Egy ideje már terveztem, hogy írok egy cikket a kétnyelvű gyerekekről, erre pont a napokban olvastam Vujity Tvrtko egyik Facebook bejegyzését arról, hogy gyakorlatilag “megszólták”, amiért horvátul beszél a fiához, pedig nyilvánvalóan tud magyarul is. Ugyan miért kell így felvágnia?

Ez adta az apropót, hogy újra elővegyem a témát, mert akik nem járnak hasonló cipőben, valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy milyen kétnyelvű gyerekeket nevelni.

Tvrtko-ék szituációjának majdnem pontosan a tükörképe a mi helyzetünk. Én 100%-ban magyar vagyok, Magyarországon születettem, az összes felmenőm magyar és soha semmilyen kapcsolatom nem volt Horvátországgal egészen addig, amíg meg nem ismertem egy horvát srácot, akihez néhány év elteltével férjhez is mentem.

Több év távkapcsolat után, praktikus okokból döntöttünk úgy, hogy én költözöm hozzá (ezt csak azért említem meg, hogy egyértelmű legyen, nem gazdasági megfontolásból vándoroltam ki – akkor biztos nem a Balkánt választottam volna célállomásként 😁), így esett, hogy családot már horvát földön alapítottunk.

A – most már – férjemmel eleinte kizárólag angolul kommunikáltunk, de amikor szóba került a kitelepülésem, akkor komolyan ráfeküdtem a horvát nyelvtanulásra, mert egészen addig egyetlen szót sem beszéltem ezen a nyelven.

Nem lett volna rá igazán szükség, mert itt egy nemzetközi cégnél helyezkedtem el és a mindennapokban is remekül meg tudtam értetni magam a helyiekkel angolul, de úgy éreztem, hogy a beilleszkedéshez hozzátartozik, hogy a lehető legjobban megtanulom a lakhelyem környezetének a nyelvét.

Most, hogy már hat év is eltelt az országhatár átlépése óta, el tudom mondani, hogy folyékonyan – és többnyire helyesen – beszélek horvátul és a hétköznapokban is ezen a nyelven intézem a családunk ügyes-bajos dolgait.

A fentiek alapján sokan gondolhatnák, hogy “ez aztán nagyszerű”, van közös nyelv, ráadásul az adott ország nyelve, nem kell komplikálni a dolgokat, beszéljünk mind horvátul és slussz-passz.

Igenám, de én ragaszkodtam hozzá (és a férjem is nagyon szerette volna), ha a gyerekeink mindkettőnk anyanyelvét tökéletesen beszélik.

Nem mondanám magamat kifejezetten patriótának, de végtelenül fontosak számomra a gyökereim, elképzelhetetlennek tartottam, hogy az utódaimnak – bárhol, bárkitől szülessenek is – majd fogalmuk se legyen a magyar szokásokról, hagyományokról, kultúráról és ne tudjanak megszólalni magyarul.

Tudom, hogy nem mindenki tartja a saját hozományát ennyire megőrzendőnek, mi is ismerünk olyan vegyes nemzetiségű párokat, akik úgy döntöttek, hogy az angol lesz a családjuk közös nyelve és a kezdetektől fogva így nevelik a gyerekeiket is.

Egyszerűbb? Igen. Megéri? Szerintem nem.

Azon túl, hogy borzasztóan sajnálnám, ha a lányaim nem tudnának tartalmas beszélgetéseket folytatni a magyarországi nagymamájukkal önállóan, ez nem csak a kapcsolattartásról és a fordítás nélküli kommunikációról szól.

Én, személy szerint azt gondolom, hogy a nyelvtudás az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatok nekik.

Még úgy is, hogy két – mondjuk ki – globálisan haszontalan nyelvet sajátítanak el.

Persze ez nem adják ingyen. Nagyon melós a dolog.

Nálunk értelemszerűen az a felállás, hogy az apjuk horvátul, én pedig magyarul beszélek a gyerekekhez, de mivel a férjem nem beszél magyarul (bár már egyre több mindent megért), így ő pl. nem tudja, hogy én mit mondok nekik, hiába fültanúja egy-egy dialógusnak.

Ha azt akarom, hogy értse, vagy ha egyébként is négyesben társalgunk, akkor persze horvátul mondom, amit lehet, de minden ilyen alkalom egy-egy elvesztegetett lehetőség, amit a lányok a magyar nyelv tökéletesítésével tölthetnének.

Ez így eléggé drámaian hangzik, de képzeljétek el azt a helyzetet, hogy a gyerekeim Horvátországban nőnek fel, a környezetükben mindenki horvátul beszél, az elérhető távolságban lévő rokonaik mind horvátul beszélnek, én pedig szálegyedül vagyok arra, hogy megtanítsam őket magyarul.

Éppen ezért nyilvánvaló, hogy minden lehetőséget ki akarok használni, mert ők sem hülyék, pontosan tudják, hogy velem is lehet horvátul beszélgetni, emiatt sosem tudhatom mennyi időm van még, amíg be nem intenek a második nyelvnek és le nem egyszerűsítik a saját életüket egyetlen közös nyelvre.

Én pedig azt szeretném, ha szépen és választékosan beszélnének, nem csak annyira futná, hogy majd recsegő akcentussal tudnak egy kávét rendelni Pesten, amikor 20 év múlva arra járnak.

