Itt ülök a laptop felett és azt sem tudom, hogy hogy kezdjek neki a múlt heti beszámolónak, mert így a nyár vége felé már annyira összefolynak a napok, hogy komoly mentális erőfeszítésembe kerül végiggondolni, hogy mi a csudát csináltunk egy hete ilyenkor.

Még a hétvége során jutottam arra, hogy hétfőn mindenképp beviszem a Kicsit a bölcsibe, mert már majdnem három teljes hetet volt itthon és mivel szeptemberben kezdi az óvodát, nem lenne jó, ha az egész intézményesedésesdit újra kellene kezdenünk.

Az volt az elgondolás, hogy nem fog rendesen járni, csak egy héten mondjuk kétszer vinném be, hogy mégse felejtse el, hogy hogy működik ez a dolog mire elkezdődik az új tanév.

Mivel mindenképp szerettünk volna valami átmenetet a két intézmény között, hogy simábban menjen az átállás és ne úgy csináljuk, hogy pénteken még bölcsis, hétfőtől meg már az ovis kiscsoportba viszem, ezért a nyaralásunkat is szándékosan augusztus utolsó hetére szerveztük, hogy legyen másfél hét üresjárat a váltás előtt.

Igazából nem tudom megbecsülni, hogy mire számíthatunk tőle az ovis beszoktatáson vagy hogy egyáltalán kell-e majd beszoktatás, mert kívülről-belülről ismeri a csoportot és az oda járó gyerekek többségét is, sőt, a többi minicsoportba kerülő kétévessel már néhány hetes korukban, az autós hordozókban is együtt hesszeltek az előtérben, így igazából nem nagyon lesz neki semmi újdonság, de nem akarom elbízni sem magamat, mert ő jóval kevésbé nyitott és szociális, mint a nővére és emiatt valószínűleg csak szeptemberben fog kiderülni, hogy hogy viseli az új környezetet.

Mindenesetre már igazi kis locsifecsi, benemállaszája kislány, egyfolytában mondja a mondókáját, énekel, magyaráz és az, hogy már szinte maradéktalanul meg tudja magát értetni mindenkivel sokat javított a zárkózottabb természetén is.

Engem már az is őszintén meglepett, hogy hétfőn – majd három hét távollét után – mindenféle problémázás nélkül, sőt, már-már jókedvűen ment be a csoportjába a bölcsiben, pedig őszintén szólva óriási sírásra számítottam.

Még a férjemet is megkértem, hogy reggel később induljon dolgozni, maradjon itthon a Naggyal és várja meg, amíg a Kicsit elviszem a bölcsibe, mert nem akartam, hogy az amúgy is borzasztóan érzékeny, empatikus nagytesó végignézze a húga sírását, de végül ez az epizód egy az egyben elmaradt.

A hét többi részére azt okoskodtam ki, hogy kedden és szerdán mindketten itthon lesznek, csütörtökön viszont megint leadom majd a Kicsit a bölcsibe, mert aznap jönnek haza anyósomék Dániából és két gyerekkel sokkal nehézkesebb lenne elmennem értük a reptérre, de végül a férjemnek sikerült úgy alakítania a napját, hogy ő vegye fel őket, így egyáltalán nem volt az én közbenjárásomra szükség.

Szerdán, munka után négyesben elmentünk bevásárolni, hogy feltöltsük Bakáék hűtőjét és még egy óriási adag pörköltöt is főztem, hogy főtt kajával várjuk őket haza másnap.

Csütörtökön aztán pont a délutáni órákban – mire a férjem és én is végeztünk a céges feladatainkkal – landolt a nagyszülők gépe, majd a reptérről rögtön hozzánk jöttek, hogy közösen megebédeljünk és ideadják azt a sok-sok holmit, amit nekünk vettek odakinn.

Olyan régen nem találkoztunk már és annyi mondanivalója volt mindenkinek, hogy még a lányok fektetési idejébe is jócskán belecsúsztunk, mert mindig előkerült egy-egy új legó vagy rajz, amit meg kellett mutatni Bakának és Dedának, de természetesen csak azután, miután az új szobájukat is padlótól plafonig részletesen prezentálták.

