
Milyen jó, hogy augusztus vége van, mert erre a hétre már tényleg elértem a teljesítőképességem végét, fizikálisan is, de mentálisan még inkább. A hőség még mindig kitart, pedig már a pár fokkal hűvösebb napokat is egyre nehezebben viseljük és a lányok is kezdenek(?) megbolondulni itthon.
A reggeli órákban általában rögtön a játszótéren kezdtünk, hogy valamennyire lejárják magukat és az idő is könnyebben teljen, de a napokban nagyjából tíz után már egyikünknek sem esett jól a szabadban töltött idő. Még a korlátozott darabszámú, árnyékos játszótereket látogatva is folyt minden testrészünkről a víz.
Itthon viszont nem olyan egyszerű lefoglalni őket, pláne úgy, hogy egymásra vannak tapadva, mint a tépőzár két oldala, de közösen játszani egyelőre csak nagyon limitáltan tudnak. Állandóak a cívódások, a veszekedések, a Kicsi fülsikerítő vijjogása mellett napjában ezerszer elhangzik, hogy „de azzal most én akartam játszani!”, én pedig úgy érzem magam, mintha valami elmeosztályon lennék folyamatosan 12 órás műszakban, úgy, hogy aludni sem mehetek haza.
Igyekszik az ember türelmes maradni, ameddig csak tud (a saját rekordomat félóránként megdöntöm), de azért a „gyengéd fegyelmezés” sem tart örökké és bizony mostanában fel-felemeltem többször is a hangom, amikor már nagyon nem bírtak magukkal. Utána persze beüt a lelkiismeretfurdalás, hogy miért nem tudom még legalább ezt a pár, a tanév kezdetéig hátralévő maradék napot békésen, türelmesen kibírni, de aztán eszembe jut, hogy vannak olyan állatfajok, akik megeszik az utódaikat, szóval igazán nem panaszkodhatom.
Hétfőn délután már tettlegességig is fajult a dolog a gyerekek között, a Nagy ismét kitépett valamit szó nélkül a Kicsi kezéből, aki erre berágott, belemarkolt a nővére hajába és úgy megrántotta, hogy egy csinos kupac a kezében is maradt belőle.
Nem jellemző rá egyébként a hajhúzás, nem csinálta eddig sosem, így én is kistányér méretűre kerekedett szemekkel nyugtáztam ezt a fajta agressziót. A Nagy persze rögtön sírva fakadt és négyezer decibeles hangerővel kezdett bele az árulkodásba, én pedig nyilván igyekeztem igazságos lenni, mert mégiscsak ő kezdte a balhét, de a húgának sem kellene rászoknia mások hajának a tépkedésére, ha nem tetszik neki valami, így rá is erélyesen rászóltam, hogy nem szabad ilyet csinálnia.
Ezt hallva az elsőszülött rögtön viszakozott, hogy „ne bántsam” a Kicsit, nem akart semmi rosszat, meg különben is, neki nem is fájt annyira, hogy meghúzta a haját. A felhúzott szemöldököm alatt a szemem sarkából még láttam a baba összeszorított markából kilógó tucatnyi hajszálat, de minden kétkedésem ellenére arra jutottam, hogy azért ez végtelenül aranyos, hogy inkább a testvére mellett áll ki, pedig nyilvánvalóan fájhatott, hogy egy egész tincs hajtól megszabadította.
Végül aztán megegyeztünk, hogy a Kicsinek is meg kell tanulnia, hogy nem szabad másokat bántani, ezért szóltam rá, de neki is meg kell értenie, hogy a baba még nem tud másképp reagálni, ha igazságtalanság éri, ezért (sem) veszünk ki semmit a kezéből csak úgy ukkmukkfukk.
Kedden délután tartották az első értekezletet a bölcsődében azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke most kerül az intézménybe és bár a Nagy is ide járt, így mindennel tisztában voltunk, de a férjem mégis elment, hátha változott valami az elmúlt pár év alatt.
Sajnos a legkedvencebb gondozónénink azóta már máshol dolgozik, de a férj beszámolója alapján a új teták is nagyon szimpatikusnak tűnnek, mindhárman fiatalok, tettre készek és nagyon türelmesen, nyitottan válaszoltak az összes (néha igazán bugyuta) kérdésre is.
