Az emlékezetes vasárnap esténk után a Kicsi természetesen nem tudott bölcsibe menni hétfőn, így megint ugyanoda lyukadtunk ki, ahová múlt héten és próbáltam úgy dolgozni, vagy legalábbis munkát imitálni, hogy itthon volt velem.

Napközben szokás szerint semmi baja nem volt, de mivel az előző napi hányásból kiindulva egyértelmű volt, hogy a torkán lecsurgó takony zavarja és amiatt hány, így jobbnak láttam kivárni, amíg abbamarad az orrfolyása, mert itthon legalább tudjuk rendszeresen porszívózni, míg a bölcsiben erre nincs lehetőség.

A Nagy első intézményben töltött téli szezonja óta eléggé képben vagyunk ezzel a nyálkás hányással, bár ő csak egyszer csinált ilyet, de akkor egész éjszaka. Minden alkalommal, amikor vízszintesbe tettem, sugárban dőlt belőle az áldás, az összes pizsamánk, ágyneműnk koszos lett és végül jobbnak láttam fehérneműben a földön ülni vele az ölemben reggelig, úgy, hogy a hátamat a szekrénynek nekidöntve próbáltam aludni. Nem is tudom melyik a borzasztóbb, ez az egyszeri, de akkor brutális alkalom vagy az, ahogy a Kicsi csinálja, pár naponta előhúzva a kalapból, mintegy meglepetésként.

A hétvégi nagytakarítás után már másodjára álltam neki kimosni az összes – a gyerek béltartalma elleni harcban elesett – ágyneműt, de legalább megadatott nagyjából 2-3 csodálatos óra, amikor ténylegesen üres volt a szennyeskosár.

Reméltem, hogy ezzel az epizóddal végre búcsút inthetünk a hányásnak, de sajnos nem volt szerencsénk.

Hétfő éjjel megint sikerült alkotnia, ráadásul akkor, amikor már magam mellé vettem a franciaágyba, így négy napon belül harmadjára is húzhattam át az összes párnát és paplant. Már kezdtem magam úgy érezni, mint valami szobaasszony egy közepes színvonalú motelban és a férjemmel kínunkban azon röhögtünk, hogy kénytelenek leszünk legalább egy köszönő képeslapot küldeni a mosó-szárítógépünk gyárába, hogy illendően hálálkodjunk a masina létezéséért, mert nélküle már mindent beborított volna a kajadarabos, dzsuvás szennyes.

Ennek fényében a keddi napunk is hasonlóan telt, mint a hétfő, kimostam minden koszos textilt, pizsamát, matracvédő huzatot és törölközőt, alaposan kisikáltam a ruhák áztatására használt fürdőkádat, elmostam és lefertőtlenítettem a lavórt, majd felmostam a csempét és a hálószoba padlóját is még egyszer.

De az a penetráns, semmi máshoz nem hasonlító szag még így sem akart eltűnni!

Átvizsgáltam a kimosott ruhákat újra – így jöttem rá arra, hogy az egyik lepedőnk áldozatul esett a gyomorsavnak, mert a fekete anyagon észrevettem egy tenyérnyi narancssárga foltot, ami úgy nézett ki, mintha véletlenül kihipóztam volna –, körbenéztem a fürdőben, bedugtam a fejem a mosógépbe, belehajoltam a kádba, de sehol nem találtam nyomát annak, hogy valami kimaradt volna a takarításból, csak a bűzt éreztem.

Arra jutottam, hogy biztosan kezdek megbolondulni, beköltözött az orromba a szag és nem hagy nyugodni, most már életem végéig érezni fogom a hányás aromáját, akárhányszor súrolok le minden felületet.

Amikor a férjem hazaért a munkából, neki is elregéltem a nyomoromat, de szerencsére biztosított róla, hogy ő is érzi, nem az én agyam kezd leépülni. Így történt, hogy kedd este úgy cirkáltunk négykézláb, az orrunkat a földön húzva és hangosan szipogva a lakásban, mint két túlbuzgó vadászkopó, hogy rájöjjünk, hogy honnan jön a szag.

