Kedden értünk haza, miután egy hetet családostól Dániában töltöttünk.
Fizikailag nagyon hamar visszarázódtam a normál kerékvágásba, tudom, hogy mi mindent kell megcsinálnom, kinek-mikor-hol kell lennie, de mentálisan nehezebb felvennem az „itthoni” fonalat, mert olyan jól esett kilépni a monotonitásból, hogy még hiányoznak a külföldön töltött napok.
Én nagyon szeretek utazni, világot látni, új országokat, helyeket megismerni, de most, amikor éppen a legutolsó kirándulásunkból rázódok visszafelé a hétköznapokba, arra jutottam, hogy mióta gyerekeink vannak, elmenni valahová kész adrenalinlöketet jelent és valószínűleg nem is kimondottan a célállomás izgat a leginkább, hanem csak simán adrenalinfüggő lettem.
Na persze nem az a bungee jumpingolós, ejtőernyőzős fajta – ahhoz én túl beszari vagyok – hanem az a komfortos ingerkereső, aki néha ki akar szakadni a mindennapokból és ezt a legkönnyebben úgy tudja elérni, ha elutazik valahová.
Mert az, hogy máshol alszik a család – még ha csak egy éjszakáról van is szó – már rendkívüli eseménynek számít, amit meg kell szervezni, amire fel kell készülni, ameddig számoljuk vissza a napokat és ami miatt már egy héttel korábban is rettenetesen izgatottak vagyunk.
Valami olyasmi, ami nem megszokott.
Nincs a rutinnal semmi baj, sőt, szerintem gyerekes családoknál kimondottan kívánatos, hogy legyen egy olyan kialakult rendszer, amiben mindenki tudja, hogy melyik nap mi a feladata, reggel mikor kell felkelni, mikor kell elindulni, délután ki-mikor végez a munkahelyen, az oviban, az iskolában, ki fog érte menni, van-e aznap szakkör, edzés, különóra – mert mind tudjuk, hogy így működnek olajozottan a hétköznapok.
A szürke hétköznapokkal viszont az az egyetlen baj, hogy egy idő után az ember is beszürkül tőlük.
Szeretem, imádom a lányaimat és igyekszem, hogy minél több időt tudjak velük együtt tölteni, viszont az tagadhatatlan, hogy amikor kisgyerek(ek)et nevelünk, akkor a spontaneitás kikopik az életünkből, mert azzal, hogy már nem csak magunk miatt kell aggódnunk, hanem egy vagy több kiskorú is a mi felelősségünk, az ismeretlen sokkal ijesztőbbé válik és az ad biztonságérzetet, ha csukott szemmel is tudjuk, hogy ki-hol lesz és mit fog csinálni hétfőn délután fél kettőkör.
Még a nagyobbik lányom is csak óvodás, szóval nem vagyok annyira régen szülő, de már én is észrevettem magamon, hogy ahogy telnek a hónapok, az évek, egyre inkább „hajtom a kalandokat”, mert szükségem van arra, hogy kiszakadjak a monotonitásból, hogy történjen valami más is velük a szokásos, jól ismert dolgokon kívül.
Nem nélkülük akarok menni, csak menni akarok.
Valószínűnek tartom, hogy ezt az érzést mindenki másban találja meg. Van, akinek az jelenti a „szünetet”, ha nyugiban el tud olvasni egy könyvet, elmegy a barátaival moziba, egyedül sétál az erdőben órákig vagy éppen az, hogy telerakja a bőröndöt és néhány napot máshol tölt.
Nekem egyértelműen az jelenti a hétköznapokkal való meccs közbeni időkérést, ha elutazunk, pedig akik mentek már BÁRHOVÁ több napra gyerekekkel, pontosan tudják, hogy ez minden, csak nem pihenés.
Nagyjából négyszer annyi cuccot pakol fel az ember, mint amire a kicsik nélkül szüksége lenne, a célállomásra vezető út pedig úgy néz ki, mintha a Shrekből a szamarat vitte volna magával és még azután sem lehet leereszteni, hogy megérkeztünk, mert a gyerekeket nem lehet olyan könnyen magukra hagyni, mint az otthoni, ismerős terepen.
