Nehezemre esik úgy körmölni ezt a bejegyzést, hogy nagyon is tudatában vagyok, hogy a héten 32 éves lettem. Mikor történt ez? Hová lett az elmúlt 6-8-10 év?

Segítség! Én lemaradtam valahol a 23-24 környékén!

Többekkel is mostanában beszélgettünk róla, hogy mennyire relatív az idő múlása és hogyan változik a személyes érzékelésünk az életünk különböző szakaszaiban.

Amikor iskolába jártunk, egy tanév végeláthatatlannak tűnt, szeptemberben rendszeresen úgy éreztük, hogy sosem lesz megint nyári szünet és a szó legszorosabb értelmében vánszorogtak a napok, hetek egymás után – minden annyira borzasztóan hosszú és lassú volt.

Mostanában pedig olyan, mintha elszaladna mellettem az idő, de annyira gyorsan, hogy szinte állva hagy, pislantok egyet és hónapok(!) telnek el! 2025-öt írunk és ráadásul már április közepe van, pedig még csak most bontottuk ki a karácsonyi ajándékokat!

Valószínű, hogy így eshetett meg, hogy „hirtelen” 32 éves lettem.

Nem zavar egyébként, annak idején a harminc – és azzal együtt a húszas éveim vége – sem érintett annyira érzékenyen, mint ahogy előzetesen számítottam rá – szerintem a negyven lesz majd igazán „nagy csapás” vagy már az előtte lévő néhány szülinap, amikor tudatosul, hogy közelebb vagyok a negyedik x-hez, mint a harmadikhoz.

A nagylányom persze fűnek-fának bejelentette, hogy ezen a héten engem ünneplünk és minden nap tucatnyi új rajzzal és egyéb remekművel várt az oviban délután.

Gondosan eltettem mindegyiket, még azokat is, amiken a lap tetejére úgy sikerült felírnia a mama szót, hogy AMAM. 😊

A születésnapomat megünnepelendő, fogászati kontrollra is elmentem a fogszabályzó miatt. Minden a terv szerint zajlik, én szabad szemmel nem igazán látom a változást, de azt már észrevettem, hogy a kis fogköztisztító kefe más résekbe is befér, nem csak azok közé a fogaim közé, ahová korábban is, szóval valami biztosan történik, bár nekem még mindig totálisan sci-finek tűnik ez az egész eszköz.

Nem semmi, hogy már 10 hete hordom – már a fogszabályzás 20%-án túl is vagyok! Miért halogattam ilyen sokáig?!

Az egyetlen dolog, ami beárnyékolta a „szülihetemet” a hét eleji, szeles, hideg időjáráson kívül, az a férjem szokásos hülyesége volt.

Egyik délután elvitte a lányokat játszóterezni és gondolom, hogy akkor és ott elővették a csomagtartóban tárolt műanyag kismotort is, hogy a Kicsi tudjon picit körözni a parkban, de valamiért nem került vissza az autónkba.

Csütörtökön – szokás szerint – a nővérére vártunk, hogy végezzen a tornaórán és az jutott eszembe, hogy ez a 15-20 perc pont elég arra, hogy motorozzon pár kört az ovi melletti sétálóutcában, de a jármű persze nem volt ott a kocsiban.

Felhívtam ugyan a férjem, hogy rákérdezzek hol van, de szinte esélytelennek tartottam, hogy kivette volna a szokásos helyéről és eltette volna máshová, már akkor nagyobb összegben mertem volna fogadni, hogy elvesztette, amikor még ki sem csöngött a telefon.

Ez persze be is igazolódott, de valami borzasztóan felhúztam magam azon, ahogy „eljátszotta”, hogy fogalma sincs, miről beszélek, meg egyébként is, „honnan kellene tudnia, hogy hol a motor?”

Talán ez a legidegesítőbb tulajdonsága, hogy ő az ilyesmin SOHA nem bosszankodik, fel sem merül, hogy hogy a fenébe veszhet el egy EGÉSZ kismotor, amikor ez nem valami apróság, ami véletlenül kiesik a zsebedből, letudja annyival a dolgot, hogy „szar ügy”, majd veszünk egy másikat, nem akkora tétel.

Én meg közben egyre jobban hergelem magam, már nem is azon, hogy nincs meg a motor, hanem azon, hogy őt ez nem idegesíti. Tudom, tudom, én is hülye vagyok, hogy képes vagyok vitatkozni egy 15 eurós, majdhogynem jelentéktelen dolgon, de hiába próbáltam elengedni, így is naponta több alkalommal újra felhúztam magam, amikor eszembe jutott.

Mindenesetre igyekeztem nem gondolni rá és helyette inkább a hétvégi terveimre koncentráltam.

Már elég régen nem volt alkalmunk a nagylányommal kettesben időt tölteni, így azt találtam ki, hogy pénteken nem viszem oviba, hanem elmegyünk együtt az egyik kedvenc kirándulóhelyünkre, a Kamačnik-kanyonhoz.

Nagyjából egy óra autóval az út a lakásunktól, a túra útvonala is bejárható körülbelül 2-2,5 óra alatt és mivel egy helyes kis étterem is található a kanyon bejáratánál, tökéletes egész napos programnak ígérkezett a közös kirándulás.

