Túléltük. Kínkeservesen kibírtunk még legalább 2-3 meltdown-t, de sikerült ágyba dugni a lányokat és az apjukkal abban a pillanatban fellélegeztünk, ahogy végre lecsukódott a szemük.

Pénteken mindketten csak délután kettőig dolgoztunk és az volt a tervünk, hogy a munkaidő lejárta után azonnal elindulunk Szlovéniába, hogy az estét a szállásunkon tölthessük és szombaton már ne kelljen utazni, reggel rögtön helyben legyünk.

A legjobb megoldásnak az tűnt, hogy a Kicsit leadjuk a bölcsibe, de a Nagy itthon marad, mert úgyis el kellene hoznunk kora délután és mivel az ovi elég messze van (ráadásul nem is esik útba Szlovénia felé), csak elvesztegetnénk egy csomó időt azzal, hogy oda-vissza kocsikázunk.

A Nagy eléggé meglepődött, hogy neki nem kell oviba mennie, de annak viszont kimondottan örült, hogy kettesben lehet itthon velem, még úgy is, hogy napközben nekem dolgoznom kellett.

Éppenhogy csak visszaértünk a bölcsiből, miután leadtuk a húgát, amikor észrevettem, hogy egymás után jönnek az üzenetek az ovis chat-csoportunkban és szinte megállás nélkül pittyeg a telefonom.

Ez önmagában nem lenne szokatlan, minden reggel ír egy-egy szülő, hogy „ma XY nem megy oviba” vagy „érkezünk, csak pár percet késünk” – de most a szokásosnál sokkal élénkebb volt a társalgás, így én is ránéztem, hogy mi történik, miről maradunk le itthon a nagylányommal?

Képzeljétek, totális online balhé volt készülőben, amit az egyik apuka üzenete indított el, miszerint a lánya aznap már sokadjára nem akar oviba menni, mert rosszul érzi magát a csoportban mióta az egyik kisfiúból verekedős bully lett.  

Erre persze több másik szülő is rákontrázott, hogy az ő gyerekük is áldozat, nem szeretnek oviba járni, mióta ez a helyzet, míg mások úgy reagáltak, hogy ezt nem itt WhatsApp-on kellene megbeszélni, megkeresték-e már a verekedős gyerek szüleit, az óvónőket stb.

Megmondom őszintén, hogy engem teljesen váratlanul ért a dolog, semmilyen hasonló problémáról nem hallottam a lányomtól, nem említett még csak egy fél mondat erejéig sem olyasmit, hogy valaki rendszeresen verekszik a csoportban, így igencsak meglepődtem, hogy már olyan súlyos a helyzet, hogy más gyerekek emiatt nem akarnak oviba járni.

De ha már úgyis itthon volt, rákérdeztem, hogy ő mit tud erről, ki az, aki így viselkedik és erre már ő is megnevezte a vétkest és el is mesélt néhány esetet, amikor a kisfiú a csoporttársait bántotta.

Őt szerencsére soha nem ütötte meg – valószínűleg ezért nem hallottam eddig róla –, de több másik gyereket viszont igen.

Amíg én a lányommal beszélgettem, a kisfiú apukája is reagált a vádakra a csoportban, elmondta, hogy az elmúlt néhány hétben fajult idáig a gyereke viselkedése és természetesen ők is foglalkoznak vele, már szakember segítségét is igénybe vették, mert nem tudnak rájönni, hogy mi okozta ezt a pálfordulást nála, mi váltotta ki ez a viselkedést, amikor korábban teljesen átlagos magaviseletű gyerek volt.

Az volt az utolsó pár sor szöveg a csoportban, ahogy elnézést kér az érintettektől és biztosítja őket arról, hogy dolgoznak a problémán, aztán az óvónők lekapcsolták az üzenetküldési lehetőséget és megkértek mindenkit, hogy ezt ne itt beszéljék meg.

Ígérték, hogy szerveznek egy rögtönzött szülői értekezletet, hogy megvitassák a helyzetet mindenkivel, aki szeretne részt venni, az időpontot majd megüzenik.

Hát oké.

Minket ugyan egyik oldalról sem érint a dolog, de azért elgondolkodtatott ez a fajta válságkezelés.

Baromira sajnálom a bully kisfiút is, mert ismerjük a szüleit, tényleg nagyon odaadó, rendes, gondos emberekről van szó és korábban nem is volt semmi probléma a gyerekkel, így valószínű, hogy valamilyen közelmúltbeli esemény hatására viselkedik most így – és láthatólag a szülők is próbálják a helyzetet megoldani, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Viszont a másik oldallal is együtt tudok érezni. Feltételezem, hogy nem aznap, egy WhatsApp üzenetben említették ezt először az óvónőknek, így az ő szemszögükből nyilván úgy tűnik, hogy mindenki leszarja a problémát – egy gyerek folyamatosan terrorizálja a többieket a csoportban, emiatt a sajátjuk már nem akar óvodába sem járni és fogalmuk sincs, hogy mit tehetnének.