Meglehetősen sok idő kellett hozzá, hogy megtaláljuk a forrást, de az egyetlen csepp, beszáradt trutyi a fürdőszobaszekrény oldalán csak megerősített abban, hogy a gyerekemből minden hányással valami különösen veszélyes biológiai fegyver tör elő, mert az egy dolog, hogy a lepedő színét kiszívja, de hogy ettől az icipici folttól így bűzlött az egész lakás?

Ilyen a világon nincs! …és mégis van, mert pár perccel azután, hogy letöröltük, már tényleg nem volt büdös a levegő. Hihetetlen!

Kedden este szerencsére már végtelen nyugalom volt, a Kicsi orrát is már csak egyszer-kétszer kellett napközben megtörölni, így szerdán elvittük a Nagyot az oviba, elszaladtunk az igazolásért a dokihoz, majd őt is leadtam a bölcsibe.

A múlt heti gyatra próbálkozásaink után semmi jóra nem számítottam, most is a csütörtökön megkezdett rendszert folytattuk: megpróbálják odabenn elaltatni, ha nem sikerül, akkor elugrom érte egy óra körül és lefektetem itthon.

Mondanom sem kell, hogy nem aludt semmi értékelhetőt szerdán sem, de a teták szerint nagyon jó kedve volt egész délelőtt és békésen, csukott szemmel feküdt az ágyban a szundi idején is, már ameddig az egyikük ott volt mellette és simogatta. Amikor azt hitték, hogy végre elaludt és felálltak mellőle, akkor persze rögtön kipattantak a szemei és végeszakadt a rögtönzött csendes pihenőnek, de legalább nem sírt, csak ébren nézelődött, amíg érte nem mentem.

Eléggé elkaszálja az összes munkával kapcsolatos tervemet az, hogy ilyen hamar haza kell hoznom, ráadásul most a férjem egyetlen napra sem tudott home office-t intézni és a nagyszülők is borzasztóan betegek voltak egész héten, így muszáj volt egy olyan nagyjábóli rendszert kialakítani, ami mellett még élhetőek a mindennapjaink.

A legfontosabb feladataimat igyekszem a délelőtti órákra időzíteni, amíg egyedül vagyok, utána elmegyek a Kicsiért, lefektetem itthon aludni és amíg pihen, addig elintézem a ház körüli teendők egy részét, mert eléggé kiszámíthatatlan, hogy mennyit fog aludni, így ilyenkor komolyabb melóba már nem merek belekezdeni.

Amikor felébred, akkor még egyszer megetetem, mert a bölcsiben azért nem szokott olyan istentelen mennyiségeket enni, utána pedig elindulunk a Nagyért az oviba. A minimálisan eltolt déli alvással már többnyire kibírja a Kicsi nyüglődés nélkül estig, de újabban így is 19:30-kor van takarodó mindkettőjüknek, mert a nővére is fáradt, rendszeresen ébreszteni kell reggelente, hiába alszik még ő is napközben.

Miután elaludtak, utána indul a második műszak, minden este igyekszem 2-3 órát még dolgozni ilyenkor, hogy ne legyek nagyon elmaradva és ne érezzem úgy, hogy kihasználom a főnökeim jóhiszeműségét.

Csütörtökön is hasonló időbeosztásban telt a napunk, ismét hamarabb el kellett hoznom a Kicsit a bölcsiből, de számítottam rá, így nem ért váratlanul a kialakult helyzet.

Már épp kezdtem volna hozzászokni, hogy most egy darabig ilyenek lesznek a napjaink, amikor pénteken telefonáltak az oviból, hogy a Nagynak olyan hasmenése van, hogy a szó legszorosabb értelmében víz jön a gyerekből, már elhasználták a váltásruháit is, el tudnék-e menni érte?

Már csak ez hiányzott! Nem volt más választásom, azonnal húztam a cipőmet és elindultam érte, hogy még időben el tudjam hozni, mielőtt a Kicsit is fel kell vennem. A húga lehet, hogy megérezte, hogy helyzet van és nem a bölcsi hívására várok itthon, mert aznap csodák csodájára elaludt odabenn.

