Szó szerint ez volt az első gondolatom, miközben a hülye citromos pöfeteg nyolcadik változatát figyeltem a sütő ablakán keresztül és láttam, hogy ez már végre úgy viselkedik, ahogy kell.
Terül, de csak visszafogottan, mert ugye ez sajnálatos módon nem alap, amikor nekiállsz ezt az – amúgy rohadtfinom – hálátlan kis köcsögöt megsütni.
A tavalyi fiaskó után megfogadtam, hogy idén felveszem gyorshívóra a katasztrófavédelmet és megtalálom a tökéletes arányokat hozzá, kerül, amibe kerül.
Először ismét egy ajánlott recepttel kezdtem, ezúttal egy horvát oldalról. Mandulaliszt kell bele, kevés tojás, kevés vaj, citromlé helyett aroma – oké, ez bíztató, kábé az összes folyadékot vagy olvadásra hajlamos cuccot kiiktatták belőle, ez tuti nem fog lefolyni a tepsiről, kipróbálom.
Jó kis tömör tésztája lett és még pihentetni is kellett a hűtőben, szóval igazán remek kiállású, gerinces kis golyók lettek belőle.
Az egy kicsit gyanús volt, hogy annyira szárazak, hogy amikor megforgattam őket a porcukorban, akkor az úgy vált ketté alattuk, mint a tenger Mózes előtt, lóf.sz se ragadt a külsejükre, de semmi gond, katonát nem hagyunk hátra, most már csak kisütöm.
Na szóval, nem hogy nem terültek el a tepsin, hanem konkrétan félkemény golyókat tettem be és betongömböket vettem ki a sütőből. Pont ugyanúgy néztek ki, mint sütés előtt, csak inkább ne harapj bele egyikbe se, amíg nincs lefixált időpontod a fogorvoshoz.
A férjem mondjuk nem válogatós, ő egy hentesbárddal felszerelkezve simán ráment az első adagra, de mivel egyelőre még nem tenném el láb alól, inkább szóltam neki, hogy ebből a körből most jobban jár, ha kimarad.
A maradékot elosztogattam a szomszéd gyerekeknek csúzli-lövedéknek és elhatároztam, hogy én innentől kezdve senki “tuti receptjének” nem hiszek, majd én összerakom úgy, ahogy szerintem jó és ha így is megförmed a cucc, akkor legalább csak magamat hibáztathatom.
Az első egész jó lett (értsd: ehető volt és a fogaid is túlélték az étkezés mutatványát), de inkább teasütemény, nem pedig pöfeteg állaga volt, ezért tovább kísérleteztem.
Közben persze spanoltam magam, hogy addig fogok sütni, amíg rá nem jövök a tökéletes pöfeteg nyitjára, nem hagyom abba az első félig normális verziónál, mert az megfutamodás lenne és olyan nincs, hogy én hagyjam, hogy ez a sárga kis rohadék nyerjen.
Átírtam a receptet és megsütöttem újra. Aztán még egyszer. Végül egy kis finomhangolás után még egyszer utoljára.
Az elmúlt hetekben annyit turkáltam vajban, hogy most mindenkinek szólnom kell előre, hogy laktózintolerancia esetén inkább ne fogjon velem kezet. Még a paraffinos kézápolós időpontomat is lemondtam, mert már irharétegig ki vagyok vixolva és szerintem olyan 2037-ig nem fog tudni a bőr kiszáradni a kezeimen.
De egy a lényeg: felülkerekedtem az ellenségen!
A citromos pöfetegem most tökéletes. Tényleg.
Bár szerintem ezek után én egy darabig biztosan nem fogok enni belőle.
Salty