Éppen ezért, amikor rátaláltam arra az óvodára, ahol fenntartanak egyetlen, a helyi magyar kisebbség gyerekei számára létrehozott csoportot, kétnyelvű óvónőkkel, de 100%-ban magyar nyelvű neveléssel, nem volt kérdés, hogy oda fogjuk a lányokat beiratni.

Akkor is, ha a világ végéről kell majd oviba hordanunk őket. Mert sajnos ez a helyzet.

Amíg sokan gyalogosan, 10 perc kellemes séta alatt eljutnak reggel a csemetéikkel a megfelelő intézménybe, addig nekünk csak az odaút 30-40 perc autóval (forgalomtól függően), de ezt az árat hajlandóak vagyunk megfizetni, hogy az ott eltöltött három év alatt a lehető legjobban megerősödjön a magyar nyelvtudásuk.

Annyira élénken élnek bennem a nagylányom első óvodai napjai, mintha tegnap lettek volna. Emlékszem, akkor még nem voltam képben azzal, hogy pontosan milyen útvonalat érdemes választanunk a lakásunk és az ovi között, így több, mint egy óra volt, mire odaértünk, mindezt a torka szakadtából ordító, két hónapos húga társaságában.

Iszonyatos volt. Tényleg. Akkoriban gondolkoztam is rajta, hogy jó ötlet volt-e bevállalni ezt az abszolút önszopatást? Ér-e ennyit az, jobban tudjon magyarul a gyerek? Már elég vállalhatóan megtanult tőlem is, nem elég annyi?

A fenti kérdésekre pár hónap elteltével kaptam meg a választ.

Ekkora a kistesó már többnyire megbékélt a kocsikázással és én is egyre jobban belejöttem a lavírozásba a reggeli/délutáni csúcsforgalomban, de még mindig rengeteg időt töltöttünk az autóban.

Ez ideális lehetőséget biztosított, hogy a nyelv gyakorlásával múlassuk az időt, ezért ilyenkor többnyire mondókáztunk, gyerek- és népdalokat énekeltünk és persze beszélgettünk.

Kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben, amikor november végén, az egyik legismertebb Mikulásváró dalt tanítottam a nagylányomnak az oviba vezető út során és kijavított, hogy az nem úgy van, hogy “Mikulás, Mikulás, öreg Mikulás…”, hanem úgy, hogy “Mikulás, Mikulás, kedves Mikulás…”

Nem tudom máshogy megfogalmazni: megrendített a dolog.

Az ovi kezdetéig én voltam az egyetlen, mindennapos kapcsolata a magyar nyelvvel, mindent, amit tudott, tőlem tanult, olyan szavakat használt és úgy, ahogy én teszem, erre három hónap magyar óvoda után kijavít.

Nem fogok hazudni, ezzel a szituációval kapcsolatban volt egy kis feldolgoznivalóm, úgy éreztem, hogy kipukkant a kettőnk varázslatos kis buboréka, megszűnt a titkos nyelvünk és már nem én vagyok az egyetlen, akivel rendszeresen tud magyarul beszélgetni.

Dehát nem ez volt a cél? Nem éppen ezt akartuk?

De igen. Pontosan erre vágytam.

Bár már az ovi előtt is szépen beszélt magyarul, de most, immár középső csoportosként eljutott egy olyan szintre, ami – szerintem – már garantálja azt, hogy évek múltán se kopjon meg a tudása, akkor sem, ha idővel már nem fognak tucatnyian magyarul beszélni körülötte.

Most már nem zavar, hogy tőlem függetlenül fejlődik, csak mosolygok rajta, amikor felkiált, hogy “aszta, paszta, cipőpaszta!” és végtelenül büszke vagyok rá, hogy még mászókázás közben is a következő ovis műsorra gyakorol, fennhangon szavalva, hogy “fényesebb a láncnál a kard…”

Kívülállóként nagyon nehéz elképzelni, hogy mennyi munkát jelent következetesen kétnyelvűvé nevelni egy gyereket, hogy hányszor kell emlékeztetnem magamat, hogy ne horvátul, hanem magyarul szóljak neki, hogy ragadjak meg minden lehetőséget, hogy az anyanyelvünket használjuk, mert csak így lehet ápolni és így tehetünk érte, hogy ne sorvadjon el a tudásunk.

Nem királyi többesszámban írok, ez ugyanúgy vonatkozik rám is, mint a gyerekeimre.

Annak idején blogolni is azért kezdtem, mert akkoriban már szinte csak angolul olvastam, horvátul beszéltem és amikor magyarul kellett megszólalnom, egyre inkább kiütközött, hogy mennyire megkopott a szókincsem.

Éppen ezért nálunk teljesen természetes, hogy a lányaimmal magyarul beszélgetünk a játszótéren, az utcán, a boltban vagy bármilyen nyilvános helyen.

Abból, hogy a másfél kiló csontos karajt horvátul kérem ki a hentestől, még nem következik, hogy a gyerekeimmel azért beszélek egy másik nyelven, mert fel akarok vágni.

Csak használom az anyanyelvemet és elképzelhetetlenül boldoggá tesz, hogy ezt a lányaimmal is megtehetem.

Salty