Igaz, hogy csak egy órácskát pihent, de már ezt is nagyra értékeltem, csak azt sajnáltam, hogy pont péntekre sikerült a mutatványt összehozni, hogy aztán két itthon töltött nap után kezdhessük az egészet előről hétfőn.

Ha már a Nagy egyébként is velem volt, egyszerűbbnek találtam, ha mégis felvesszük a Kicsit alvás után, hogy itthon tudjon még valamennyit aludni és ne kelljen este ördögűzőset játszani, hogy valahogy kihúzzuk a napot élve a takarodóig.

Áldottam az eget, hogy végre péntek délután van, ugyan itthon van mindkét gyerek, de legalább a munkámat száműzhetem az agyamból, bár ekkor még nem sejtettem, hogy milyen kalandokban lesz részünk a hétvégén.

Szombat reggel a Kicsi természetesen a tyúkokkal ébredt, nem is vacciláltam túl sokáig, félálomban a férjem kezébe nyomtam, hogy csináljon vele amit akar, mert nekem muszáj visszafeküdnöm aludni. Valamivel kilenc után keltem fel, bár teljesen kipihent ugyan nem voltam (ahhoz legalább egy hónapig kellene egyhuzamban aludnom), de a szokásosnál jobban éreztem magam és mivel a család többi tagja valamelyik játszótéren múlatta az időt, így kihasználtam a szokatlan nyugalmat és nekiálltam megfőzni az ebédünket.

A Nagy vizes hasmenése péntek estére abbamaradt, de ettől függetlenül nagyon óvatosak voltunk vele, próbáltuk minél kímélőbb ételekkel etetni, emiatt a szombati menü is gyéren fűszerezett húsleves és natúr, grillezett csirkemell volt párolt rizzsel.

Neki sem volt semmi gondja az étvágyával, jóízűen lakmározott mindenből, de az igazi meglepetés a Kicsi volt, aki olyan hévvel falt be elképesztő mennyiségeket, hogy a férjemmel mindketten csak pislogni tudtunk.

Egy tányér húsleves után még megevett egy emberes adag húst is rizzsel, de két órával az ebéd után már kézen fogva húzott minket a konyhába és a hűtőre mutogatva kurjongatott, hogy adjunk neki valamit enni.

Uzsonna gyanánt leküldött egy egész(!) banánt és megevett egy felet a hirtelen felindulásból sütött diós muffinból is, így azt hittük, hogy vacsorázni már nem vagy csak nagyon keveset fog, de alvás előtt még egy egész adag gyümölcsös, joghurtos kását is belapátolt.

Fogalmunk sem volt, hogy hová fér ennyi minden bele, de olyan jóízűen, magától evett, hogy nem gondoltuk, hogy később baj is lehet belőle.

Itt megállnék egy szóra, hogy lelőjem a poént: baj lett belőle.

Fél nyolckor lefektettük mindkettőjüket, de a Kicsi már negyed kilenc körül fészkelődni kezdett és végül fel is ébredt, így bementem hozzá, hogy visszaaltassam.

Kivettem a kiságyból, letelepedtem a gyerekkel az ölemben a jógalabdára és megkezdtem a szokásos gyengéd előre-hátra hintázást, hogy el tudjon pilledni, ám ekkor, egyetlen hang nélkül, tökéletesen csöndben kitátotta a száját, majd beterítette a mellkasomat és a saját kis testét az összes aznap elfogyasztott étel félig emésztett maradékával.

A szituáció súlyosságát tekintve meglehetősen nyugodtan vettem tudomásul, hogy 3D-ben leolvasható a teljes szombati menü a vadonatúj, aznap először viselt pulóveremről, majd az alját a gyerek köré hajtva kosarat rögtönöztem belőle, hogy ne hordjuk szét a banáncafatokat a lakásban és kiballagtam a férjemhez.

Nem tudtam, hogy mit kérjek tőle, hívja a tűzoltókat vagy csak hozzon egy slagot, de szerencsére meg sem kellett szólalnom, azonnal kibújt a pulóveréből, azzal a lendülettel magához vette a csatakos gyereket a kezemből és együtt bevonultak a fürdőbe.