Az ellátás és a napirend változatlan, ami kész szerencse, mert már a nagylányomat is úgy készítettem a bölcsire, hogy itthon is teljesen átálltunk az intézmény menetrendjére hónapokkal korábban – és ez most – a Kicsi esetében is – sincs másként.
A Nagy wc-re szoktatásra mellett ezt tartom az idei nyár egyik legnagyobb eredményének, hogy sikerült a babát atombiztosan beállítani a napi egy alvásra. Ezzel – meglepő módon – kisebbségben vagyunk a jelenlegi bölcsisek között, sokan még mindig kétszer alszanak napközben és azt is úgy kivitelezik, hogy szoptatás közben dőlnek ki, így (mivel nálunk a Kicsit már hónapok óta nem szoptatom napközben) talán(?) nem is állunk annyira rosszul, mint azt eredetileg gondoltam.
Végül semmi újdonságot nem hallott a férjem, de arra mindenképpen kíváncsiak voltunk, hogy a Nagy koronavírus alatti első heteihez képest most mennyiben lesz más a beszoktatás. Bemehetek-e a Kicsivel, ha arra lesz szükség vagy most is le kell majd adnunk a gyereket az ajtóban, mint három évvel ezelőtt?
Jó hír, hogy bár a gondozók azt preferálják, ha az első pillanattól ők vannak a babákkal, de nincs semmi kőbe vésve, ha úgy ítélik meg a szülőkkel közösen, hogy hatékonyabb lenne, ha beengednék a kísérőt, akkor semmi akadálya nincsen.
Megmondom őszintén, hogy akármennyire is „ragadós” a Kicsi, nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy a mi esetünkben jobb eredménnyel járna, ha bemennék vele, mert rendszerint akkor tapad rám, ha a közelben vagyok; ha nem lát, akkor könnyebben asszimilálódik, de ettől függetlenül nagyon örülök a lehetőségnek.
Érdekes egyébként, hogy mintha érezné, hogy „valami készül”, mert az elmúlt 1-2 hétben nagyon látványos fejlődésnek lehettünk szemtanúi a felém tanúsított ragaszkodását tekintve is.
Mostanában, amikor meglátogatjuk a nagyszüleit, akkor már egyre gyakrabban fordul elő, hogy „magamra hagy” és Bakával vagy Dedával kokettál tőlem függetlenül egy másik helyiségben, az apja pedig – valószínűleg annak köszönhetően, hogy már többet tud vele foglalkozni – bekerült abba a „belső körbe”, aminek eddig egyedül én voltam a tagja.
Tátott szájjal figyeltük, amikor szerda délután elesett, picit megütötte magát, majd figyelmen kívül hagyta az én vigasztalásra tárt karjaimat és a férjemhez szaladt komfortért. …és ez csak egyetlen eset volt a számtalanból ezen a héten, amikor az apja társaságát részesítette előnyben velem szemben, így azt hiszem kijelenthetjük, hogy elkezdett felengedni és már nem én vagyok az egyedüli kitüntetett személy a szíve csücskében.
Meglepő fordulat volt ez mindannyiunknak; már annyira hozzászoktam ahhoz, hogy ennyire össze vagyunk nőve, hogy bármennyire is vártam türelmetlenül, hogy végre „kimásszon az erszényből”, most azért mégis kicsit érzékenyen érintett az, hogy már nem én vagyok az egyetlen kegyeltje.
Erre szokták azt mondani, hogy egy anyának két problémája lehet: ha még mindig szüksége van rá a gyerekének és az ha már nincs.
Semmi gond, tudom én, hogy ez az élet rendje, éppen itt volt már az ideje, hogy ne csak az én vállamon legyen a róla való gondoskodás terhe. Bízom benne, hogy ez egy pozitív jel a tanév kezdetét tekintve is, remélhetőleg ad egy újabb lökést, hogy mindenféle trauma nélkül túléljük a beszoktatást.

A fentieken túl, több területen is ugrásszerűen fejlődik, minden nap rá tudunk csodálkozni valami újdonságra, amivel kiegészítette a képességei tárházát.
