A napokban komoly önvizsgálatot tartottam és arra jutottam, hogy félek a gyerekemtől. Na, nem attól, hogy majd jól ellátja a bajomat, hanem inkább úgy, ahogy egy maffiavezértől vagy keresztapától (jelen esetben „keresztanyától”) szokás.
Olyan vagyok, mint azok a huszadrangú, nevenincs bűnszervezeti beosztottak a filmekben, akik bizonyos helyzetekben képesek akár a fejük tetején is pörögni és nagyjából bármit bevállalnak, csak nehogy véletlenül felbosszantsák a nagyfőnököt.
Újabban semmit nem merek reflexből csinálni és minden tevékenységemet gondosan átgondolom mielőtt nekikezdenék, mert ha valamit nem úgy csinálok, ahogy őkegyelme elgondolta, akkor kitör a balhé, amit talán ildomosabb lenne ördögűzős hisztiként aposztrofálni.
A fővesztés terhe mellett igyekszem kordában tartani az évek alatt berögződött szokásaimat, mert ha felbosszantom, akkor csúfos vége lesz a napunknak.
Banánt szeretne enni? Oké, megyek is érte rögtön, miközben az orrom alatt motyogva mantrázom magamnak, hogy „csak nehogy kibontsd, csak nehogy kibontsd!” – mert az ilyesmit a gyerek nyilvánvalóan önállóan akarja kivitelezni.
Mit nekünk banán… gyakorlatilag semmiben nem lehet segíteni, mert ha véletlenül megkísérlem bekapcsolni a cipőjén a tépőzárat vagy felszúrni egy falatot a villájára, miután neki harmadjára sem jött össze magától, akkor rögtön kitör a harmadik világháború.
A legújabb dilije az, hogy a kabátja cipzárját is ő akarja felhúzni, de ezt cirka 20 hónaposan nyilvánvalóan nem tudja megugrani, viszont ha csak megemelem a kezemet, már fúj rám, mint egy feldühödött macska és tüntelőleg odébbáll, hogy biztosan ne legyen kartávolságban.
Ilyenkor az a legjobb taktika, ha békén hagyom pár percig, amíg megunja a cipzár két oldalának a ritmikus egymáshoz csoszatolását és hajlandó felnézni – de nem ám segélykérő szemekkel, hogy „jól van, belátom, hogy igazad volt… én feladom, gyere segíts kérlek!”, hanem úgy, hogy „azért nem megy, mert BÁMULSZ, egyébként biztos sikerülne egyedül is, de akkor itt van, oldd meg, ha te olyan jól tudod!”
Én meg nyilván alázatosan odakuporodok a lába elé és felhúzom helyette, miközben hálát adok az összes szentnek, hogy ezúttal elkerültük a hisztit.
De említhetném a lépcsőzést is. Eddig egészen jól működött, hogy jött a lábán szépen fel-le, miközben fogtam a kezét, de újabban ez sem elég jó, majd ő kapaszkodik a korlátba, próbáljak hozzá se érni, de az lenne a legtutibb, ha a szeme előtt se lennék.
Anya meg mit csinál? Egy lépcsőfokkal lemaradva, kitárt karokkal totyog utána felfelé a lépcsőn, mint egy beszart pingvin, hogy a csemete tudjon gyakorolni, de ha esetleg mégis megborul, akkor el is tudja kapni.
Megmondom őszintén, hogy én az ilyen balhékba szándékosan nem állok bele. Milliónyi másik dolog van, amiben – tetszik neki vagy sem – nincs kompromisszum, ha hisztizik, akkor is meg kell mosnia a fogát, fel kell vennie a sapkáját vagy ha torkaszakadtából ordít, akkor is be fogom kapcsolni a gyerekülésbe az autóban.
Éppen ezért a fent említett pitiáner apróságok egyszerűen nem érik el az ingerküszöbömet.
Péntek reggel például megtalálta a spájzban a tavalyi adventi koszorúnkról leszedett gyertyákat – ne kérdezzétek miért nem dobtam ki őket, én sem tudom 😁 – és nyilván olyan elsöprő szerelem gyúlt lángra a lelkében (pun intended! 😁) első látásra, hogy onnantól kezdve nem volt hajlandó megválni tőlük.