Én továbbra is ott álltam a folyosón, éreztem ahogy a trutyi lassacskán átszivárog a kötött felsőm résein, de fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Tudjátok, hogy a hányás a legnagyobb gyengepontom, már a szagtól is öklendezni kezdek, erre itt lógnak rajtam ezek a nyálkás rizsszemek! Én ezt így át nem húzom a fejemen! Inkább érzékeny búcsút veszek a pulcsitól és egy ollóval kardigánt csinálok belőle!

A bűz már kezdett annyira elviselhetlenné válni, hogy muszáj volt döntésre jutnom. Amennyire tudtam, feltekertem az anyagot, hogy a csodálatos áldás java belül maradjon és sikerült levennem úgy, hogy csak egyszer dobtam ki a taccsot.

Sajnos az alatta lévő atlétámon, a melltartómon és a nadrágomon is volt egy-két folt, így mindent lerángattam magamról, hogy miután a férjem megfürdette a Kicsit, ne koszos ruhákban vegyem az ölembe.

Mivel az összes holmim benn volt a szekrényben a hálóban (ahol a Nagy éppen mit sem sejtve aludt), vettem egy nagy levegőt és ádámkosztümben (évakosztümben?) bementem a fürdőszobába, ami  – a vizuális típusú olvasók kedvéért – úgy nézett ki, mint ahol felrobbant egy moslékos vályú, átvettem a gyereket és villámgyorsan pizsamába öltöztettem.

Ekkor már nagyon laposakat pislogott és folyamatosan ásítozott, láttam, hogy nincs időm arra, hogy magammal foglalkozzak, de az összehányt bőrömre meg nem fogok tiszta ruhát felvenni, anélkül, hogy lezuhanyoznék.

Nem volt mit tenni, bementünk a hálóba, a telefonom lámpájával gyorsan ellenőriztem, hogy biztosan nem cseppent-e semmi sehová, majd úgy, ahogy voltam, rátelepedtem a labdára és – elnézést, de a fentiek után nem tudok finomabban fogalmazni – egy szál csöcsben elkezdtem visszaaltatni a Kicsit.

Éppen csak beleraktam a kiságyba, amikor a férjem – hasonló öltözetben – beosont a hálóba valami ruháért és ahogy egymásra néztünk, úgy elkezdtünk röhögni, hogy alig bírtuk abbahagyni. Ilyen is csak velünk fordulhat elő!

Amikor lenyugodtunk, beszámolt róla, hogy amennyire tudta, rendbehozta a fürdőszobát, de hozzátette, hogy minden embernek vannak olyan titkai, amiket a sírba is magával visz és az övéi egyértelműen erről az éjszakáról származnak. A titkok főszereplői pedig a bambuszlécekből fűzött kilépő és a lécek közé szorult kajadarabok – a többit a fantáziámra bízza.

Amikor pár perccel később, a zuhany alatt állva rizsszemeket piszkáltam ki a lábujjaim közül, akkor értettem meg, hogy egészen pontosan mire gondolhatott.

Édes jó istenem, remélem ez már tényleg az utolsó volt!

A tűzforró, hipós zuhany után még beraktam egy adag mosást is, hogy ne maradjon minden másnapra és visszaültem dolgozni, amíg megvártam, hogy lejárjon a gép. Már én is eléggé álmos voltam, így amikor meghallottam a program végét jelző csipogást, berontottam a fürdőbe, feltéptem a masina ajtaját és ekkor vettem észre, hogy a férjem melegítőnadrágjának a zsebében benne maradt egy papírzsebkendő. Erre vártam???

A körülmények ismeretében nyilván nem az volt a prioritás, hogy a mosás előtt átnézzük a zsebeket, de azért basszus, a lóf*sznak is van vége!

Én ezt most biztos, hogy el nem takarítom, ott rohadjon meg ahol van, majd a másnapi Salty foglalkozik vele. Azzal a lendülettel bezártam a mosógép ajtaját és lefeküdtem aludni.

A vasárnap már tényleg a lehető legnagyobb nyugalomban telt, de az előző este örökre beleírta magát a családi kalendáriumunkba.

Már alig várom, amikor valamelyik, rendkívül kipihent, gyerektelen kollégám megkérdezni hétfő reggel, hogy „…és mit csináltatok a hétvégén?”

Salty