A két legjelentősebb terület a mozgásfejlődés és a kommunikáció.
Még mindig rendkívül illedelmes, megköszön mindent a „hala” (hvala = köszönöm) szócskával, de egyre több „szót” és szótagot használ helyesen, valamint a gesztikulációja is könnyen érthető szintre fejlődött.
Ha szeretne valamit, ami számára elérhetetlen helyen található, akkor ügyesen odahív minket, majd a kinyújtott mutatóujjával és hangos kurjongatással jelzi, hogy mit kér, de önmagát is egyre ügyesebben fegyelmezi. Beérni látszik a napjában számtalanszor ismételgetett „nem-nem, nem szabad”, mostanra már ő is ügyesen tudja ingatni az ujjacskáját, miközben bőszen ismételgeti, hogy „nem-nem”, ha éppen olyasmit szeretett volna csinálni, amiről tudja, hogy nem szoktuk megengedni.
Az eddigi legemlékezetesebb eset az volt, amikor éppen egy tál áfonyából falatozott és egyszerre több szemet is felmarkolt a gyümölcsből, majd ránk nézett, a másik kezén méltóságteljesen feltartotta a mutatóujját, kijelentette, hogy „nem-nem”, utána pedig mindet szépen visszatette és folytatta a szemenkénti csipegetést.
Szintén nagyon aranyos, ahogy újabban egyre többet sopánkodik. Amikor leesik egy játék vagy kiborul valami, mindkét kezét a fejéhez kapja és összeráncolt szemöldökökkel mondja, hogy „ajjajj!”
Ez mind szép és jó, de leghasznosabb egyértelműen az a képessége, hogy az eldöntendő kérdésekre egyre inkább megbízható válaszokat ad. Nekem is nagy segítség, hogy amikor etetem, akkor a sokadik kanál étel után egyszercsak elkezdi ingatni a fejét és szól, hogy „nem”, azaz nem kér többet. Az első 6-8 alkalommal persze nem hittem el, arra gondoltam, hogy biztosan csak gyakorolja az általa használt szavakat, de idővel bebizonyosodott, hogy „szavahihető” és mostanság már rém egyszerű észrevennem, ha megtelt a bendője.
Ha olvassátok a naplót már egy ideje, azt ti is tudjátok, hogy a mozgása a kezdetektől jóval előrébb jár, mint a vele egyidős babáké, de újabban olyan dolgokat csinál, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Mi vagyunk azok a szülők, akik egyszer már átélték ezt azzal a nagyobbik gyerekkel is, aki a húgához hasonlóan szintén kilenc hónaposan kezdett járni, a plafonon kívül mindenre felmászott (még az iváshoz használt műanyag pohárból is fellépőt épített, de arra is volt példa, hogy az ablakpárkányról próbálta magát beleügyeskedni az etetőszékébe), sőt másfél évesen rendszeresen átmászott a bölcsődében azon a kerítésen, ami a pöttöm csoportot választotta el az ovisoktól, mert a kicsik félméteres csúszdáját túl unalmasnak találta és ő a nagy mászókát/csúszdát akarta használni.
Akkoriban a bölcsis teták – akik gondolom láttak már jónéhány érdekes gyereket – azt mondták, hogy az én lányomra vigyázni olyan, mintha ikerfiúkat felügyelnének és minden másnap áradozva beszéltek arról, hogy mennyire ügyes mozgású gyerek.
Nem tudom, milyen gyakori az, hogy egy családba kettő is születik ilyen típusú kölökből, de szentigaz, hogy mi nagyon belenyúltunk.
Lehet, hogy sokat felejtettem az elmúlt pár év alatt, de egyelőre úgy tűnik, hogy a Kicsi még a nővérén is túltesz. Egyre inkább a tudatában van a saját képességeinek és mostanság már szinte egyetlen percet sem tölt nyugdton.
Egyik nap a férjem elgondolkodva figyelte, ahogy a kis szélvész – ismét – fel-alá száguldozik a lakásban, meg is jegyezte, hogy olyan, mintha egy rendhagyó flipper játékot nézne az ember, amiben a gyerek a golyó.