Apropó új szoba: szépnek szép, funkcionálisnak funkcionális, de hogy jelenleg nem úgy néznek ki az éjszakáink, ahogy azt elképzeltük, az egészen biztos.

Az átrendezést követő első néhány napban egy, a földre letett plusz matracon alva ott maradtam velük éjjelre is a gyerekszobában, mert attól ugyan kevésbé tartottam, hogy a Nagy majd leesik a felső ágyról (ha mégis, akkor sincs olyan magasan), de azt mindenképp látni akartam, hogy hogy működik majd, ha éjszaka ki kell mennie pisilni.

Teljesen jól intézi a dolgot egyedül, már jó ideje nem kelt fel minket, hogy kísérjük ki, de pont emiatt nem tudtam megítélni, hogy mennyire éber, amikor a mosdóba megy, képes lesz-e biztonságosan lemászni az ágyból, de – mint az a harmadik éjjel kiderült – gyakorlatilag 100%-ban ébren van és remekül navigál, így ezt a tételt le is húzhatom a képzeletbeli „aggodalom-listámról”.

Viszont egy másik dolgot is meglehetősen ijesztőnek találok és soha nem gondoltam volna, hogy ezt parának látom majd, de tök sokszor eszembe jut, hogy mi van, ha a felső ágy leszakad, ráesik az egész a Kicsire és összenyomja.

New fear unlocked.

Nyilván tudom, hogy fizikailag lehetetlen dologról van szó és annó a koliban én is az emeletes ágy alsó fekhelyén aludtam, szóval eddig nem volt ezzel semmi bajom, de most valamiért ott motoszkál ez az eshetőség a fejemben és nem tudom, hogy ez az irreális félelemérzet el fog-e valaha is múlni.

Az legalább megnyugtató, hogy miután visszatértem a hálóba aludni, a lányok utána sem voltak soha teljesen egyedül a szobájukban éjszaka.

Vagy én, vagy a férjem járkálunk folyamatosan a megébredő csemetéinkhez és a harmadik-negyedik látogatás után már általában annyira unjuk a banánt, hogy valamelyikünk csak simán befekszik a Kicsi mellé alulra és reggelig ott is marad.

Ilyenkor persze a Nagy is kiszagolja, hogy „parent in the house”, sunyiban megjelenik és hajnalban már egymás hegyén-hátán fekszünk a 90×200 centis matracon.

Nagyon érdekesnek találom, hogy ennyire ragaszkodóak a gyerekeink és ennyire igénylik a testkontaktot, mert mind a kettejükkel más-más úton jutottunk el idáig, szóval még azt sem lehet mondani, hogy „rászoktattuk őket”.

A nagy egyébként problémásabb, ő szinte fél az egyedülléttől, cserébe ha érzi, hogy fekszik mellette valaki, akkor egyszer sem ébred fel egész éjjel, mert adott számára az a biztonságérzet, hogy nincs magára hagyva.

Érdekes módon ez nem mindig volt így, babaként is a hálóban, de a saját ágyában aludt (akkor még nem űztem olyan mesterfokon az álmomban szoptatást, mint a Kicsivel 😁), két-három évesen pedig már külön szobában és ágyban, a testvére születése után viszont beakadt nála az együttalvásra való zsigeri igény és akkor nyilván nem küldük át a szomszéd helyiségbe egyedül, amíg mi hárman a hálóban durmoltunk.

A Kicsivel viszont a kezdetektől együtt alszom – nem is nagyon éltem volna túl az első egy évet másképp – és ő abszolút testkontakt-fetisiszta, még most, fél évvel azután is, hogy elválasztottam.

Olyan két-három hónapos korában vettem észre, hogy amikor elkezdett elálmosodni vagy csak simán alváshoz készülődött, akkor bedugta az egyik kezét a ruhám alá, a mellkasomhoz (általában a felsőm nyakán keresztül) és így teremtette meg magának azt a komfortot, hogy nyugiban el tudjon szunnyadni.

