
Rendeltem egy karkötőt. Nem akármilyen. Különleges. Tudjátok miért? Mert a benne lévő kő anyatejből készült. Az én anyatejemből.
Megmondom őszintén, hogy soha nem tekintettem úgy a szoptatásra, mint egy földöntúli, szakrális tevékenységre és nem éreztem azt a csodálatos, mindenen túlmutató kapcsolódást sem a gyerekeimmel, miközben etettem őket.
A tejre ételként, a szoptatásra a lányaim táplálásaként gondoltam. Örültem, hogy van elég, hogy tudom őket így etetni és csináltam is rendületlenül napokig, hetekig, hónapokig, évekig.
Amíg élek, nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a nagyobbik lányomat pár perccel a születése után – úgy, ahogy volt, magzatmázosan, véresen – a mellkasomra tették és ő azonnal megtalálta, amit keresett, felcsatlakozott, nekem pedig pár másodpercre a lélegzetem is elakadt.
Ilyen érzés szoptatni? Aztamindenit.
Aztán az első pár alkalom szülte sokkot néhány nappal később felváltotta a fájdalom, a kidörzsölődött, igénybevett mellbimbók, de persze ekkor már nem volt megállás, etetnem kellett a gyereket, akkor is, ha átmenetileg minden szoptatásnál kénytelen voltam összeszorítani a fogaimat, mert csillagokat láttam már attól is, hogy felcsatlakozott.
Ez persze elmúlik, hamar megedződik az ember lánya, egy héttel később már üveget lehet vágni ugyanazokkal a bimbókkal, amikkel a törölközőhöz is féltünk hozzáérni és folytatódik a műsor.
Az én lányaim mindketten abszolút cicifanatikusak voltak, még szerencse, hogy nyáron születtek, mert az első hónapokban nem nagyon volt lehetőségem normálisan felöltözni két szoptatás között, így jobbára félmeztelenül lézengtem itthon.
Huszonnégy órás nyitvatartással üzemelt a bolt, önkiszolgáló svédasztal, szegényes választékkal, de praktikus volt, az biztos.
A rengeteg kajálásnak meg is lett az eredménye, az életük első hónapjában mindketten másfél kiló felett szedtek magukra és 2-2,5 hónap alatt már a születési súlyukat is megduplázták.
Én meg végtelenül büszke voltam magamra és a testemre is. Hát mekkora királyság már az, hogy gyártom ezt a furcsa folyadékot a három számmal nagyobb melleimben, megetetem vele a gyerekeimet és nemhogy életben maradnak tőle, de még fejlődnek is?
Varázslatnak tűnik, pedig kevés ennél természetesebb dolog létezik.
A nagylányomat aztán a hozzátáplálás kezdetekor elbűvölték a „rendes ételek” és elkezdett trükközni a szoptatással, majd szépen fokozatosan elválasztotta saját magát.
Hiába kínáltam a pürék előtt a tejet, rájött, hogy érdemes tartalékolni a hellyel a gyomrában és inkább nem evett, hogy több zöldség-gyümölcs férjen a pocakjába. Hiába ajánlottam fel újra, immár a kanalazós evés után, vagy elfogadta, vagy nem.
Lassan, de biztosan váltotta ki az étkezéseit, először a tízórait, majd az uzsonnát és végül az ebédet is. Tíz hónapos korában már csak reggel és este igényelte a tejet, majd egy hónappal az első születésnapja előtt átálltunk a napi egy, elalvás előtt szoptatásra.
Azt gondoltam, hogy ez egy darabig még biztosan így marad, komfortot keres, mielőtt nyugovóra tér, de heteken belül ezt is abbahagyta. Az első elutasításnál átfutott az agyamon, hogy lehet, hogy csak „sztájkol”, azért fordítja el a fejét, így a következő napokban még szorgalmasan kínálgattam, de már soha többé nem fogadta el.
A negyedik este sírtam el magam. Nem voltam soha túlságosan szentimentális a szoptatással kapcsolatban, de fel sem tudtam rá készülni, hogy vége, hogy az a pár nappal ezelőtti volt az utolsó!
Kész, ennyi volt? Ezzel véget is ért egy korszak?
Végül aztán a második lányunk születésével ismét volt lehetőségem megtapasztalni a dolgot, átmentünk ugyanazokon a fázisokon, mint annó a nővérével is, de ő sokkal ragaszkodóbb volt.