A kiságyból immár mindenféle segédeszköz nélkül ki tud mászni úgy, hogy a kövér kis lábfejét betámasztja két rúd közé és a karjaival felhúzza magát, majd lendületből „kibucskázik” a mellette lévő franciaágyra. Ezt a képességét remekül kamatoztatja a konyhát lezáró babarácsnál is, nem sok híjja, hogy azon is átkecmeregjen – nagyon észnél kell lennem, mert ott nem lenne túl szerencsés, ha a másik oldalán puffanna.

A hecc és a kihívás kedvéért a fotelba is a karfán keresztül ül bele, de a konyhapultra is felmászott volna már a bárszékeken át, ha nem szedem le időben és óriási hiszti közepette. Lassan már attól is be vagyok tojva, hogy véletlenül egy hosszabbat pislogok és mire kinyitom a szemem, a gyerek már a csilláron fog lógni.
Egy szónak is száz a vége, rendkívül pihentető így a két csemetémre egyedül felügyelni a lakásban.
Arról nem is beszélve, hogy a napokban a Kicsit is utolérte a „totyogókori pacsirtizmus”. Nem vagyok benne biztos, hogy minden gyerek átesik ezen az időszakon, de sokaktól hallottam hasonló tapasztalatokat és sajnos a mi nagylányunk is hónapokig évekig szenvedett ebben a „betegségben”, így fel vagyok készülve a legrosszabbra.
Az van, hogy a héten a Kicsi egyetlen napon sem aludt tovább reggel hatnál, sőt, legtöbbször 5:30 környékén kelt fel, ami az éjjeli 3-4 ébredéssel együtt már nekem is kezdett sok lenni.
Szerdára tetőzött a dolog, a reggeli kávém felett álmosan pislogva feltúrtam a Nagy ovijának a weboldalát, hogy pontosan mikor is kezdődik a tanév, mert bár egyetlen napot sem vettünk igénybe az ügyeletből, de emlékeztem rá, hogy az óvónők azt mondták a nyár elején, hogy a magyar részleg augusztus végén már teljes gőzzel fog működni.
Online ugyan nem találtam semmit erre vonatkozóan, de írtam egy üzenetet az elmúlt hónapokban eléggé kihalt közös csoportunkba és kiderült, hogy a héten már valóban lehet vinni a gyerekeket. A hírről beszámoltam az elsőszülöttnek is, aki majd kiugrott a bőréből, hogy lehet menni oviba; így alakult, hogy már csütörtökön megkezdte a középsőt.
A nagy öröm ellenére a csoportszobába belépve azért egy kicsit megilletődött, de pár perc alatt feloldódott és végül vissza sem nézett, úgy szaladt be a többiek közé. Nagyon mély benyomást tehetett rá a benn töltött idő, mert a hazaúton külön megkérdezte, hogy „ugye most már majd megyünk minden nap az oviba, mert ő még százszor szeretne odabenn a barátaival játszani”.
Mit ne mondjak, megkönnyebbültem. Nem mondom, hogy az ő távolléte varázsütésre megszüntette a fáradtságomat, de mégiscsak könnyebb volt egy gyerekkel otthon, főként azért, mert a Kicsi most már többnyire ~2 órát alszik délután egyben, így amikor ügyesen szerveztem a dolgaimat, akkor én is le tudtam dőlni egy gyors szundira napközben.
Hasonlóan telt a péntekünk is, szombaton pedig születésnapi bulira voltunk hivatalosak; a férjem egyik kollégájának/barátjának a kisfia aznap töltötte a hatodik életévét. Mivel ők – tőlünk nem messze – kertes házban laknak, így maga a banzáj az udvarukon volt, de előrelátóan animátorokat is felfogadtak, akik a meghívottakat szórakoztatták.
A Nagy sok játékban és feladatban részt vett, de mivel rajta kívül a jelenlévők mindegyike 6-7 éves „nagyfiú” volt, így egy idő után elunta magát és inkább éttermeset játszott a kisebb testvérekkel vagy a húgát pesztrálta és szórakoztatta mindenféle babaholmival.