Innentől kezdve ez a cselekvés atombiztos része lett az altatásoknak, de jelként is funkcionált, ha kereste a nyílást, vagy csak simán addig furakodott, amíg nem talált szabad bőrfelületet rajtam, akkor már tudtam, hogy álmos és ideje elaltatnom.

Most már sokkal konszolidáltabban nyomja – nem kell állandóan a cici közeli bőr, megteszi más felület is –, de még mindig ezt csinálja. Mindegy ki altatja, bedugja a kis tappancsát a pólóink ujja alá, a könyökhajlatunkba vagy bármilyen részben zárt „résbe”, mert ez nyugtatja meg és így tud elaludni.

Néha az is előfordul, hogy amikor úgy altatom, hogy melléfekszek, akkor rátelepszik a hasamra, lehúzza a pólóm nyakát annyira, hogy az arcát oda tudja nyomni a mellkasom bőréhez és így pilled el.

Szóval igen, az ő esetében talán mondhatjuk, hogy „hozzászokott” a testkontakthoz és igényli, hogy valaki ott legyen vele, de még ezzel együtt is azt gondolom, hogy nyugodtabban alszik, mint a nővére.

Kevesebbszer ébred meg és általában elég fogni egy kicsit a kezét vagy simogatni, hogy visszaaludjon, míg a tesót „lelkileg” is meg kell nyugtatni, hogy nem hagytuk magára és nincs egyedül.

A fentiek miatt nem tudom, hogy mikorra fog jól működni a külön szoba és mikor fogunk tudni emberek módjára aludni, de a férjemmel egyetértünk abban, hogy nem akarjuk erőltetni a leválást.

A Nagy annyira érzékeny, hogy semmiképp nem akarjuk teljesen kitiltani az ágyunkból (most az a szabály, hogy alszik a saját ágyában éjjel és ha már látja, hogy feljött a Nap, akkor halkan átjöhet a mi szobánkba és bebújhat közénk), a Kicsi esetében pedig csak simán kielégítjük a testkontakt szükségleteit, amikor vissza kell altatnunk és ha szerencsénk van, akkor ez éjszakáként csak egyszer-kétszer következik be és nem az ő ágyában ébredünk majd reggel.

Ez egy ilyen biznisz, idővel elmúlik ez is, mint minden más.

Érettségizni úgysem a mi ágyunkból mennek majd, sőt szerintem maximum néhány évünk lehet hátra, amíg még „nem ciki” összebújni anyával és apával, addig pedig nem fogjuk őket erőszakkal kipaterolni.

Pénteken ismét nemzeti ünnepet ült az ország, így négyesben, nyugiban töltöttük együtt a napot, majd másnap reggel – miután egy kicsit kipihenték magunkat – anyósomék eljöttek a lányokért, így a férjemmel közösen neki tudtunk kezdeni a feladatainknak.

Eredetileg a hálót akartuk kifesteni, de egyszerűen annyi cuccunk van abban a szobában (a franciaágy ágyneműtartója tele kempingfelszereléssel, a szekrény teteje bőröndökkel stb.), hogy először muszáj volt azokat átválogatnunk és a ritkán használt holmikat átvinnünk a bérelt garázsunkba.

Utána meg már egyikünknek sem volt igazán kedve a szobával bajlódni, egy jól irányzott „ott rohadjanak meg a falak, ahol vannak!” megjegyzéssel bezártuk az ajtót és elmentünk a piacra.

Vettünk sok-sok kilónyi paradicsomot, paprikát és hagymát, aztán a szombati nap hátralévő részét azzal töltöttük, hogy én 15 liternyi lecsóalapot főztem be, a férjem pedig 20 liter paradicsomszószt csinált.

A befőzésnek most van itt az ideje, a falak megvárnak. Odáig is eljutunk majd valamikor szeptemberben.

Salty