
Az a helyzet, hogy kicsi gyerekekkel nehéz az élet. Főleg úgy, ha egy családban mindkét felnőtt dolgozik, a csemeték már intézményesítve vannak, de az éjszakát még nem alusszák át tökéletesen, rendszeresek a kisebb-nagyobb betegségek, de ennek ellenére a legtöbben azért igyekszünk, hogy ne csak túlélni próbáljuk ezeket az éveket, hanem olyan tartalommal töltsük meg, ami minőségi családi időnek nevezhető.
A mi stratégiánk a férjemmel általában az, hogy felváltva „gyerekezünk”; hol egyikünk, hol a másikunk viszi őket játszótérre, parkba, sétálni vagy szalad el velük a boltba; a másik félnek addig is jut egy kis ideje leereszteni, de mostanában eljutottam arra a pontra, hogy bármennyire is jól működik ez a rendszer, elkezdett végtelenül idegesíteni.
Olyan jó lenne, ha minden programot négyesben, igazi, normális családként tudnánk csinálni!
Szeretném, hogy mindenhová együtt menjünk, hogy a gyerekek ne hisztizzenek a közös program felében, hogy ne kelljen azon görcsölni, hogy mennyi idő az autóút, nem fogják-e elunni magukat, hogy a férjemmel egymás kezét fogva, párás szemmel nézhessük őket, ahogy elmélyülve játszanak, hogy élményekkel telve, boldogan és kipihenten érjünk haza, bárhol is voltunk!
Ezzel szemben a valóság az, hogy sokszor csak meglehetősen körülményesen tudunk elindulni bárhová is és mivel a gyerekek még nagyon kicsik, egyértelmű, hogy olyan programokat és helyszíneket választunk, ami elsősorban az ő igényeiket elégíti ki, arról nem is beszélve, hogy az apjukkal mind a kettőnknek szüksége van néha „gyerekmentes” időre, hogy érdemben fel tudjunk töltődni.
Emiatt folyamodtunk a váltott műszakhoz és közösen, családilag csak hétvégente szoktunk egy-egy szabadidős programot beiktatni.
A férjem szerint ez teljesen normális, sőt mi több, élhető és hatékony megoldás, nekem pedig az agyamra ment a hollywoodi filmekben előszeretettel ábrázolt mintacsalád nem túl reális intézménye és egy olyan képzeletbeli felálláshoz hasonlítom magunkat, ami a való életben nem létezik. Ideje lenne elfogadnom, hogy ha az a normális, akkor mi nem vagyunk normális család.
Tényleg így van? Valóban nem lehet úgy programokat szervezni és családilag kimozdulni, hogy a közösen töltött idő ne legyen tele ezernyi potenciális buktatóval?
Nem tudom.
Mindenesetre eléggé elgondolkoztatott az ő álláspontja és igyekeztem átértékelni a saját nézőpontomat is. Végtére is, remekül megoldunk mindent a gyerekek körül, mindketten több, mint elegendő időt töltünk velük és olyan elfoglaltságokat találunk ki számukra, ami boldoggá teszi őket, amitől persze közvetve mi is boldogok leszünk és eközben a másik szülő még pihenni is tud.
Kell ennél több? Nem hiszem.
Azért jó lenne, ha lenne lehetőségünk több időt tölteni négyesben a hétköznapokon is, ha meg tudnánk élni a férjemmel közösen is a szülőséget minél gyakrabban és szabadabban, nem csak reggeli és az esti mókuskerékre – „te fürdesd meg őket, addig én megcsinálom a vacsorát” – korlátozódna a csapatmunkánk, hanem a befektetett meló eredményét is együtt tudnánk élvezni, de nem vagyok telhetetlen.
Azt gondolom, hogy ezekben az első években szülőként sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy át kell gondolni és felül kell írni az általunk elképzelt normálisat és egy olyan nem normális megoldáshoz szükséges folyamodni, ami talán nem minden szempontból kielégítő, de mégis élhető a család minden tagja számára.
Én azt hiszem, hogy a pillanatnyi lehetőségeink és körülményeink ismeretében nekünk most valóban a váltott műszak a leghatékonyabb felállás, bár én nem mondtam le teljesen a stresszmentes közös programokról sem. Folyamatosan próbálkozunk, változtatunk ezt-azt, keressük a legoptimálisabb módot, hogy több időt tudjunk családként együtt tölteni anélkül, hogy teljesen lemerítenénk az elemeinket.