Nem maradtunk pár óránál tovább, de a közös tortázást természetesen még megvártuk és így a házi takarodó után kicsivel értünk haza. A szabadtéren összegyűjtött koszt és a literszámra magunkra pocskolt szúnyogriasztót kénytelenek voltunk lemosni és persze a születésnapi torta sem váltotta ki a vacsorát, emiatt aztán a gyerekek jóval később kerültek ágyba a szokásosnál, de szombat révén ezt nem bántuk, én titkon még reméltem is, hogy hátha ez a „recept” fogja elhozni a kánaánt és Kicsinek sikerül 7 után felébrednie. (Spoiler: másnap 5:34 perckor már kukorékolt.)
Vasárnap reggel ismét a játszótéren kezdtünk és aznapra megígértük anyósoméknak is, hogy a lányok déli alvása után átmegyünk hozzájuk ebédre. Az ilyen összejövetelekre mindig külön stratégiával és A, B, C, D tervvel készülök a Kicsi megrögzött matrica viselkedése miatt, de most először pozitív meglepetés volt a nagyszülőknél töltött idő.
Ezúttal olyan ételt főzött Baka, amit a Kicsi nem igazán ehet, így itthonról vittem neki kosztot és amíg a többiek nekiültek az ebédnek, addig én segítettem a babának enni. Általában ez a menetrend, azért, hogy mire én végzek az etetéssel, addigra valaki (szerencsés esetben a férjem) már befejezi az étkezést és felügyeli a babát, amíg én is eszek.
Most Baka volt a „leggyorsabb”, azonnal szolgálatba is helyezte magát, amint letette a villát és képzeljétek, olyan szépen eljátszottak kettesben a Kicsivel, hogy a gyerek nem, hogy nem lógott a lábamon vagy kérezkedett az ölembe, amíg ettem, de még rám sem nagyon nézett.
Az apjával váltottunk egy-egy jelentőségteljes – és meglepett – pillantást, majd az ebéd végeztével annyira felbátorodtunk, hogy fogtuk a Nagyot és hármasban bezárkóztunk a másik szobába játszani, hogy minden „szokásos” otthoni tényezőt megszüntessünk a Kicsi körül és csak a nagyszüleire tudjon koncentrálni.
Eleinte persze hallgatóztunk, hogy vajon keres-e minket, de kétségbeesésnek és sírásnak semmi jelét nem hallottunk. Utána úgy belemerültünk a közös társasjátékba a Naggyal, hogy mire észbe kaptunk, már egy teljes óra eltelt! Alig akartuk elhinni!
Végül aztán az vetett véget a nyárvégi csodának, hogy a Kicsi megtalálta a levetett szandálomat az előszobában, amiből levonta a következtetést, hogy ez csak azt jelentheti, hogy ott vagyok valahol a lakásban és felfedezőútra indult. Még ekkor sem sírt, vidáman kutatott utánam, amíg végül meg nem talált.
Utána persze bepótolta a kimaradt időt és a látogatás hátralévő részében végig rajtam csüngött, de így is végtelen boldogsággal töltött el, hogy az elmúlt hetek kudarcai után sikerült ilyen hosszú időt nélkülem (és az apja nélkül) töltenie.
Lehet, hogy ez másoknak csekélységnek tűnik, de bennem felélesztette a reményt a bölcsis beszoktatással kapcsolatban.
Fogalmam sincs, hogy mit fog hozni a hétfő reggel, de azon mindenképpen igyekezni fogok, hogy minél higgadtabb maradjak, hogy ne érezze rajtam a hónapok óta gyűlő feszültséget és a konstans gyomorgörcsben testet öltő kétségeket.
Nektek pedig azt ígérem, hogy a jövő heti naplóban beszámolok az első napjainkról, legyenek azok bármilyenek is!
Drukkoljatok, bár bízom benne, hogy nem lesz (annyira nagy) szükségünk rá!
Salty

Kedves Salty! Hogy sikerült a 2. nap?
KedvelésKedvelik 1 személy
Szia! Köszi az érdeklődést, ma egész jó napunk volt! 🙂
Már 45 percet volt benn nélkülem és bár sírt, amikor be kellett mennie reggel, de amikor mentem érte, akkor már az előtérben is érezhető volt, hogy teljesen más az energia odabenn. EGYETLEN gyerek sem sírt, csönd volt, nem hallatszott ki az a káosz a csoportból, mint tegnap. 🙂
Amikor meglátott, akkor persze megint elpityeredett, de hamar megnyugodott és a gondozók azt mondták, hogy az ott töltött idő alatt egyáltalán nem sírt és holnap már maradhat ebédig is! 🙂
KedvelésKedvelés
Hurrá, hurrá, hurrá!
