Írtam róla múlt héten, hogy haldoklik a hűtőnk és sajnos hétfőre sem változott a helyzet. Aznap még megpróbálkoztunk néhány, másoktól hallott vagy az interneten olvasott trükkel, újraindítottuk az egészet, letisztítottuk a hátulját és a belsejét is, de semmi nem használt.

Kedden el is döntöttük, hogy nincs értelme szerelőt hívnunk, nem éppen mai csirke a masina, valószínűleg ennyi volt benne, kiszolgált minket 12 évig, ideje lecserélni. Arra jutottunk, hogy az a legegyszerűbb, ha egy másik beépíthető gépet veszünk, úgy nem kell mindent átalakítani, elég csak simán kicserélni az újra, így gyorsan lemértem és el is kezdtem kutatkodni a neten, hogy hol, milyen áron lehet manapság ilyesmit venni.

Rögtön rám is mosolygott a szerencse, az egyik legnagyobb helyi elektronikai áruházban a héten minden hűtőre 30% kedvezmény volt, találtam is megfelelő méretű és energiaosztályú modellt és még az is oda volt írva, hogy azonnal elérhető, van belőle raktáron, sőt, ha aznap x óráig megrendelem, akkor másnap ki is hozzák.

Meg vagyunk mentve! – gondoltam magamban, de azért még leegyeztettem a férjemmel is a dolgot, mielőtt leadtam az online rendelést.

…és ezzel kezdődött a hűtős kálváriánk.

A rendelést véglegesítették az oldalon, a pénzt is leemelték a számlánkról, de visszaigazoló üzenetet nem kaptam a tranzakcióról. Remek.

Vártam pár órát, hátha csak késve érkezik, de amikor továbbra sem jött semmi, délután felhívtam őket, hogy mégis mi a helyzet, hogy lesz nekünk hűtőnk minél hamarabb?

Az ügyfélszolgálatos hölgy nem is értette először, hogy mi a problémám, szerinte ha kifizettem a rendelést, akkor minden rendben, folyamatban van a dolog és csak a huszadik próbálkozásom után értette meg, hogy semmiféle megerősítő üzenetet nem kaptam a webáruházból és az eléggé necces egy többszáz eurós vásárlásnál, hogy nem tudom utánkövetni, hogy hol jár az áru vagy hogy egyáltalán fogadták-e a rendelést.

Végül kiderült, hogy valami technikai hiba van a visszaigazoló üzenetekkel, ő látja a rendelésünket a rendszerben, viszont hiába van a termék raktáron, a másnapi kiszállítás nem garantált, mert a kollégák beérkezési sorrendben viszik ki a nagyobb rendeléseket és valójában nagyjából öt munkanap szokott eltelni, mire ténylegesen megérkezik a holmi a megadott címre.

Ezen a ponton már annyira ideges voltam, hogy mégsem működik minden úgy, ahogy eredetileg elképzeltem, ráadásul még ez a hülye áruház is megtéveszti a vásárlókat az egy napos kiszállítással, amikor valójában ez nem fix, hanem csak egy LEHETŐSÉG, hogy ott tartottam, hogy legszívesebben lemondanám az egészet a fenébe, utalják vissza a pénz és inkább megrendelem máshonnan, de eszembe jutott, hogy az előzetes informálódásom alapján még az öt munkanapos kiszállítás is sokkal gyorsabb, mint amit kisebb cégek garantálni tudnak, így lenyeltem a békát és csak magamban puffogtam tovább.

Ez viszont azt jelentette, hogy egész hétre hűtő nélkül maradtunk, mivel a jelenlegi már elérte azt az állapotot, hogy gyakorlatilag szobahőmérséklet volt benne.

Hétfőn és kedden még elég meleg volt napközben odakinn, így az erkélyt nem nagyon tudtuk átmenetileg hűtésre hasznosítani, szóval jobb híján telepakoltam a szerencsénkre még működő fagyasztót jégakkukkal és azokat cserélgettem bizonyos időközönként a hűtőben, hogy ne menjen minden tönkre.

Közben persze amit lehetett, igyekeztem felhasználni, volt, amit lefagyasztottam, más cuccokat megettünk és persze semmilyen új ételt nem vettem, miközben magamban azon fohászkodtam, hogy csak pár fokot hűljön odakinn a levegő, mert akkor legalább már a főtt ételeket ki tudnánk tenni este az erkélyre.

Azért maga a főzés sem volt ilyen körülmények között egy majális, de mégsem lehetünk normális kaja nélkül egy egész hétig.

Bevárásolni úgy mentem, hogy az utolsó szelet szalámi sorsát is előre beosztottam, alapanyagokat mindenhez csak annyit vettem, ami az adott napon vacsorára elfogy majd és maximum annyi marad, amit a férjem el tud magával másnap vinni munkába, mert napközben már túl meleg van ahhoz, hogy egy esténél tovább tudjuk tárolni a kaját odakinn.