Addig pedig, amíg ez megvalósul, addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér, abból hozzuk ki a legtöbbet, amit az adott helyzetben tenni tudunk és éljük tovább az életünket nem normális családként.
Salty

Majd eljön annak is az ideje, hogy “normális család” legyetek. Ilyenkor “állni látszék az idő”, úgy tűnik, hogy beleragadtatok egy élethelyzetbe, ami sok energiát igényel, és egy végtelenített mókuskerék.
De az idő nektek dolgozik, ahogy nőnek a gyerekek már nem csak energiát vesznek ki belőletek, hanem energiát is adnak. A létükkel, a fejlődésükkel, cukiságokkal a világról – az ő szemükkel nézve azt, a kreativitásukkal, a szeretetükkel.
Amint felcseperednek annyira, hogy ne csak körülöttük forogjon – szükségszerűen – a világ, egyre többször lehet töltődni a közös programokon.
Visszatekintve úgy fogod látni, hogy ez a kisbabás lét csak egy nagyon rövid korszaka volt az életeteknek, és milyen hamar eltelt. Tudom, hogy most nem úgy érzed, hajtanád az időt. De hidd el nem érdemes. Ami most van, az soha többé nem lesz. Megélni, gyűjteni kell a mostani világotok pillanatait.
KedvelésKedvelik 1 személy
Néha már most is érzem a Naggyal kapcsolatosan, hogy már olyan nagylány, pedig még csak most született és a Kicsi is nő, mint a gomba, egyre inkább tűnnek el a babás viselkedései.
Biztos, hogy visszatekintve egy pillanatnak fog tűnni ez az egész és nagyon igyekszem, hogy a legteljesebben éljem meg, amíg ilyen picik, csak hát néha elfárad az ember és olyankor olyan jó lenne, ha már nem lennénk 0-24–es műszakban. 🙂
KedvelésKedvelés
Szerintem ez az általad említett nem normális valójában a normális. Mi is alig látjuk egymást érdemben hétköznap a Nagy fejlesztései és a férjem angol tanfolyama miatt. Viszont mi hétvégén mindent együtt csinálunk, a havi nagybevásárlást is 4en, gyerekekkel intézzük. Így jut is, marad is – a gyerekek is tanulnak alkalmazkodni, kötelezőt elviselni, de nyilván megyünk aztán mondjuk játszóra is.
Számomra a kisgyerekes lét legfőbb problémája, hogy hogyan ne menjünk el egymás mellett a férjemmel. Én pillanatok alatt zuhanok bele a mókuskerékbe és ő az, aki hiányolja ezt, de nyilván nem szeretném ha mindig neki kéne engem felráznia.
KedvelésKedvelik 1 személy
nálunk is valami hasonló a helyzet. A férjem szokta hiányolni, hogy nincs megállás, kérdezgeti néha, hogy mi vagyunk ilyen bénák? Nem, szerintem nem. Habár valóban csinálunk extra dolgokat, ferment, befőzés, kovász, mosipelus… és igen, ezek tervezest és munkát igényelnek, de ahol mindketten dolgoznak, és intézményesültek a gyerekek, szerintem mérhetetlenül nehezebb… szerintem igazad van, ez a normális. És ha látod a többi családot, akkor kicsit megkönnyebbülsz talán…
Nekünk most jön amúgy hamarosan az izgalmas rész, mert szerdától vége az apaszabinak, itthon volt 3 hetet, en meg még nagyon gyenge vagyok a szülés óta. Majd kiderül, hogy boldogulok kettővel. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Gratulálok nektek a picihez, kívánom, hogy sok örömöt leljetek egymásban és hogy minél hamarabb vissza tudd szerezni az erődet! 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem is ez a legnagyobb bajom, hogy úgy érzem elmegyünk egymás mellett, a hétvége meg olyan kevés, hogy érdemben pótoljuk az elvesztegetett napokat.
Tudom, hogy nem lesz ez mindig így, de ebből is látszik, hogy nekünk nem való sok gyerek, mert egyszerűen teljesen átszellemülünk a gyerekezéstől és beleszorulunk a mókuskerékbe.
KedvelésKedvelés