Le kellett vágatnom a hajamat. Megint.

Borzasztóan sajnáltam, hogy a szülés óta eltelt kicsit több, mint másfél évben már olyan szépen megnőtt, erre ismét odáig jutottam, hogy el kellett szánnom magam egy drasztikus nyírbálásra.

Lehet, hogy még emlékeztek, a Kicsi három hónapos korában – amikor elkezdődött az eszméletlen hajhullás – vágattam le negyven centit belőle, de olyan rettenetesen nőtt vissza, hogy ha leengedtem, hátul a tarkóm felett szinte lett a lyuk a frizurámban, így kénytelen voltam bejelentkezni a fodrászhoz.

Hétfőn délelőttre volt időpontom és bár most is elég sokat le kellett nyisszantani a végéből, de valahogy mégis megkönnyebbültem, hogy végre megint áll valahogy és nagyjából normálisan nézek ki.

A fodrászom is elszontyolodott, mondta is, hogy a mai napig megvan a telefonjában az a kép, amikor még a Kicsivel terhesen beszárította hullámosra az extrém dús, majdnem fenékig érő hajamat, de ő is egyetért, hogy most a vágás a legjobb döntés, hátha egészségesebben fog visszanőni minden megkurtított tincs.

Kedden délutánra már nagyjából megszoktam a szokásosnál lényegesen rövidebb sérómat, sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy az oviba beérve mi fog fogadni a nagylányom sportfoglalkozása után.

Múlt héten kedden minden rendben volt, csütörtökön viszont hamarabb elhoztam és nem ment a különórára, így kíváncsi voltam, hogy vajon tartós-e a az óvónők figyelme és nem hordja-e még mindig egy másik gyerek is az enyém ruháit.

Amikor kinyílt a tornaterem ajtaja, már az utcai holmijukban voltak a résztvevők, de azért odapillantottam a másik kislányra és a húgára, láttam, hogy mindketten tornabatyuval jönnek ki, gondoltam is, hogy oké, akkor ezek szerint volt felszerelésük, nem a lányoméban tornázott a nagyobbik testvér.

A gyerekekért az apjuk jött aznap, de mire én felnyaláboltam a Kicsit és a Naggyal együtt átsétáltunk a csoportszobájukhoz, ők hárman már kifelé jöttek. Akkor néztem körül, amikor egy kicsit kiürült az öltözésre használt előtér, így vettem észre, hogy a gyerekem tornanadrágja és -pólója összegyűrve oda van dobva az egyik padra.

Gyorsan belenéztem a lányom tornazsákjába és meg is találtam benne az oviba váltóruhának beküldött felsőjét és az egyik leggingsét.

Nagyjából abban a pillanatban elöntött a harci ideg, de igyekeztem moderálni magam, miközben odafordultam a gyerekemhez és megkérdeztem, hogy mi történt.

„V. megint odajött hozzám, hogy nincs sportfelszerelése, én belenéztem a tornazsákjába és tényleg csak egy harisnya volt benne, ezért odaadtam neki az enyémet.”

Végigfutottuk ugyanazokat a köröket, mint legutóbb: „tudod, hogy az ilyen helyzeteket nem neked kell megoldani, már megkértelek rá máskor is, hogy ha V.-nek nincs tornaruhája, akkor légyszíves szólj az óvónéniknek!” – erre persze megint fogadkozott, hogy legközelebb szólni fog, de én fejben már azt tervezgettem, hogy másnap mit fogok a reggeles műszaknak mondani.

Egészen egyszerűen elképesztően pofátlannak tartom, hogy a többszöri beszélgetés ellenére sem jelentkeznek a másik gyerek szülei, hogy legalább megkérdezzék, hogy mi a helyzet és a fentiek után abban is biztos vagyok, hogy TUDJÁK, hogy a lányuk nem a saját ruhájában tornázik, mert a frissen beiratott kistesójának is fel kell vennie valamit (gondolom egyszerre pakolnak nekik?) és annak is ki kell derülnie, ha a nagyobbik nem használta a saját felszerelését.

Arról nem is beszélve, hogy mivel a foglalkozás után a gyerekek tornazsákjába kerül vissza az a ruha, ami az óra alatt rajtuk volt, így azt apukának ki kellett vennie és odadobni a padra, majd lesz vele valami alapon.

Nem csoda, hogy villámgyorsan kislisszoltak az ajtón.

De ezzel nem ér véget a történet. Az oviból kifelé, a parkoló felé tartva a Kicsi sikeresen bekakilt, így először a Nagyot betessékeltem a hátsó ülésre és rázártam az ajtót (mindkét oldalon be van kapcsolva a gyerekzár, belülről nem lehet kinyitni), majd az anyósülésen nekikezdtem a pelenkacserének.

Éppen a háta közepéig kakis Kicsit próbáltam megtisztogatni amennyire ilyen körülmények között ez lehetséges, amikor megjelent a csoporttárs kislány és a húga, majd elkezdtek dörömbölni a kocsi hátsó ablakán a nagylányom nevét kiabálva és a nagyobbik az ajtót is kinyitotta.

Elég erőteljesen rászóltam, hogy ezt azonnal fejezze be, de nyilván nem tudtam jobban közbelépni, mert a Kicsi ott ficánkolt csupa koszosan az ülésen, őt próbáltam valamennyire kordában tartani, hogy ne kenjünk mindent össze.