A hét végére már egész jó kis rendszert alakítottam ki, mondhatni belejöttem a dologba, de ettől függetlenül számolom a napokat, hogy mikor hozzák már ki az új hűtőt. Nehezítő körülmény a hosszú hétvége, de ez van, az ember nem tudja megválasztani, hogy mikor romoljanak el a háztartási gépei.

A hűtőmentes konyhánk miatti kínkeserves tervezgetést leszámítva viszont nem történt semmi különleges a héten.

A Kicsinek még mindig folydogál az orra és minimálisan köhög is reggelente, amikor felébred, de minden nappal egyre kevesebbé észrevehető, így remélem, hogy ezen a héten már újra teljesen egészséges lesz. Nem éreztem annyira súlyosnak ezeket a tüneteket, hogy emiatt ne menjen bölcsibe, így folytatódik az október elején megkezdett sikersorozatunk és továbbra sincs senki táppénzen.

Szinte hihetetlen!

Hiába volt a szeptemberünk olyan, amilyen, összességében eddig egészen elégedett vagyok ezzel a szezonnal. A nagyobbik lányom a bölcsőde első hat hónapjában gyakorlatilag nem járt egyetlen teljes hetet sem egyben, ahhoz képest abszolút mesebelinek tűnik a mostani helyzetünk a Kicsivel.

Azt már egyértelműen kijelenthetem, hogy a beszoktatáson túl vagyunk, olyan szuper napokat tölt el odabenn, hogy már a gondozók sem tudják különösebben kommentálni: gond nélkül, perceken belül elalszik, órákig pihen, egyedül eszik mindenből, gyakran repetázik és általánosságban nagyon jó kedve van.

Annyi biztos, hogy étvágya az van! A Nagy ebben a korban – a csilivili, házikosztos hozzátáplálás ellenére – kimondottan válogatós volt, rendszeresen hoztam el a bölcsiből farkaséhesen, de a Kicsi mindent megeszik és aminek a legjobban örülünk, hogy magától is rengeteg újdonságot szeretne megkósolni.

Volt, hogy kivette a savanyú uborkát a kezemből vagy elkérte az apja tányérjáról a sült paprikát és ugyan nem nyerte el a tetszését, de legalább megkóstolta, mindenféle unszolás nélkül.

A súlyán is érződik, hogy sokat eszik, kíváncsi vagyok, hogy a 16 hónapos mérlegelésnél mennyivel fog többet mutatni a mérleg, mint legutóbb, mert érzetre is sokkal nehezebb, egyre inkább embert próbáló kézben fogni a kövér kis fenekét.

A legnagyobb meglepetést viszont egyértelműen a nagylányom okozta a héten és sajnos nem pozitív értelemben.

Csütörtökön együtt vittük oviba a Kicsivel és már többször is említettem, hogy vele kapcsolatban eléggé problémás mindenféle készülődés, öltözködés, mert ezer másik dologba kezd bele minden pár másodperces procedúra kellős közepén.

Reggel ugye nem annyira megugorhatatlan a feladat, csak le kell venni a kabátot és lecserélni az utcai cipőt a bentire, aztán már mehet is Isten hírével. Aznap viszont az egyik kis barátnője már benn volt a csoportban, amikor megérkeztünk és először magáról teljesen elfeledkezve, úgy, ahogy volt, megindult a kislány után be a szobába, csak akkor kezdett el átvedleni, amikor visszatessékeltem az előtérbe a fogasokhoz.

A kabát és az utcai cipő már lekerült, de ekkor megint valami halaszthatatlan dolog jutott az eszébe és zokniban kezdett el kolbászolni, aztán amikor sikerült a padra visszaimádkozni (ismét), akkor is csak mondta és mondta tovább a magáét és megint fel akart pattanni, de ekkor kinyújtottam előtte a kezemet, hogy most már üljön le és vegye fel a benti cipőjét, hogy a húgával végre mi is indulhassunk tovább, utána ráér elmondani mindent a barátainak.

Ekkor nem tudom, mi történt, honnan jött neki ez a fajta reakció, de ettől az egyetlen mondatomtól úgy felmérgesedett, hogy reflexből megütött. Ököllel.

Talán az eddigi beszámolóim alapján ti is látjátok, hogy egyáltalán nem verekedős a gyerek, az agresszitivás csírája sincs meg benne, ezért eléggé letaglózott ez a váratlan reakció és teljesen összetörtem tőle, hogy az én udvarias, szófogadó, kicsi lányom ilyet csinál, amikor soha korábban, még csak hasonló viselkedést sem láttunk tőle.