A napközbeni szoptatásról az új ételek bevezetése után viszonylag hamar lemondott, de éjszaka a cici volt az egyetlen biztos pont a számára, soha egyetlen pillanatra sem fogadott el cumisüveget vagy cumit, magából kikelve ordított már attól, ahogy megérezte a műanyagot a szájánál, megnyugtatni és visszaaltatni csak tejjel lehetett.
Így ment ez hosszú hónapokon keresztül, mindketten hozzászoktunk a 4-5 éjjeli szoptatáshoz, aztán 19 hónapos korában úgy döntöttem, hogy elválasztom, hátha az javít valamit az alvásán és nem fog ennyiszer felébredni, ha rájön, hogy nincs miért.
Hetekig tréningeztem magam a nagy nap előtt mentálisan, mert tudtam, hogy meg fog viselni a dolog.
Egy borús, pénteki hajnalon szoptattam meg utoljára, a hátam az ágy támlájához döntve ültem a félhomályban, fogtam az ölemben, potyogtak a könnyeim a kis testére, miközben simogattam az arcát és igyekeztem az eszembe vési minden egyes mozdulatát, minden vonását, az érzést, ahogy a kezét a bőrömet keresve befúrja a felsőm alá és próbáltam feldolgozni, hogy – mivel nem tervezünk több gyereket – ebben az életben valószínűleg most szoptatok utoljára.
Így utólag nem tudom eldönteni, hogy melyik a könnyebb út. Amikor a gyerek maga dönti el, hogy abbahagyja vagy amikor anya kezdeményezi az elválasztást, de egyik sem egyszerű – a maga módján mindkettő egy fejezet végét jelenti.
Testileg valószínűleg az első opció a kímélőbb, mert én – így másodjára – igencsak szenvedtem a bedurrant melleimmel és az első szoptatás nélküli éjszakánk után kénytelen voltam kézzel könnyíteni magamon, hogy ne feszüljön annyira az egész mellkasom.
Azon a szombat reggelen aztán mégsem hagytam a lefolyóba lecsorogni a „fehér aranyat”. Előtúrtam egyet a soha nem használt, de gondosan őrizgetett anyatejes zacskókból és felfogtam azt a 10-20 mililitert, amit kifacsartam magamból.
Ezek a cseppek az utolsók, amiket „legyártottam”, amik elhagyják a testemet, innen jött az ötlet, hogy szeretnék méltó emléket állítani az elmúlt hónapoknak-éveknek, amiket a lányaim szoptatásával töltöttem.
Így esett, hogy az utolsó utáni anyatejemből ékszert csináltattam. Gyönyörű, fehér kő lett belőle egy ezüst karlánc közepén.
A férjem szerint van egy hangyányi sorozatgyilkos beütése a dolognak, de végülis ez az enyém (másé valóban elég creepy lenne 😅) és azt ő is elismeri, hogy a végeredmény nagyon szép és különleges lett.
Mit különleges? Egyszeri és megismételhetetlen, mert ez nem csak az én anyatejemből készült kő, hanem annak a mementója is, hogy hány hónapot töltöttük számolatlanul a lányaimmal tökéletes szimbiózisban és – sorozatgyilkos beütés ide vagy oda, – én mindig erre fogok emlékezni, amikor viselem.
Salty

Nagyon szép lett! 😊 egyszerű, szolid, külsős ember számára nem “ordít” hogy miből van, szerintem nagyon szép memento.
Láttam már nyakláncot is, babahajból fa minta volt benne, meg a baba neve – nem is hiszem, hogy mindennapi viselet lenne az ilyesmi már.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, nekem is azért volt ez szimpatikus, mert soha, senki nem mondaná meg róla, hogy miből készült, egy szép fehér kő és kész, csak én tudom a történetét. 🙂
A cég akitől rendeltem is csinál babahajas meg köldökcsonkos ékszereket is, nekem az már kicsit too much, de a tej még belefér. 😀
KedvelésKedvelés
Én egy új tetkót csináltatok ha egyszer odajutott.Ilyen anya-baba vonal rajzot az oldalamra a mellem mellé. Én így emlékszem majd. De az ékszer is tetszik 😉
KedvelésKedvelik 2 ember
A tetkó is tök jó ötlet, rajtam is van mindkét lányomnak egy-egy mintája! 🙂
KedvelésKedvelés