A fentiek miatt az én szótáramban a pihenés és a feltöltődés nem szinonimái egymásnak, mert egy-egy hosszú, „szülőt próbáló” utazás után is úgy érzem, hogy hiába fáradtam el halálosan, mégis tele vagyok új élményekkel, új impulzusokkal, feltöltöttem a mentális raktáraimat egy halom korábban ismeretlen ingerrel és ez éppen elég ahhoz, hogy újult erővel tudjak visszaugrani a mókuskerékbe.
Az út során összegyűlt szennyes mennyisége pedig a menőkémet is elaltatja egy időre.
Legalábbis addig, amíg mindent vissza nem hajtogatok a szekrénybe.
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Kedves Salty!
Sajnos az unokáimon látom, hogy 7-8 éves korukban törlődnek a kisgyerekkori emlékeik.
Ennyi idősen megnyomnak egy “reset gombot” mindenki fejében és kisgyerek kori emlékek közül csak azok maradnak meg, amiket amelyet erős érzelmi töltés „konzervál”, így például balesethez, traumához, félelemhez kötődő eseményekről felidéződnek később is emlékmorzsák.
Még a Nagy sem fog emlékezni ennyi idős kora után ezekre az utazásokra/kirándulásokra/eseményekre, amiket most átél veletek.
Milyen jó, hogy írod ezt az anya blogot, megőrzöd számukra a kisgyerek korukat.
Én is írtam “Murmur jelenti” címmel az unokáimról kicsi korukban beszámolókat, és nagyon szeretik olvasni őket. Kérték, hogy nyomtassam ki nekik, és fűzzem le egy kapcsos mappában, hogy elvihessék haza, mintegy megőrizve az elfeledett emlékeiket.
A kicsi kori fényképek, videók is segítenek felidézni, hogy mi volt, hogy volt, milyen volt nekik “régen”.
Egy-egy ilyen kirándulás sokat fejleszt rajtuk – még ha később a konkrét eseményeket el is felejtik – . Nektek az utazás kilépés a “mókuskerékből”, nekik a képességeik, készségeik, ismereteik, kapcsolataik, stb. fejlődik /sokszor ugrás szerűen/ általa.
No meg nekünk az olvasóidnak is hasznos, mert olyan friss szemmel és érzékletesen írod meg a “kalandjaitokat”, hogy élvezet olvasni, és még tanulságos is. Én jártam Dániában, de máskor, máshol voltam, mint ti.
KedvelésKedvelés
Murmurka, ez nem mindenkire igaz, bizonyítottan 2 éves korom végétől vannak emlékeim, a nagyobbik gyerekem most 9 éves, szintén bőven vannak 2 éves kori emlékei is. 3 éves korától több barátnőm emlékszik sok mindenre. Nem mindenre, de messze nem csak a traumatizálókra. Az egy más tészta, hogy azért önmagában nem utaztatnék gyereket, h majd biztos emlékszik rá.
KedvelésKedvelés
Murmurka, ez nem mindenkire igaz, bizonyítottan 2 éves korom végétől vannak emlékeim, a nagyobbik gyerekem most 9 éves, szintén bőven vannak 2 éves kori emlékei is. 3 éves korától több barátnőm emlékszik sok mindenre. Nem mindenre, de messze nem csak a traumatizálókra. Az egy más tészta, hogy azért önmagában nem utaztatnék gyereket, h majd biztos emlékszik rá.
KedvelésKedvelés
A neurológusok szerint a korai emlékekről rendre kiderül, hogy közvetett emlék, valamelyik hozzátartozó elmondása, a családi legendárium alapján rögzült, esetleg egy jóval későbbi álomfoszlányról lehet szó, vagy akaratlanul is későbbi eseményekből lett visszakövetkeztetve, hogy egy korábbi, hasonló életesemény is „így történhetett”.
A gyermekkori amnézia létező jelenség, sok kutatás keresi a választ, hogy miért törlődnek a kisgyerekkori emlékek. A most elfogadott konszenzus szerint az agyunk 7-10 éves kor között fejlődik a leggyorsabban, az epizodikus memóriáért felelős hippokampuszban gyorsan szaporodnak az új agysejtek, a frissen beépült neuronok között új kapcsolatok jönnek létre, emiatt a régi emlékeket hordozó neuronok háttérbe szorulnak, a hordozott információ károsodhat, törlődhet.