Így esett, hogy egy szatyor félig leégett gyertya társaságában mentünk a bölcsibe, mert reggel hétkor a négy darab együtt sem üti meg azt a mércét, hogy ezen erősködni kezdjek. Ez van.
Fog a kölök még eleget bőgni mindenféle vélt vagy valós sérelem miatt, szóval a mentális egészségem érdekében egyértelműen az a legcélszerűbb, ha alaposan megválogatom, hogy milyen szituációk érik meg a harcot és az azt szükségszerűen követő ördögűzést.
Mert a banán, a tépőzár és a használt gyertyák tuti nem.
A dackorszak is elmúlik egyszer, de addig is: „choose your battles!”, hölgyeim és uraim!
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Az “akarom”, “nem akarom” ebben a korban valóban az önállósodási törekvés része.
Ilyen idős korukban nekem bevált a gyerekeimnél is, az unokáimnál is a “kecsegtetéses” módszer.
Mondok két példát rá.
A vejem jött hazavinni tőlünk a nagyobbik unokámat, aki ilyesmi idős volt akkor, mint most Janka. Hűvös idő volt, az apja elővette az overálját, és rá akarta adni. A gyerek minden erejével ellenkezett, bőgött, az apja dühöngött, próbálta leszorítani, nem sok sikerrel.
Megkérdeztem tőle, amikor már vörös volt a feje az idegeskedéstől /valahová időre kellett menni/, hogy “megpróbálhatom én?”
Odavágta az overált, hogy “csak tessék!” Aztán nézte, hogy én hogy akarom ráadni a gyerekre azt amit ő nem tudott. Én megvigasztaltam, megpusziltam a kicsit, a karomra vettem és odavittem az étkező ablakához, ahonnan belátni a kert nagy részét. Kinéztünk az ablakon, és láttuk, hogy az egyik cica “itthon van”. Megbeszéltük, hogy jó lenne vele játszani. Megkérdeztem tőle, hogy mit fog játszani a cicával? Én szépen felsoroltam, hogy megsimogatja , ha kiérünk, ad neki hamikát, fogócskázik vele, és amíg ő lelkesen bólogatott a várható cicás játék miatt, én szépen felöltöztettem. Megfogtam az egyik kéznél levő plüss játékot, az apja kezébe nyomtam, azzal, hogy tegye bele az autójába.
Kint az udvaron próbálta megsimogatni a cicát, ami elszaladt előle, de nem volt baj, lelkesen kergette, amíg a cica át nem ugrott a szomszédba. Akkor megkérdeztem tőle, hogy ” megnézzük ki van apa autójában?” Lelkesen szaladt az autóhoz, és bemászott az ülésre, hogy megnézze mi van az autóban. Én megvártam amíg megszerzi Boldizsárt /egy plüss kutyus/ aztán megkérdeztem tőle “haza viszed Boldizsárt? Megmutatod neki az otthoni játékaidat?” Amíg ezt mondtam, beletettem a gyerekülésbe, bekötöttem, megpusziltam és becsuktam a kocsi ajtaját. Integettem neki, hogy “pá-pá Kiscsibe, pá-pá Boldizsár”. Az apja közben beült a kocsiba, és indított. A gyerek meg lelkesen integetett.
Ez félig figyelem elterelés, félig pedig a jövőbeni jó /neki tetsző /dolgokkal való kecsegtetés. Most megteszünk valamit, hogy elérjünk egy nagyon szuper dolgot.
A gyerekek ebben a korban akaratosak, de még kis buták, nem veszik még észre, a tényleges célt.
Ha a félig leégett gyertyákat megmutattátok volna Janka kedvenc játékának, és eljátszod, hogy a /macinak, báránynak, valaminek/ is mennyire tetszenek a gyertyák, és megkérdezed Jankát, hogy vigyázhat-e a gyertyákra a kis kedvence, amíg ő a bölcsiben játszik, könnyen lehet, hogy nem kellett volna elvinni a gyertyákat a bölcsibe.
Ebben a korban jól jön a “Többet ésszel, mint erővel!” mondás alkalmazása.