Valószínűleg saját magát is meglepte, mert szinte abban a pillatban sírva fakadt (amitől persze az én szemem is könnybe lábadt) és ezerszer is bocsánatot kért, de azért ott maradtam még jó pár percig, amíg átbeszéltük, hogy pontosan mi is történt és miért reagált ennyire impulzívan.

Láttam rajta, hogy végtelenül szégyelli magát, nem is arra hegyeztem ki a beszélgetést, hogy ez nagyon csúnya viselkedés, mert azt nyilván ő is tudja, hanem inkább az indulatot igyekeztem megérteni és mérsékelni és azt is elmondtam, hogy nagyon elszomorított, amit csinált, de nem haragszom rá, tudom, hogy többet nem fog ilyesmit csinálni.

Valószínűleg meg is maradt az eset a kis buksijában, mert este saját indíttatásból még az apjának is beszámolt róla, én pedig csak remélni merem, hogy többet még véletlenül sem fog hasonló előfordulni.

Péntekre mozgalmas napot terveztünk és mivel aznap pirosbetűs ünnep volt, titkon bizakodtunk, hogy hátha sikerül valamilyen úton-módon elérni, hogy a gyerekek ne hajnalok-hajnalán keljenek fel.

A Nagy elég jól vette az óraátállítással járó akadályokat, de a Kicsi sajnos egész héten, minden nap felébredt valamikor 4 és 5 között és ha vért izzadva vissza tudtam altatni, akkor úgy kellett 7 óra körül felébreszteni.

Ezt a verziót – bármennyire is embert próbáló – gondolkodás nélkül elfogadtam volna mindenszentekre is, mert hiába kel fel hajnalban, legalább utána tovább tudunk aludni, mint a normál hétköznapokon.

…és képzeljétek, bejött a dolog! Négy és öt között a szokott módon ébren volt, de utána úgy elszenderült, hogy csak valamikor nyolc után ébredtünk fel.

Egészen kipihentnek éreztem magam, ami külön jól jött, mert aznap délelőttre azt terveztük, hogy felmegyünk a város legmagasabb hegycsúcsára, az 1033 méter magasan lévő Sljemére és kirándulunk egy kicsit az erdőben.

Még a gyerekek előtt rendszeresen jártunk ide úgy, hogy gyalogosan kaptattunk fel az egyre meredekebb túraútvonalon, de most inkább felmentünk félútig kocsival és csak onnan kezdtünk sétálni.

A Nagy már elég jól bírja a túrázást, jövő nyáron már biztosan megpróbálkozom vele, hogy kettesben megmásszuk az aljától, tök jó kis csajos program lenne, ha neki is lesz kedve hozzá!

A csúcs alatt valamivel van egy házias, békebeli étterem, ott telepedtünk le végül egy-egy adag babfőzelékre és meggyes rétesre, majd még egy kicsit kóvályogtunk a fák között, hogy a lányok minél jobban le tudják magukat járni.

Nagyon szép időt fogtunk ki, bár lenn a városban állt a sűrű, tejszerű köd, a hegy tetején ezerágra sütött a nap és a könnyed testmozgás után még rövid ujjú felsőben sem fáztunk.

Éppenhogy hazaértünk a déli alvás idejére, majd ébredés után megebédeltünk(?) és megindultunk négyesben a temetőbe.

A télben talán azt utálom a legjobban, hogy már fél öt környékén elkezd besötétedni, de a halottak napján még ennek is csak az előnyeit láttam, nagyon szép volt a sokezer lámpással kivilágított temetőben sétálni és elképzeltem, hogy minden egyes mécses egy-egy emlékező rokonhoz, baráthoz vagy ismerőshöz tartozik. 

Akaratlanul is eszembe jutottak a gyerekkorom november elsejei, amikor percekig könyörögtem anyukámnak, hogy én gyújthassam meg a nagyszüleim sírhantján gondosan elrendezett gyertyákat és végtelenül büszke voltam magamra, ha abban az évben nem pörköltem meg a kabátom ujját.

Ilyenkor sokat gondolok azokra, akik már nem lehetnek velünk, akik már nem ismerhetik a férjemet vagy a lányaimat, esetleg már én sem tudtam igazán sok időt velük tölteni, de közben pedig végtelenül hálás vagyok azért a sok családtagért és barátért, akik még élnek és részei az életünknek.

A hosszú hétvége további részét békésen, négyesben töltöttük és bár a hűtőnk jelenleg egy műanyag doboz az erkélyen, semmiben nem szenvedtünk hiányt.

Talán nem is olyan nagy gond ez az óraátállítás és a vele együtt járó koraesti sötétség. Jól esett egy kicsit begubózni, társasjátékot játszani, legózni és babázni, mielőtt hétfőn újra elindul a mókuskerék.

Salty