Tavaly karácsonyra – akkor először – anyósom olyan finom citromos pöfeteget csinált, hogy a férjemmel leettük az összeset a kínálóról, idén viszont más irányba kalandozik és nem csinál citromos sütit.

Gondoltam, hogy ez biztos valami univerzális recept, semmi probléma, akkor megsütöm én, mi baj lehet, hát Dobos-tortát meg Eszterházyt is tudok sütni, azok sokkal bonyolultabbak, mint egy egyszerű puha keksz, menni fog ez kérem, mint az ágybavizelés.

Feltúrtam az internet bugyrait, találtam is egy szimpatikus receptet, majd megvettem hozzá mindent és bekavartam a tésztát. Éreztem én, hogy elég lágy lett, ragad mindenhová, de kell hűtőben is pihentetni legalább egy-másfél órát, biztos utána lesz normális állaga.

Nem lett.

Semmi gond, én innen már meg nem futamodok – golyókat ugyan nem tudok rendesen formázni belőle, de vért izzadva minden ragacsos, ormótlan tésztapacnit megforgattam porcukorban, ahogy kell és beraktam sülni. Betartottam a recept minden lépését, pontosan kimértem az alapanyagokat, majd a sütés közben megoldódik a citromos pöfetegem identitásválsága, felfújódik, berepedezik, fasza lesz.

Nem lett.

Nemhogy nem emelkedett meg, de még jól szét is folyt beterítve az egész tepsit, mintha legalábbis piskótának képzelné magát. (Lehet, hogy feltaláltam a gyanúsan lapos, citromos piskótát?)

Mi legyen vele, nem tudom, csóró süti elég szarul néz ki, de attól még lehet ehető, sőt, finom!

Van az a – talán mindenkinek ismerős – helyzet amikor a lejárat napján a férjet kéri meg, hogy kortyoljon bele a joghurtba, mégse én áldozzam fel magam, ha időközben megromlott – na pontosan ezt csináltam a nyomorult, áruló citromos pöfeteggel is.

Felszeleteltem szépen – értitek, a kekszet! – aztán odaadtam neki pár darabot, hogy kóstolja már meg és dobogó szívvel, fél szemmel az órát nézve figyeltem, hogy vajon túléli-e a mutatványt vagy néhány perc elteltével hívhatom hozzá a mentőt.

Képzeljétek, nemhogy életben maradt, de azt mondta, hogy nagyon ízlik neki! Sőt, reméli, hogy a következő sütit is jól elcseszem, mert akkor legalább betegre eheti magát belőlük, ha már a normálisan sikerülteket dugdosom előle karácsonyig!

Ettől függetlenül nem voltam maradéktalanul elégedett. Van még citrom, elég vaj, keresek egy új receptet és megpróbálom megint!

Ebbe kevesebb tojás és több liszt kell, sőt írja azt is, hogy ha lágynak tűnik, adhatok még hozzá lisztet (értsd: kérdés nélkül hozzá is öntöttem még vagy 20 dekát), ez lesz a tuti, a Gundel cukrászda térden állva fog könyörögni a receptért, olyan szép lesz!

Nem lett. Hogy rohadjon meg.

Szétfolyt ez is, de legalább nem annyira, mint az előző, ha hunyorít az ember, akkor még a kekszek kerek formája is kivehető.

Azt hiszem itt az ideje bedobni a törölközőt, majd kiszaggatom – értitek, a kekszet! – linzerformával, jó lesz az úgy.

Jövőre pedig harcmodort váltok és inkább elkérem anyósom tavalyi receptjét.


Salty