A másik példa:
Jövök hazafelé az egyik csendes, kihalt utcán, és már messziről látom, /hallom/ hogy a Városüzemeltetés udvara előtt az utcán egy anyuka rimánkodik egy pici fiúnak, hogy menjenek már, mert elkésnek a valahonnan. A gyerek nem mozdult, fogta a drótkerítést és bámulta a városüzemeltetés udvarán levő, a játszóterekről leszerelt játékokat.
Amíg odaértem, anyuka akadémiai székfoglalót tartott a gyereknek, hogy milyen fontos, hogy most rögtön elinduljanak. A gyerek nem mozdult. Amikor melléjük értem, megkérdeztem az anyukától “Kérdezhetek valami a kisfiútól?” Anyuka bizonytalan bólintását beleegyezésnek vettem. Megkérdeztem a kisfiútól: ” Tudsz nagyon gyorsan futni?” A gyerek leakadt a kerítésről és buzgón bólogatott. Jött a következő kérdés: “Megmutatod a néninek, hogy gyorsabban tudsz futni, mint anya?” A kisfiú kilőtt, mint az ágyúgolyó, az anyja nem győzött rohanni utána. Csak futtában kiáltotta vissza, hogy “köszönöm!!!”.
KedvelésKedvelik 1 személy
az általad írt módszer jó, egy kitétellel: tapasztalatom szerint csak más gyerekével működik. értem ezt úgy, hogy a gyerek a saját szülejének nem dől be, mert nála tudja, h mire megy ki a játék, azt nem tételezi még fel, hogy a más valaki ugyanazt akarja, mint a szülő.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálam működött – ilyen idős korban, meg még egy darabig – saját gyerekkel is.
KedvelésKedvelés
Köszi a hosszú kommentet, Murmur, tényleg tanulságos volt! 🙂
A figyelemelterelést és a kecsegtetést is alkalmazzuk, pl. ha nem megy az öltözés, akkor mondom neki, hogy megyünk a játszótérre, azért kell felvenni a kabátot stb.
A figyelme elterelésében a férjem sokkal ügyesebb, neki hamarabb jut eszébe egy halom dolog, ami jobban érdekelheti a gyereket és elég nagy részben be is jön neki. (Mondjuk vele egyébként is kevésbé hisztis, a legdurvább epizódokat nekem tartogatja.)
Én bevallom őszintén, hogy sokszor türelmetlen vagyok a “színjátékhoz”, egyszerűen csak fogom és felöltöztetem vagy felkapom az ölembe, ha nem haladunk.
A gyertyáknál szerintem nem jött volna be, hogy hagyjuk ott, mert a kedvenc plüssei is szeretnék megnézni őket, ehhez sajnos eléggé “irigy” típusú gyerek, na meg siettünk is, az tűnt a legegyszerűbb módszernek, ha ezt most elengedem és elvisszük őket magunkkal. Annyira nem volt életbevágó a dolog, hogy ezen izmozzak.
A “milyen gyorsan tudsz futni?” típusú játékok a Nagynál remekül működnek. Ő nagyon versengő típus, kb. bármire rá lehet venni, ha azt mondjuk neki, hogy azt biztos nem tudja megcsinálni, de este is teljesen bevált dolog, hogy pl. fel tudja-e venni a pizsamáját mire tízig számolunk. 🙂
KedvelésKedvelés
A Hisztimanó könyv nekünk is megvan, a Nagy néha csak úgy magában is nézegeti 🙂
A Kicsinek sajnos még elterelésből sem használ, legtöbbször nem tudom sajnos megelőzni a hisztit. Ma reggel a klasszikus melyik-pohárból-igyak hiszti volt, eddig a rózsaszínből ivott, de ma a nővére kék pohara kellett (volna) és ezt nem tudtam megfelelően gyorsan kitalálni.. és ő 20 hónaposan bizony simán izomból hasra vágja magát a földön, nem csak hüppög elégedetlenségében. A múlt héten a bölcsiben is volt valami nyígás mikor mentem érte, csak hüledeztek hogy ő ilyet is tud 😀
A hétvégén átköltöztettük a nővéréhez a galériás ágy aljába, hát hisztik ide vagy oda, azért furcsa az üres kiságy. Az én kicsi babám nem is olyan kicsi már… és persze ezt ő maga is tudja és ezerrel azon van, hogy hozza a nővére szintjét (a nővére meg az övét, ezen mondjuk meg tudok borulni).