Nekem is van pár olyan emlékfoszlányom, amit biztosan kicsiként éltem át /nem mesélt róluk senki, nincsen róluk fénykép és nem is jelentősek/. A kutatások fényében nekem lassabban fejlődött bizonyosan az agyam. 😆
KedvelésKedvelés
Nálunk ezek valós emlékek, és jó sok, de nem átlagos memóriánk van. De nem csak mi vagyunk nem átlagosak. Szóval előre nem lehet tudni 🙂
KedvelésKedvelés
Ahogy Murmur írta, 7-10 éves kor előtt másként működik a memória (is): nem képi, szöveges elsősorban, hanem érzelmi alapú. Ez azt jelenti, hogy nem hívható úgy vissza, mint egy későbbi emlék. Ettől függetlenül 1-1 kép megmaradhat már 2-3 éves kortól is, de az a fajta folyamatos emlékezés, mint felnőttkorban, még nem létezik.
Azt is bizonyították, hogy a fényképek nézegetése lekorlátozza a valós emlékeket azokra a képekre, cserébe a sokszor nézett képekre nagyobb eséllyel emlékszik az ember.
KedvelésKedvelés
Erre egy kicsit mindig irigykedek! 🙂
Nekem az átlagnál valamivel rosszabb memóriám van, a férjem szokott röhögni, hogy képes vagyok úgy újranézni egy néhány évvel ezelőtt már látott filmet, mintha akkor látnám először.
Viszont azt mondja, hogy legalább maximálisan konzisztens vagyok, mert gyakorlatilag nem csak ugyanazokat a dolgokat kommentelem közben, de még ugyanolyan szavakkal is. 😀
Azt mondja, hogy ez tök jó, mert a régen előtt poénjait, sztorijait előveheti majd újra, hogy megint megnevettessen, nem kell frissíteni a repertoárt. 😀
Szerintem én másra fordítom az agyi kapacitásomat és emiatt az ilyen dolgok törlődnek. 😀
A kisgyerekkori emlékeim pont olyanok, ahogy Murmur írta, 4 éves koromból emlékszem a szülinapi tortám ízére, milyen volt, amikor az első fogam kiesett stb. – tehát nem konkrét dolgok, vagy az, hogy mit mondott xy 28 évvel ezelőtt – ez már tényleg extrémen jó memória lehet! 🙂
KedvelésKedvelés
Ez lehet, hogy általánosan igaz, de nem kizárólagosan.
Szintén vannak emlékeim közel 3 éves koromtól, és nem azért, mert más elmondta.
Pár hete is anyukám kérdezett valamit, hogy egy dolog hogyan volt (4 éves korom előtt történt). Pontosan vissza tudok mondani mondatokat, olyat is, amit csak én hallottam, tehát kizárt, hogy a környezetem hangoztatta, ezért maradt meg bennem. Utáltam gyerekként, hogy a felnőttek hülyének néztek, és simán letagadták, amit mondtak vagy tettek. Szóval igen, szeretik azt hinni a felnőttek, hogy a gyerek nem lát, nem hall, nem emlékezik.
A környezetem ismer, így mindenki engem kérdez meg, hogyan is történt anno. Amúgy már 40 felett voltam, amikor először említette valaki, hogy 5 éves kor alatti dolgokra úgysem emlékszik senki. Akkor azt hittem, csak az illető nézete, hiszen magamból indultam ki. Azóta már tudom, hogy sokan szeretik ezt gondolni, és nekem fura, hogy valaki miért ragaszkodik ahhoz, hogy tuti biztos törlődik az összes ember emléke.
KedvelésKedvelés
Megmondom őszintén, hogy mi nem feltétlenül azért utazunk, hogy majd a gyerekek emlékezni fognak az ott látottakra.
Akkor nem mennénk sehová sok-sok évig, amíg nem elég nagyok ahhoz, hogy minden aspektusát meg tudják élni egy-egy utazásnak.
Én is azt látom, amit te írsz, hogy fejlesztik őket az átlagostól eltérő dolgok, az, hogy néha alkalmazkodni kell, nem elérhető minden pont úgy, mint otthon és valahogy nyitottabbak is lesznek.
A Kicsit legalábbis mintha kicserélték volna azóta, hogy hazajöttünk!
Na meg ugye ez nekünk felnőtteknek is kikapcsolódás, a férjem és én is akarunk világot látni, nem csak a gyerekek miatt csináljuk.
Majd megyünk akkor is, amikor már biztosan emlékezni fognak rá! 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy