Azt hinné az ember, hogy így, március végén már tényleg közeleg a tavasz és hiába tudjuk, hogy szeszélyes évszak, de lassacskán mégiscsak javul az idő.

Erre nemhogy egyre melegebb lenne, hanem még a télikabátomat is újra elő kellett vennem a héten.

Szerencsére olyan hideg nem volt, mint pár napja, amikor reggelente többször is kénytelen voltam a jeget kaparni az autónk szélvédőjéről, de a viharos szél és a szűnni nem akaró eső így is tettek róla, hogy a maradék tavaszi hangulatom is elillanjon.

A fentiek miatt őszintén meg is lepődtem, hogy senki nem betegedett le a családból.

Simán lehoztuk az egész hetet mindenféle különösebb akadály nélkül, kivételesen semmilyen váratlan helyzet vagy megoldani való probléma nem jött közbe.

Egyelőre úgy tűnik, hogy az oviban is a helyükre kerültek a dolgok, minden gyerek a saját ruháit hordja és egyik tornaóra után sem kellett másra mosnom, de igyekszem csak nyugtával dicsérni a napot. Majd elhiszem, hogy végre minden rendben, amikor már hetek óta tartjuk a jelenlegi felállást.

Szerdán délután az egyik óvónővel elég hosszasan beszélgettünk, mondhatni mini fogadóórát tartott nekem, amikor szóba került az iskolakezdés és az ezzel kapcsolatos, törvényi keretekben foglalt pontos szabályozás.

Itt igyekeznek elkerülni a tömegesen visszatartott gyerekeket, ezért úgy működik a dolog, hogy csak azokat a nagycsoportosokat kell kötelezően iskolába iratni szeptembertől, akik március végéig betöltik a hatodik életévüket, de mehetnek iskolába az április eleje és augusztus vége között születettek is, ha a szüleik úgy döntenek. Mivel mindkét lányom nyári, így a mi esetünkben mindkettőjüknél nekünk kell majd döntést hoznunk.

Még egy évünk van hátra, hogy a Naggyal kapcsolatban dűlőre jussunk, de az óvónővel folytatott beszélgetés óta folyamatosan motoszkál a fejemben a beiskoláztatás.

Megmondom őszintén, hogy sokkal inkább hajlok abba az irányba, hogy a harmadik év ovi után menjen iskolába, mert – ne vegyétek légyszi dicsekvésnek, nem az a célom, de – tényleg nagyon értelmes gyerek, az utóbbi pár hónapban a koncentrációja is sokat javult, lenyugodott, egyre jobban fókuszál és belemélyül a feladataiba, szóval szerintem már akár most is készen állna és még van egy teljes tanéve hátra.

Az is szempont, hogy a legjobb barátai mind nála pár hónappal idősebbek, ősszel és télen születtek, így ha maradna az oviban, akkor az az inspiráló, “hasonszőrű” közeg megszűnne körülötte és lehet, hogy ez olyan érzéssel járna a számára, hogy ő “lemarad” valamiről.

Azt sem tartom pozitívnak, hogy ha elmennek az “általam is jóváhagyott” barátok, akkor biztosan még közelebb kerülnének egymáshoz a vele egy napon született V.-vel (a tornaruha-problémás, kocsiajtócsapkodós kislánnyal, akiről biztosan tudom, hogy marad az oviban), nem lenne egyensúly és félek, hogy más korabeli gyerektársaság hiányában elkezdené átvenni az ő viselkedését.

Aztán persze ott az ellenoldal, nem hajt minket a tatár, nem teszek-e neki rosszat azzal, hogy éppen hat évesen azonnal kötelességeket aggatok a vállára, amikor játszhatott volna még önfeledten egy teljes évig az oviban?

A férjem is abba az irányba hajlik, hogy menjen iskolába, szerinte jövő ilyenkor az ovi már nem fog neki pluszt nyújtani és értékelni fogja azt a szellemi kihívást, amivel az első osztály jár.

Az óvónéni is azt mondta egyébként, hogy az ő lánya július elején született és beiratta a suliba hat évesen, mert minden szinten elég érett volt hozzá és az ő szakmai véleménye szerint az én Nagyom is hasonló karakter, abszolút meg tudná ugrani a követelményeket már most, egy év múlva pedig minden kétség nélkül.

Nehéz döntés mindenképpen és biztosan elég rendesen fog befolyásolni minket az is, hogy milyen minőségű iskolát sikerül találnunk neki elérhető közelségben, de legalább van még egy évünk rágódni rajta.

Időközben a Kicsi is szépen fejlődik, bár a valódi beszédindulással kapcsolatban kicsit talán le vagyunk maradva.

A nővére egészen pontosan 20,5 hónapos volt, amikor először kimondta az esti fürdetésnél, hogy ka-csa (előtte szavakat egyáltalán nem mondott, maximum csak szótagokat), de 23 hónapos korából már olyan videóink vannak, amiken 10-15 mondókát mond végig mindkét nyelven, váltakozva, mintha egészen addig „gyűjtögette volna a tudást” és egyszercsak az egész egyben kirobbant belőle.

A húga más típus, szavakat ő már elég régen mondogat (ilyenekre kell gondolni, hogy mama, tata, ana, dere, hvala, Mimi (a tesóját hívja így), baka, deda, pápá stb.), de erről a szintről hónapok óta nincs jelentős fejlődés. Lehet vele „kommunikálni”, többnyire egyértelműen megmutatja, hogy mit szeretne és eldöntendő kérdésekre határozott választ ad, de ez már így van egy ideje.

Valószínűleg bezavar engem az a tény, hogy a Nagy gyakorlatilag 2,5 hónap alatt eljutott az első szavától az összetett mondatokig, mert tuti, hogy ez sem átlagos beszédindulás, de nehéz száműzni a fejemből, hogy valamit biztos nem csináltam jól a Kicsivel.

Meg voltam győződve róla, hogy a nagyobb testvér hatása miatt ő hamarabb fog beszélni, de egyelőre nem tűnik úgy, hogy ez lenne a forgatókönyv.

Sokszor eszembe jut, hogy amíg a Nagy egyedül volt, többet beszéltem hozzá/vele, míg most, hogy a Kicsinek már van egy nővére, gyakran hagyom őket kettesben diskurálni és lehet, hogy ez kevés ahhoz, hogy fejlődjön, legalábbis “kevesebb”, mint amit a Nagy egykeként kapott az irányomból.

Nem tudom igazából. Simán lehet, hogy ez a normális, de ugye más viszonyítási alapom nem nagyon van.
A bölcsiben oda szoktam figyelni, hogy a többiek hogyan kommunikálnak és ott is azt tapasztalom, hogy van 2-3 gyerek, akik egyszerűbb mondatokat már tudnak mondani, de a többség a lányomhoz hasonló szinten van.

Mivel ő (a csoport többi tagjával szemben) kétnyelvű, egyelőre nem érzem úgy, hogy nagy a gond, de ettől függetlenül nagyon várom már, hogy jobban ki tudja fejezni magát, mert a frusztráltságán és a hisztiken is sokat enyhítene, ha azonnal értenénk, hogy mit akar.

Egyébként ha éppen nem balhézik valamin, akkor iszonyat cuki és képzeljétek, múlt héten négyszer is vagy a vécébe vagy a bilibe kakilt! A pisit egyelőre nem jelzi előre, de a nagydolognál szinte mindig szól, bár a pukikat még nem nagyon tudja megkülönböztetni a valódi produktumtól, így sokszor „feleslegesen” csomagolom ki, de annyi baj legyen!

Hihetetlen, hogy a szobatisztulás ilyen is lehet! Több, mint 3 hónappal a második születésnapja előtt ez egészen biztosan a Nagy visszatartós mizériája miatti kárpótlás az univerzumtól, mert ha nem látnám a saját szememmel, valószínűleg el sem hinném!

A kaja továbbra is központi kérdés nála, említettem már, hogy többet eszik, mint a három évvel idősebb nővére és abszolút megveti a babáknak tipikusan felszolgált ételeket.

Mindenre nyitott, mindent megkóstol és egészen emberfeletti módon érdekli bármi, ami a konyhában történik.

A férjem és én is oda szoktuk magunk mellé venni, amikor valamin ügyködünk, mert ő magától is mindenáron látni akarja a folyamatokat. Szinte pislogás nélkül figyeli a legbanálisabb, legegyszerűbb procedúrát is, de elfogadja, ha valamihez nem nyúlhat hozzá – így mostanra a közös főzés már gyakorlatilag terápiás eszközzé vált, mert minden hiszti azonnal abbamarad, ha végignézheti az ételkészítést.

Szombaton is ez volt a helyzet, amikor a férjem, a lányokkal hármasban nekiállt megfőzni a születésnapi marhapörköltömet házi gnocchi-val.

Mivel jövő hét elején lesz a tényleges napja, úgy döntöttünk, hogy a vasárnap a legideálisabb a családi összejövetelre. A tortát megrendeltük, de a menühöz a férjem és a gyerekek vásároltak be, mielőtt közösen el is készítették.

A Nagy már hetek óta be volt zsongva, számontartotta, hogy hány nap van még hátra és az összes ovis szabadfoglalkozáson nekem gyártotta a rajzokat szülinapi ajándék gyanánt, de persze azt is megbeszéltük, hogy majd együtt fújjuk el a tortán a gyertyákat, ahogy az már évek óta családi tradíció.

A Kicsi még csak ismerkedik a születésnap mibenlétével, de az apja gondoskodott róla, hogy ő is felvegye a fonalat. Vasárnap reggel hármasban elmentek virágot venni nekem, de úgy, hogy mindkét lányomnak jusson egy-egy csokor nárcisz, amit átadhatnak, hogy a legkisebb ugrifüles is elkezdje kapisgálni, hogy én kapok ajándékot, most engem ünneplünk.

A hét utolsó napján szűk családi körben szülinapoztunk, isteni marhapörköltet és málnás-pisztáciás tortát ettünk és nagyon jól éreztük magunkat.

A két számgyertyát a nagylányom először rossz sorrendben próbálta beleszúrni a tortába, amit kijavítottam persze, de azért eszembe jutott, hogy milyen is volt 23 évesnek lenni.

Akkor ugyan már ismertem a férjemet, de a gyerekek még évekig a fasorban sem voltak.

Lehet, hogy azóta fáradtabbak és leterheltebbek a napjaink, de mégis sokkal jobb ez a harminckettedik, mert most már mind együtt vagyunk.

Salty