KedvelésKedvelés
Ezen már én is gondolkodtam, hogy a bölcsiből álladóan olyan pozitív visszajelzéseket kapunk, lehet, hogy ott tényleg tündi-bündi, csak itthonra tartogatja a dackorszakos démoni énjét. 😀
Az nálunk is szépen megfigyelhető, hogy mennyire megy a tesó után mindenben, gondolom második-többedik gyerekek esetében ez jellemző. Próbálja folyamatosan másolni a Nagy által játszott játékokat és nagyjából leszarja azokat, amik a korának megfelelőek lennének.
A Nagy még szerencsére “nem fejlődött vissza”, remélem ez minket nem fenyeget, mert azon én is kiborulnék. 😀
KedvelésKedvelés
Legközelebb emeld fel, hogy válasszon bögrét. Nem kell “kitalálni” /nem is lehet/, ha önállóan választ, nincs hiszti, mindenki elégedett.
KedvelésKedvelés
Abszolut elvettük a motort és kézen fogva sétálgattunk utcáról utcára h látod parkolnak a kocsik nem látod h jön az autó, az autó se lát téged stb… de akkor is azt érzem h nem volt még meg az aha élménye és 2nap múlva ugyanitt fogunk tartani. Aztán lehet ez egy olyan dolog nála amit nem lehet egyszerűen könnyen megúszni hanem még 50 motor elvételes sírás lesz mögöttünk mire bevésődik
KedvelésKedvelik 1 személy
Ah, sajnálom! Akkor lehet, hogy tényleg csak az ötvenedik motorelvétel hozza majd el a csodát. Szorítok nektek!
KedvelésKedvelés
Nálunk most azon megy a vita h nem áll meg a járda szélén. Csakazért is legurul a motorral hacsak 1 keréknyit is. Kapott már büntetést többször, de azon kívül h 1napig betartja utána hosszú távú eredmény nincs. Nem tudom h kéne megértetni vele h ez nem vicc és muszáj megállni de rongyosra tépem a szám és nem használ..
KedvelésKedvelik 1 személy
Én elvenném a motort. A Naggyal többször, több járművel is megcsináltam, csak mellettem jöhetett a kezemet fogva, amíg nem volt hajlandó betartani azokat a szabályokat, amit muszáj, ha az utcán vagyunk.
A legfontosabb, hogy ha szólok, hogy állj, akkor azonnal, nem egy méterrel később, hanem rögtön.
A járda széle tabu, nem mehet közel hozzá, csak ha ott vagyok mellette és fogjuk egymás kezét.
2-3 éves kora között rengeteget gyakoroltuk a közlekedést, később még volt egy-egy eltévelyedés (elbambult a galambok után sétálva stb.), de amúgy nagyon szépen betartja.
Én ilyen biztonsági kérdésekben szigorú vagyok – imád velem együtt főzni, de az elején letisztáztuk, hogy a konyhában vagy mindent úgy csinál, ahogy én mondom, vagy be sem jöhet a helyiségbe, nemhogy ott álljon mellettem a tűzhelynél.
Ott egyszer elég volt kitiltani, azóta 100%-ban szót fogad, cserébe mindenben részt vehet (akkor is, ha nekem kényelmetlen vagy körülményes).
KedvelésKedvelés
“Ott egyszer elég volt kitiltani, azóta 100%-ban szót fogad, cserébe mindenben részt vehet (akkor is, ha nekem kényelmetlen vagy körülményes).”
a nagy nálam is hamar megértette az alapvető szabályokat és betartotta őket. a kicsi olyan, mint a leírás alapján nálatok a kicsi.
szóval készülj fel rá lelkileg, hogy ám nem minden gyerek tartja be a szabályokat, kitilthatod te akárhonnan. aki mindent jobban tud, az később is jobban fogja tudni, így azt is tudja, h hülyeség a szabály, amit hoztál. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Arra számítok, hogy vele még biztosan lesz rengeteg harcunk, mire valamennyire “betörjük” (értsd jól :D), a Nagy is elég akaratos, de a Kicsi fényévekkel túltesz rajta már most és még a dackorszaknak is csak nagyon az elején járunk.