Egyet tudtam érteni azzal, amikor egy-egy szülő azt írta, hogy az ilyen gondokat ne a chat-csoportban beszéljék meg, de őszintén szólva, ha az én lányom lenne hasonló helyzetben, én is próbálkoznék minden létező fórumon megoldást találni, amíg nem érezném úgy, hogy valaki érdemlegesen foglalkozik a problémával.

Ha WhatsApp-on a többi szülő előtt, akkor ott.

Mindenesetre kíváncsi leszek, hogy mikor lesz a rendkívüli szülői értekezlet és ott milyen eredményre fognak jutni, mert ez tényleg elég lehetetlen helyzet mindkét fél számára.

A fentieken túl a pénteki napunk a terv szerint zajlott.

A Naggyal kettesben mindent elintéztünk, amire szükség volt a délutáni utazáshoz: megvettük azt a néhány plusz kaját, amit még el akartunk vinni magunkkal, összepakoltuk a ruháinkat és amit lehetett, már le is cuccoltunk a csomagtartóba.

Nem terveztünk sok holmit vinni, elvégre csak két éjszakát maradunk, de kicsi gyerekekkel azért nyilván több váltás ruhával is készül az ember, hogy biztosan ne érjen minket meglepetés.

Hamar végeztünk mindennel, így még arra is jutott időnk, hogy miután aludt egy órácskát, a maradék ebédszünetemben lejátszunk néhány parti társasjátékot – mert amikor a húga is itthon van, akkor nem nagyon van rá lehetőségünk.

Nem tudom, hogy csak az én gyerekem ennyire mákos, vagy ez valami általános dolog, de minden túlzás nélkül mondom, hogy ez a kölök tíz dobásból nyolcszor tuti, hogy hatos dob.

Az első játékban már rég beért a célba, amikor én még félúton sem jártam, de még a második partit is ő nyerte, úgy, hogy kb. 20 mezővel a vége előtt rálépett a „vissza a startra” csapdára és még úgy is utolért, hogy újra kellett kezdenie!

Hihetetlen!

Délután kettő körül aztán elsétáltunk a bölcsibe, hogy felvegyük a Kicsit, majd otthon bevártuk az apjukat is, mielőtt végre valahára útra keltünk a nagy családi kiruccanásunkra!

A tavalyi katasztrofális eseményeknek hála, már ezer éve nem voltunk négyesben semmilyen ottalvós kiránduláson, így most majd kiugrottam a bőrömből, hogy ezúttal nem jött közbe semmi és már TÉNYLEG úton vagyunk.

A fő attrakció, amit meg akartunk nézni a Fairytale Forest volt a Logar-völgyben, de szállást is úgy kerestem, hogy az is kellően izgalmas és rendhagyó legyen, ne csak egy hagyományos apartmanban vagy hotelben töltsük az éjszakákat.

Végül a hegyvonulat másik oldalán, Stahovica faluban bukkantam rá egy glamping helyszínre, csinos A-alakú kis faházakkal, kerti konyhával, grillezővel, jakuzzival, minden felszereléssel, amire csak szükségünk lehet és mindez csodás, hegyvidéki panorámával.

Szinte pontosan két órát kellett kocsikázni a szálláshelyig, de a lányok remekül bírták az utat, szépen játszottak a bekészített kisautókkal és a babákkal, sőt még a szokásos veszekedést is sikerült elkerülnünk, mert kivételesen nagyon ügyesen alkudoztak és cserélgették a játékokat egymás között.

Már a glampinghez vezető út utolsó negyede is egészen elképesztő volt, gyönyörű erdőkön, hegyi patakok mellett autóztunk, de amikor végre megérkeztünk a célállomásra, a lélegzetünk is elakadt, annyira csodaszép helyet sikerült találnunk.

Egy gyönyörű ősfás parkot képzeljetek el, ahol a hegyvidéknek megfelelően egyenetlen a talaj és egy-egy nagyobb szikla díszíti itt-ott a kertet, de a tulajdonosok úgy építették fel a turistaházakat és a különböző kiszolgálóegységeket, hogy nem bolygatták meg a elrendezést, hanem beékelték az épületeket a fák és a sziklatömbök közé, hogy minél természetesebb maradjon az összhatás.

A telek egyik végén egy kristálytiszta vízű patak csobog, a másik oldalon a hósipkás hegyeket látni, miközben a fakopáncsok szorgoskodását és az erdei maradak csicsergését hallgatja az ember. Földi paradicsom, de tényleg.

Elég menő volt reggel ebben a környezetben meginni a kávénkat, miközben az óriási fenyőfákra felerősített hintákban löktük felváltva a lányainkat.