A másik gyerek a kérésem ellenére még egyszer kinyitotta az ajtót, én megint felemeltem a hangomat, hogy hagyja abba, ekkor azonban már az apjuk is kiabált nekik az utca végéből, hogy igyekezzenek – mert ő mindeközben ott a sarkon beszélgetett egy másik szülővel.

Nem nagyon tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire öntötte el a szar az agyamat, olyan rohadtul ideges voltam, hogy még szerencse, hogy aludtam egyet, mielőtt másnap találkoztam az óvónőkkel, mert nem tudom, hogy abban az állapotomban hogyan fejeztem volna ki magam.

Mint szerdán kiderült, előző nap megkérdezték a kislányt, hogy van-e felszerelése, amire azt válaszolta, hogy van és ezzel ők lezártak tekintették a dolgot. A délutános óvónő mondta, hogy újabban valóban egyre többször fordult elő, hogy a szülők nem pakoltak neki – gondolom úgy voltak vele, hogy majd valaki (értsd: az én gyerekem) felruházza – és olyankor, ha nem kapott a lányomtól semmit, akkor abban a cuccban tornázott, amiben reggel az oviba ment.

Láttam a tetán, hogy nagyon kellemetlen neki ez a helyzet, mondta, hogy ők is beszéltek már a szülőkkel többször, nem nagyon van foganatja, de eléggé szégyellik azt az állapotot, hogy ennek mindig mi isszuk meg a levét, így az lett a megoldás, hogy a talált ruhák közül kitúrtak néhány méretben megfelelő pólót és melegítőnadrágot, hogy innentől kezdve azokat adják rá a gyerekre, ha nincs felszerelése.

Nagyon kíváncsi leszek, hogy valóban működni fog-e ez a dolog, mert már kezd rohadtul elegem lenni az egész pereputtyból.

A fentieken túl egyébként egészen normális hetet tudhatunk magunk mögött.

Még februárban kezdtük el hallgatni az autóban a lányokkal a Gryllus-féle Maszkabál dalokat, de aztán ez a farsang elteltével elhalványult, viszont most valahogy megint eszébe jutott a Nagynak és újabban csak ezt a CD-t akarja állandóan játszani, ha kocsival megyünk valahová.

Pénteken vettem észre magamon, hogy bármennyire is örülök neki, hogy magyar gyerekdalokkal ismerkedünk, kezd egy kicsit tűllőni a célon a dolog, mert már otthon egyedül is azt dúdolom magamban, hogy „kacagok és nevetek, minden embert szeretek…”

A napokban a Kicsi is készült egy elég rendhagyó meglepetéssel. Csütörtökön esett meg először, hogy fürdés közben szólt az apjának, hogy szeretne ráülni a vécére.

A férjem azt hitte, hogy játszani akar, szerepjátékozik, de ettől függetlenül kivette a kádból és a még a szűkítőt is rárakta a deszkára, hogy teljes legyen az élmény – erre képzeljétek el, TÉNYLEG belepisilt!

Nem is igazán akartuk elhinni, hogy ez valóban megtörtént, de az ezt követő napokban egyre gyakrabban kereste a bilit és kérte, hogy húzzuk le a nadrágját, vegyük le a pelenkáját, hogy kicsit üldögélhessen rajta.

Persze a legtöbb esetben ez tényleg játék, van, hogy a nacival a bokája körül odatotyog a wc-papírért is és imitálja, hogy megtörli magát, de többször is megesett, hogy tényleg pisilt, vagy láttuk rajta, hogy „nyom”, mintha kakilnia kellene.

Nem vagyok naív, valószínűleg ez ebben a korban még nem jelenti azt, hogy tényleg a szobatisztaság kapujában vagyunk, de ha két éves kora előtt elhagyjuk a pelenkát, akkor én esküszöm, hogy lehidalok.

Tegnap mondtam is a férjemnek, hogyha ez mégis bekövetkezik, akkor az tuti valamiféle kárpótlás az univerzumtól, amiért a Naggyal annyira borzasztó volt a komplett kaki-mizéria évekig.

Majd igyekszem beszámolni róla, hogy hogy állunk vele, mert most legalábbis eléggé hihetetlen az egész.

Pénteken a férjemmel mindketten szabadnapot vettünk ki, hogy egy kicsit szusszanjunk (meg hogy ő pihentesse egy kicsit a hátát), de hiába terveztük, hogy elmegyünk a kedvenc belvárosi indiai éttermünkbe, végül erről lemondtunk.

Egymástól teljesen függetlenül mindkettőnknek olyan érzése volt, hogy bármelyik pillanatban telefonálhatnak a bölcsiből, hogy menjünk a Kicsiért, mert belázasodott, így lehet, hogy kész paranoia, de nem mertük bevállalni, hogy olyan messzire ellógjuk itthonról.

Végül nem hívtak, hiába számítottunk rá, de így is klassz napot töltöttünk együtt.

Elmentünk együtt bevásárolni, rendeltünk ebédet, megnéztünk egy dokumentumfilmet, végre jutott időnk kettesben zuhanyozni is, mint a gyerekek előtt minden egyes alkalommal és lefoglaltuk az idei legnagyobb nyaralásunkat is augusztus végére.

A tengerparti all-inclusive-on kívül tervezünk családlátogatóba és kempingezni is menni, de ott még nincs konkrét úticél, így azt egyelőre csak gondolatban szervezzük.

Mindenesetre már alig várom!

A tavalyi nyarunk után idén jó lenne, ha minden a terveink szerint alakulna. Csuriban az összes ujjam!

Salty