KedvelésKedvelés
Még nem elég okos ahhoz, hogy felfogja a helyzet komolyságát, és a magyarázatokat. Próbáld megközelíteni a célt onnan, hogy meg tudja-e mutatni Ő, hogy hol van a járda széle, és meg tud-e állni a motorral a járda széle előtt. Elég ügyes-e már ehhez. Ha megáll, dicsérd meg nagyon, érezze, hogy büszke vagy rá, valami jó dolgot csinált.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nekünk a Hisztimanó könyv nagyon sokat segített. A hiszti közeledtével elüldöztük a Hisztimanót, stb. Illetve bölcsis gondozótól láttam, hogy amikor beültette a lányom a babakocsiba, akkor valamiről kérdezte, elterelte a figyelmét és észre se vette és már a kocsiban volt. Meglepően sokszor bejött ez a módszer.
KedvelésKedvelik 1 személy
A Hisztimanóra rákeresek, köszi az ajánlást!
A figyelemeltereléssel mi is próbálkozunk, néha több, néha kevesebb sikerrel. Van, amikor későn veszem észre, hogy éppen balhé készülődik meg olyan is, amikor a gyereknek mindegy, meg sem hallja, amit mondassz neki, már annyira bepörgette magát, de azért előfordul olyan is, hogy bejön. 🙂
KedvelésKedvelés
Az enyém életében egyszer hisztizett. De tényleg csak egyszer. De ő nagyon fura gyerek. Hivatalosan nem fura, csak aspergeres. Szociális keszsegei egyenlők ( voltak) a nullával. Nagyon sok szociális skillt elsajátított, de neki mind tanulnia kellett. A legszomorúbb eset nekem az volt, amikor három és fél évesen hazajött az ovodabol és azt mondta: képzeld anya, milyen furák a gyerekek: ha örülnek, tapsikolnak és ugrálnak. Hát mondom igen, ilyenek a gyerekek…
De még mindig ott a kérdés: meddig megy el az átlagosan hisztis gyerek szüleje a haptákban állásban? Nem kotekszem, érdekel tényleg.
KedvelésKedvelés
Értelek, akkor ti tényleg kivételek vagytok.
Igazából nekem személy szerint az a választóvonal, hogy mennyire lényegtelen az adott dolog. Nem akarok mindenen erősködni sem, mert nincs idegrendszerem a hisztihez napi sokszor, így olyan dolgokat, amik végülis nem fontosak “ráhagyok”.
Egyedül akarja kibontani a banánt, felvenni a cipőjét, megkísérelni becipzározni a dzsekijét – ezekért nem megyek vérre, ha amúgy ráérünk és nem kell rohanni sehová.
Ha mondjuk bevásárlásból jövünk és van nálam két táska cucc, akkor nem mehet a lépcsőn, mert nem tudnék rá normálisan vigyázni, így olyankor a sírás ellenére inkább ölbe veszem, aztán majd ha biztonságosan beértünk a lakásba, akkor kihisztizi magát.
Szóval nem állok folyamatosan haptákban, de tény, hogy sok dolgot elengedek, mert nekem is jobb, ha nincs balhé.
Sokszor egyébként “hatékonyabb” is, mert gyorsabban megvagyunk úgy, ha csinálhatja ő, mintha még a hiszti lecsengését is ki kellene várni pluszban.
Mondjuk az igaz, hogy a Kicsi ezerszer hisztisebb a Nagynál, neki is voltak epizódjai, de nem ilyen intenzitással.
KedvelésKedvelés
Igen, mindig van, amiben mi engedünk vagy alkalmazkodnunk. És persze van az a szint, ahol nem csinálhatja úgy, ahogy akarja, mert a helyzet nem engedi meg. Amúgy tök jó lehet, hogy ilyen felfedezők és önállóak, szuper ahogy ugyesednek. Az enyém is nagyon önálló, kicsinek is az volt, de ő mindent lépésről lépésre tanult meg. Az első nap az iskolában ott voltunk mi, lelkes szülők is , és a tanárnő, aki egyébként zseniálisan tette a dolgát, kicsit meg akarta mutatni nekünk, milyen nagyon vidám hely is ez az iskola. Ültek a gyerekek a padban, tanárnő mondja, alljatok fel, toljatok be a széket az asztal alá, most körjátékot játszunk. Vége lett a játéknak, tanárnő: uljetek vissza. Én már tudtam hogy baj lesz. Mindenki leül, fiam áll, értetlenül. János, te miért nem ülsz le? Gyermekem: nem mondta a tanárnő, hogy húzzuk ki a széket. Így nem tudok leülni. Innen indultunk…
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, ez tényleg egy teljesen más helyzet, valószínűleg, ha hasonló típusú vagy nem neurotipikus gyerekeim lennének, akkor meg azt kellett volna megtanulnunk, hogy velük hogy célszerű bánni.