A pici faházakba a két kisebb franciaágyon kívül más nem nagyon fért el, de így is tökéletes volt, hogy éjszakára a férjemmel mindketten magunkhoz vettünk egy-egy gyereket és négyesben bekuckóztunk a puha takarók alá, miután odakinn lement a nap.

Szombaton rögtön útra keltünk, hogy megtegyük a hegyvonulatot körbefonó utat, amin keresztül el lehet jutni a Logar-völgybe.

A szálláshelyünktől gyalogosan is lett volna lehetőség átkelni egy 8,5 km-es túraútvonalon, de a gyerekek miatt nem mertük bevállalni az emelkedőkkel tarkított csapást az erdőn keresztül (pláne, hogy a Kicsi már nem marad meg a hordozóban), így úgy döntöttünk, hogy inkább körbemegyünk autóval.

Igaz, hogy ez majd’ egy óra kocsikázást jelentett, de egyetlen másodperce sem volt hiába, mert olyan fantasztikus környezetben vezetett az út egész végig, hogy azt sem nagyon tudtuk, melyik ablakon nézzünk ki, melyik oldalon figyeljük a látnivalókat.

A Fairytale Forest a Logar-völgy egyik legszebb részén található, gyönyörűen karbantartott, kicsi gyerekekkel is könnyen bejárható erdei sétány, ahol minden egyes állomáson egy-egy tündérmese elevenedik meg (összesen 35 darab) és a kihelyezett tábláknak köszönhetően nem csak a mesékkel, hanem az erdő élővilágával is megismerkedhetnek a látogatók.

A lányok nagyon élvezték, hogy az autózás után végre szabadon eresztettük őket és az erdőben úgy futkározhattak, ahogy kedvük tartotta.

A park bejáratánál található étteremben arra is felhívták a figyelmünket, hogy ugyanezen az úton haladva, 4 km-rel lejjebb megnézhetjük a Rinka-vízesést is, így az erdei séta után még oda is átmentünk, bár a férjem és a Kicsi a túraútvonal elején várakoztak, amíg mi a Naggyal kettesben felmásztunk a meredek, kavicsos ösvényen a vízesésig.

A hosszú sétának köszönhetően mindannyian kellően elfáradtunk, így erről az állomásról már a szállásunk felé vettük az irányt.

A lányok – nem meglepő módon – mindketten elaludtak az autóban és még arra sem ébredtek fel, amikor megérkeztünk, így járó motorral álltunk a glamping parkolójában még egy jó fél óráig, hogy ne kelljen felkeltenünk őket.

Szombat este a kijelölt grillezőhelyen tüzet raktunk, hogy megsüthessük az otthonról gondosan elcsomagolt virsliket.

A nagylányommal közös küldetésünknek éreztük, hogy minél tökéletesebb farakást építsünk és minél több száraz mohát, füvet és levelet gyűjtsünk, hogy ne kelljen se papírt, se grillgyújtó kockákat használnunk.

Nagyon aranyos volt, ahogy egy hang nélkül, maximális koncentrációval figyelt, miközben magyaráztam neki, hogy milyen sorrendben kell egymásra rakni a dolgokat, hogy biztosan lángja kapjon a fakupac és utána legalább ennyire átszellemülten forgatta a saját kis virslijét a lobogó tűz felett azon a nyárson, amit – valamilyen bútor ezer éve leszerelt lábából – az apjával közösen gyártottak néhány nappal az utazás előtt.

(Ünnepélyes megígérem, hogy ezek után biztosan nem fogom a szemeimet forgatni, amikor a férjem legközelebb eltesz egy újabb lehetetlen kacatot, hogy „jó lesz az még valamire!”)

Másnap délelőtt a szálláshely környékének a felfedezésével töltöttük az időnket, mert azt terveztük, hogy ebéd után fogunk hazaindulni, hogy a lányok tudjanak az autóban aludni, legalább az út egy részében.

A Kicsi szinte rögtön kidőlt abban a pillanatban, ahogy megérezte az autó búgását a feneke alatt, de a Nagynak sem kellett túl sok idő, fél órán belül már mindketten békésen szuszogtak a hátsó ülésen.

Egy szavunk sem lehet, végtelenül nyugodtan, a férjemmel halkan beszélgetve autóztunk szinte végig, csak 20 perccel a hazaérkezés előtt ébredtek fel a gyerekek.

A társasház előtt leparkolva azonnal kiszedtem őket az üléseikből és hármasban felmentünk a lakásba, hogy lezuhanyozzunk és kimossuk a hajunkból a füst- és grillezett virsli szagot, amíg az apjuk felcuccolta az összes holminkat a csomagtartóból.

Most persze itt áll egy nagy halom mosnivaló és a maradék kaját is el kellene pakolni, de ez legyen a legkevesebb.

Hónapok óta először, most végre el tudtunk menni négyesben kirándulni, csodálatos hétvégét töltöttünk együtt a természetben és hihetetlenül jól éreztük magunkat mindannyian!

Már alig várom a következő kiruccanásunkat!

Salty