Egy picit bűntudatom volt, amikor reggel a Kicsit leadtuk a bölcsibe, de emlékeztettem magam, hogy vele rengeteg lehetőségem van kettesben lenni, mindig, amikor a nővérére várunk az oviban vagy amikor a tesója a nagyszülőknél alszik és ő egyedül élvezheti mindkét szülőjének a figyelmét másfél napon keresztül itthon.

Az elsőszülöttel ilyesmit csak ritkán és előre tervezetten lehet kivitelezni, mert a húga még nem aludt máshol, szóval lényegében a nélküle töltött időnk azokra az órákra korlátozódik, amikor a bölcsiben van.

A kanyonhoz vezető út pillanatok alatt eltelt, bár a lányom már nagyon be volt sózva, hogy mikor érkezünk végre meg és kezdhetjünk el az „igazi kirándulást”. Amikor odaértünk és leparkoltam, hangosan fel is kiáltott: „megjöttünk, most már megehetjük a sok finomságot, amit reggel elpakoltunk!”

Ez biztosan a genetikája magyar fele, bárhová megyünk, bármit csinálunk, az a legfontosabb, hogy milyen kaját viszünk magunkkal! 😀

Csodás tavaszi időt fogtunk ki, sütött a nap, kellemes 16-18 fokban sétáltunk végig a hegyi patak partján és megállás nélkül beszélgettünk.

Nagyon hiányzott már a túrázás, de a férjem a műtéte után eddig nem mert nagyobb fizikai aktivitásokat bevállalni, a Kicsivel még nem lehet ilyesmit lábon végigcsinálni (hordozóban meg már nem marad el), úgyhogy most a nagyobbik lányomat tréningelem, hogy idővel hosszabb és nagyobb emelkedőkkel tűzdelt túrákra is el tudjunk együtt menni.

Meglepően klassz túrapartner egyébként, nagyon ügyes és kitartó, nem panaszkodik, szépen figyelmesen megy előre és láthatóan élvezi a természetet.

A legjobban a túraútvonalat jelző, fákra, kövekre felfestett piros körök tetszettek neki. Amikor észrevette, hogy bizonyos időközönként újra és újra felbukkannak, akkor kitalálta magának a „nyomd meg a gombot” játékot és onnantól kezdve tudatosan kerestük a karikákat, hogy mindegyiket meg tudja érinteni, amikor elhaladunk mellettük.

A patak forrásához közeledve megálltunk egy pihenőhelyen tízóraizni is, de nem pakoltam túl sok ételt, csak friss és aszalt gyümölcsöket, valamint magvakat, mert az volt a terv, hogy a túra végeztével, a kiindulóponthoz visszaérve majd a helyi étteremben rendesen megebédelünk, mielőtt hazaindulnánk.

A sok sétának köszönhetően bőven megjött az étvágyunk: levest, vashúsból főzött pörköltet és palacsintát is ettünk, de persze a híres-neves (és szerintem az országban a legfinomabb) rétesükből is vettem négy darabot, hogy a férjemnek és anyósoméknak is készüljünk egy kis ehető szuvenírral.

Szinte biztos voltam benne, hogy az egész napos túrázás, a friss levegő és a déli alvás kimaradása miatt elfáradt annyira a lányom, hogy hazafelé el fog pilledni az autóban, de a közös kiruccanás annyira felspanolta, hogy a visszaúton is végig a maximumon pörgött és be nem állt a szája egészen addig, amíg be nem léptünk itthon az ajtón.

Tényleg nagyon gyorsan telik az idő! Ki gondolta volna, hogy az a kis béka, aki még csak az első lépéseit próbálgatta szinte pontosan 4 évvel ezelőtt, mára egy ügyes nagylánnyá cseperedik és már olyan közös programokat fogunk együtt csinálni, ahová nem csak elkísérem, mint felügyelő felnőtt, hanem én magam is őszintén élvezem.

Én mindig is ezt tartottam a gyereknevelés legizgalmasabb részének – látni, hogy mennyit változnak néhány hét alatt is, hogyan tanulnak meg újabb és újabb dolgokat, mennyivel okosabbak és ügyesebbek egyik évről a másikra és persze megélni azt az élmény, amikor már egyenrangú partnerként tudnak részt venni felnőtt aktivitásokban és be lehet őket vonni a nekünk kedves elfoglaltságokba is.

Egy-egy ilyen szuper nap után mentálisan kicsit mindig elszalad velem a ló és fejben már azt vízionálom, hogy néhány év múlva végigcsináljuk együtt a kéktúrát – de ez talán nem is annyira irreális gondolat, nem igaz?

A kellemes, napsütéses idő szerencsére egészen vasárnapig kitartott, így szinte a teljes hétvégét kinn töltöttük négyesben.

Pitypangot szedtünk, hintáztunk, csúszdáztunk és még fagyit is ettünk volna, ha a kedvenc cukrászdánkban már elkezdték volna árulni, de aggodalomra semmi ok, beértük a bolti, tölcséres jégkrémmel is.

Én már nagyon készen állok a jó időre, a melegre, a kirándulásokra, a sátrazásra és a strandolásra – remélem, hogy ez a hirtelen jött hideg minél hamarabb elhúzza a csíkot és most már tényleg megérkezik végre az igazi tavasz!

Salty