Most a Kicsivel már tapasztalabbak vagyunk, láttunk ezt az időszakot a Nagynál is, így nem ért meglepetésként, viszont annyiban sokkal durvább, hogy ő tényleg több mindenre reagál, sokkal intenzívebben.
A nagyobbik lányom meg folyamatosan pofázik, szó szerint be nem áll a szája, egyfolytában nyomja.
A férjemnek ma szüksége volt 2 órára délután, mert volt egy sos munkaügy, amire rá kellett néznie, ezért addig kivittem őket a játszóra.
Mire hazaértünk, már úgy túlstimulálódtam a Kicsi folyamatos kergetésétől, az egy-két (visszafogottabb) hisztitől (ilyenek miatt, hogy más használja a hintát, várnia kell, nyilván ebben sincs választása, meg kell tanulnia, hogy nincs mindig “add meg uram, de most rögtön”) meg a Nagy állandó csacsogásától, hogy szinte éreztem, ahogy merülnek le az elemeim.
Mondjuk tény, hogy az én gyerekeim szerintem az átlagosnál is hangosabbak/mozgékonyabbak/extrovertáltabbak (a Nagy)… szóval néha tényleg tud sok lenni. 😀
KedvelésKedvelés
Borzasztóan sajnálom ! Drámaian hangzik, de tényleg így gondolom. Soha nem volt ilyenben részem és el sem tudom képzelni, hogy lehet ezt napi szinten kezelni.
Hol van az a határ, ahol hagyja az ember a kis édest kibontakozni, és mégsem bolondul bele a napi “én mindent jobban tudok és azt is egyedül” dologba. Nekem ehhez nem lenne türelmem, ez teljesen biztos.
Ami eszembe jutott, hogy hat ez a család többi tagjára, főleg a nagytesóra? Ahhoz asszisztál mindenki, hogy egy másfél éves jobban tudja?
KedvelésKedvelés
Én/mi nem látom/látjuk ennyire tragikusan a helyzetet, leginkább azért, mert nálunk a Nagy is ugyanez volt pepitában.
Sőt, a környezetünkből is azt hallom vissza, hogy ebben a korban ez az “önállósodás” eléggé általános, kisebb-nagyobb mértékben – főleg a várható hisztivel kapcsolatban.
A Nagy nem volt ekkora drámakirálynő, de ő is mindent egyedül akart csinálni, emlékszem, hogy hányszor előfordult, hogy naívan feladtam rá a cipőjét a bölcsiben, hátha nem veszi észre alapon, erre vissza levette, felvette a benti cipőjét, a kintit visszatette a polcra és elkezdte az egész folyamatot az elejétől, hogy egyedül végigcsinálhassa.
Amikor nála beakadt a lépcső (mondjuk ő már nagyobb volt és teljesen biztonságosan lépcsőzött), akkor az volt a rendszer, hogy nekem a lépcsőfordulóban meg kellett állnom és végignéznem, hogy hogy tud egyedül eljutni a következő emeletig.
Nyilván ha sietnünk kell akkor a Kicsit is felveszem a lépcsőn, nem totyogok vele, ráadom a holmijait kérdés nélkül stb., de amúgy nálam ott a határ, ha biztonsági kérdésről van szó. Pl. a járdán nem sétálhat egyedül (úgy, hogy nem fogja a kezem), akkor se, ha akar.
Ez egyébként nem tart túl sokáig, ha jól emlékszem a Nagynál talán 3 éves koráig ment ez, azóta pálfordulás van, most még örül is neki, ha segítek öltözni vagy előkészítem a kajáját. 🙂
KedvelésKedvelés