszul, sőt, minden délután azzal fogad, hogy milyen szuper napja volt, csak hát itthon jobb.

Ezzel meg nem nagyon tudok mit csinálni.

A Kicsi szerencsére remekül viseli, abszolút hozzászokott az új módihoz és bár ragaszkodik a nővéréhez (reggelente létszükséglet, hogy ők ketten kézenfogva, együtt menjenek be), szemmel láthatóan beilleszkedett a nagyok közé.

Itthon viszont továbbra is meg vagyunk lőve, egyszerűen nem tudunk odáig eljutni, hogy mind a ketten a gyerekszobában aludjanak nélkülünk.

Már fogalmam sincs, hogy az elmúlt években hány módszert, különféle felállást és fekvőhely beosztást próbáltunk végig, mire ezen a héten végre úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk ezt a cirkuszt.

Kész, ennyi, bedobtam a törölközőt.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de több, mint 4 éve küszködünk azzal, hogy a lányok az éjszakát a saját ágyukban töltsék.

Ez idő alatt kipróbáltunk mindent, aludtunk mindenhogy, mindenféle kombinációban, de egyszerűen annyira ragaszkodnak mindketten a testkontakthoz, hogy mindannyian akkor alszunk a legjobban, amikor mellettünk fekszenek.

Bőven elég nekik, hogy érzik a jelentlétünket, ebben a formában simán végigalusszák az éjszakát, ha viszont a saját ágyukban alszanak, akkor még az ötéves is többször megébred és a harmadik-negyedik ilyennél valamelyikünk inkább odafekszik melléjük vagy az aktuálisan problémás gyerek költözik át közénk.

Ebből következik, hogy mi szülők éjjelente először a szobák között kóválygunk aztán vagy az egyszemélyes gyerekágyon nyomorgunk vagy a saját franciaágyunk szélén nagylelkűen szabadon hagyott 20 cm-en próbálunk lapjára fordulva hunyni egyet.

Ebből meg mostanra lett elegünk, mert ráébredtünk, hogy nekünk amúgy nem is az együttalvással van bajunk, hanem azzal, hogy nem férünk el, ezért úgy döntöttünk, hogy befejezzük a jelenlegi nettó önszopatást és mostantól kezdve inkább mind egy ágyban alszunk.

Ezúton prezentálom nektek azt az építményt, amit a férjem csak MEGAÁGY-nak nevez.

Valószínűleg nem a helyi jófogásról, 20 euróért beszerzett, a mi franciaágyunkhoz semmilyen formában nem illő ágykerettel kiegészített hálószobabútorral fogunk az Otthon magazin címlapjára kerülni, de mondjak valamit? Leszarom.

Igen, nyilván örülnénk neki, ha a gyerekeink éjszaka is használnák az aprólékosan, szeretettel berendezett szobájukat és azt sem élvezzük különösebben, amikor a sötétben a szemgolyóinkba könyökölnek, de az a helyzet, hogy egyébként szeretünk velük aludni.

Megölelni a pici, szuszogó kis testüket, összebújni olyan szorosan, hogy az orraink szinte érintik egymást vagy éppen arra ébredni, hogy álmomban a másik oldalamra fordultam, ezért a kétéves úgy döntött, hogy akkor kettőnk közül ő lesz a nagy kifli.

A férjem már régóta mondja, hogy rakjuk tele a hálót matracokkal és az éjszakákat toljuk együtt mind a négyen, mint egy kosár kismacska, de bevallom, leginkább én vagyok sáros abban, hogy idáig tartott, amíg eljutottunk a bűntudat nélküli együttalvásig.

Sokáig éreztem úgy, hogy biztos mi csinálunk valamit rosszul, mások – sokkal fiatalabb – gyerekei már a saját ágyukban alusszák végig az éjszakát és úgy egyáltalán, az volt a fejemben, hogy “ez így szokás, ez a normális, az elvárt, erre kell megtanítani a gyereket.”

És nem ment.

Akárhogy erőlködtem, csak nem akartak ezek a szemtelen kölkök rendesen aludni és az újabb és újabb próbálkozások miatti kialvatlanságnak köszönhetően mindig egy ágyban kötöttünk ki.

Mert akkor mindenki alszik. Nyugodtan, ébredés és mászkálás nélkül. Reggelig.

És igazából megértem.

Én is sokkal jobban alszom úgy, ha megölel a férjem, akkor miért várom a gyerektől, hogy majd a szomszéd szobában, egyedül, olyan remekül fog tudni pihenni – pláne, hogy nem hülye, látja, hogy mi felnőttek is összebújunk.

Szóval mostantól ünnepélyesen szarok rá.

Nem érdekel, hogy mi a normális, én nem akarok többet éjjelente kanosszázni, éjszakáztam már eleget, a lányaim így érzik magunkat biztonságban, minket sem zavar, ha mellettünk vannak, sőt! – akkor miért ne csinálnánk úgy, ahogy nekünk négyünknek a legjobb?

Érettségizni biztos nem a mi ágyunkból mennek majd.

Tart, ameddig tart, előbb-utóbb már úgyis halál cikik leszünk nekik, de addig is élvezzük, hogy össze akarnak bújni velünk.

Meg amúgy is, minden gyerek más, van, akinek az a komfortos, ha van saját, személyreszabott helye, ahová nem pofátlankodik oda más, mert csak akkor tud nyugodtan aludni, mások meg olyanok, mint az én lányaim, falkában érzik jól magukat és álmukban is észreveszik, ha kiosonunk mellőlük a szobából.

Az együttalvással kapcsolatban sokan szoktak azon aggódni, hogy a gyerek jelenléte a hálóban biztos nyomot hagy a házaséleten, de nyugi, nem csak éjjel, ágyban, párnák között lehet szexelni! 😉

Szóval így esett, hogy szerda délután hazahoztuk és összeraktuk a plusz egy ágykeretet a hálóban, fedőmatracokkal kókányolva áthidaltuk a régi és az új közötti illesztést és azóta mind együtt alszunk.

Hihetetlenül felszabadító és a lányok is borzasztóan izgatottak minden este, hogy „a nagy ágyba” mennek aludni, nem pedig az az elalvás előtti téma, hogy igyekszem megnyugtatni őket, hogy minden rendben lesz éjjel, csak egy ajtóval vagyunk távolabb és igen, bármikor átjöhetnek, amikor úgy érzik, hogy szükségük van ránk.

Nem tudom, hogy meddig fog ez tartani, őszintén szólva nem is érdekel annyira, mert most legalább reggelig nyugalom van és úgysem marad ez így örökre.

Mindenesetre a Nagy szorongásait ettől függetlenül nem seperjük a szőnyeg alá.

Nemrég említettem, hogy ezzel kapcsolatban tervezzük pszichológushoz vinni és még akkor meg is kértem az időpontot, de az azóta eltelt időben ennél többet nem foglalkoztam vele, úgy voltam vele, hogy majd elkezdem a gyereket felkészíteni rá, amikor egy már kicsit közelebb leszünk a látogatáshoz.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy hogy lenne a legjobb felhozni a témát, olyan formában, hogy ne érezze azt, hogy valami baj van vele, ami további szorongásra ad majd okot, de azt sem akartam, hogy sarokba szorítva találja magát amiatt, hogy fogalma sincs mit történik, amikor odaállítunk a doki elé.

Végül péntek este, amíg az apja a Kicsit fürdette, felhoztam a témát.

„Emlékszel, hogy azokon a napokon, amikor az oviba megyünk, szoktad mondani, hogy furcsán érzi magad a hasad, tele van izgalommal, mert nem vagy benne biztos, hogy szép napod lesz?”

„Igen.”

„Néhány nap múlva el fogunk menni mi ketten együtt egy nénihez, akinek elmeséljük majd, hogy milyen érzés van ilyenkor a pocakodban és ő majd segít nekünk, elmondja, hogy hogyan lehet a hasadat megnyugtatni. Mit gondolsz?”

„És mit kell majd csinálnom?”

„Azt nem tudom én sem, lehet, hogy az lesz a feladatod, hogy bukfencezz hármat egymás után!”

Ezen aztán elnevette magát és úgy tűnt, hogy nem aggódik azon, hogy mi fog történni, bár amikor már ott leszünk valószínűleg nem fog minden ilyen simán menni és nem is várom tőle, hogy majd megnyílik egy vadidegen előtt.

Írtam már róla többször is a naplókban és külön cikkekben is, hogy mennyire empatikus, érzékeny kis lelke van és ez akármennyire is szuper tulajdonság, kicsit mégis féltem, hogy idővel hátránya fog származni belőle – vagy saját magát sorolja majd a háttérbe más miatt (ez már néha most is megjelenik a húgáról való gondoskodás kapcsán az oviban) vagy pedig ki fogják használni a kedvességét.

Ő az a gyerek, akinek ha felhívom a figyelmét az égen szálló, egyes számot formázó héliumos lufira, akkor az a legelső megjegyzése, hogy „milyen szomorú lehet most az a kisbaba, aki elvesztette”.

A férjem szerint nem kell aggódnunk amiatt, hogy „pushover” lesz és vissza fognak élni a természetével, mert képes megvédeni magát a játszótéren is más gyerekekkel szemben, de én ettől függetlenül mindenképp fel fogom hozni ezt a jellemvonását is a pszichológusnál, hátha tud valami támpontot adni azzal kapcsolatban, hogy szülőként hogy érdemes ezt kezelni.

Jövő héten elválik, hogy mire jutunk a látogatás során.

A hét végére még egy dupla születésnapi ünneplés is jutott, bár csak az egyik érintette a mi családunkat.

Szombaton a Nagy az egyik kis ovis barátnője zsúrjára volt hivatalos, vasárnap pedig Deda néhány nappal korábbi szülinapját ünnepeltük meg.

Ezúttal Baka készítette a tortát (bár karácsonyra már megígértem, hogy sütök megint egy Dobost vagy Eszterházy-t, mert már tényleg elég régen csináltam) és végül olyan jól éreztük magunkat, hogy egészen estig náluk lebzseltünk.

Már lefelé ment a Nap a horizont mögött, amikor hazaértünk, így csak egy gyors csutakolásra és vacsorára futotta, mielőtt ágyba dugtuk volna a lányokat.

A sötétben sutyogorva a Nagy ismét végigmondta a hét napjait, megállapította, hogy másnap hétfő lesz, ami azt jelenti, hogy öt napnak kell eltelnie, mire megint eljön a hétvége és ez nem a legjobb, de nem tudunk mit csinálni.

És azt hiszem ez az, amiben tökéletesen azonos véleményen vagyunk.

Salty