KedvelésKedvelik 1 személy
Ezen még nem gondolkodtam, de igazad lehet.
pl egyszer elhagyta a pénztárcáját, otthon jött rá, megoldotta és utána hívott fel, hogy mi történt. Megdicsértem, hogy nem pánikolt és ennyire ügyesen egyedül megoldotta.
Még a telefonon keresztül is átjött a reakciója, ahogy mondta “nem pánikoltam?! Tudod anya, hogy milyen gyomorgörcsöm volt!”
😃
KedvelésKedvelik 1 személy
Legalább bevallotta és nem vagánykodott, hogy “meg sem ijedtem!” 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
Janka szerintem simán van 1,5 éves szinten, úgy mindenben is 😀 épp ezért talán a bölcsi sem lesz nagy megrázkódtatás. Mennyi időbe telik reggel a bölcsi-ovi kör?
Nálunk N. most 13 hós és a napokban már szalad is önállóan, de attól még nem kell félnem, hogy átmászna babarácson hála istennek. Azért ez nagyon vad nálatok!
A Nagy ma kezdte az ovit (utsó éves), friss diagnózis szerint BTMN úgyhogy csak ebédig van oviban, aztán megyek érte, hátha nem lesz rajta így akkora nyomás. Így viszont én nem tudok dolgozni, ez a 4 óra pedig semmit nem segít délelőtt, mert ugyanúgy ilyenkor főzök-takarítok-kergetem a Kicsit, úgyhogy nem látom a fényt az alagút végén egyelőre.
KedvelésKedvelik 1 személy
Ah, nagyon sajnálom, hogy az ovi sem ad igazi szabadidőt, de az azért tök jó, hogy végre kaptatok diagnózist, így legalább tud majd járni fejlesztésre!
Fél 8-kor indulunk reggel itthonról, nagyjából 8-8:10 körül vagyunk az oviban, ha nem csak bedobom a gyereket reggel az ajtón, akkor igyekeznünk kell, hogy 9-re odaérjünk a bölcsibe (a beszoktatás 9-től kezdődik). Hazafelé valamennyivel rövidebb az út és a bölcsi itt van az utcánkban, de így is kb. 1:15-1:30 lesz a reggeli kör, bár még nem tudom, hogy hogy fogom ténylegesen kivitelezni, ha vége a beszoktatásnak.
Gondolkodtam rajta, hogy a Kicsit adom le először, aztán a Nagyot, mert az oviban később van reggeli, ha fordítva csináljuk, akkor muszáj kaját beiktatni reggel itthon, mert a Kicsi csak tízórait-ebédet kapna a bölcsiben, mire beér. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy a szoktatás után is fog még sírni, azt nem lenne jó, ha látná a Nagy, mert így is nagyon lelkis a húga miatt, minden reggel megkérdezi, hogy ugye ott leszek a tesójával, mint ahogy vele is, ugye nem fog félni?
Hát igen… nálunk a mozgásfejlődéssel nem volt gond egyikükkel sem, mi más téren húztunk rövidebbet. Olyan nincs, hogy minden jó legyen! 😀 Az alvása mindkettőnek jó szar és a Naggyal megszívtuk a visszatartós, kakilós helyzettel is (remélem ez legalább a Kicsivel kimarad), a bölcsit meg meglátjuk.
Valószínűleg nem fog teljes napot maradni, pici még ahhoz, így nekem is össze-vissza kell majd dolgoznom, pedig jelenleg el sem tudom képzelni, hogy két hét múlva már vissza kell mennem.
KedvelésKedvelés
Két hét múlva már munka?! Olyan gyorsan repül az idő….
KedvelésKedvelik 1 személy
Ha meg tudod oldani, vigyed fejlesztésre, nagyon sokat számít a nagycsoportos korban elkezdett fejlesztés.
KedvelésKedvelés
Az én fiam tegnap a középiskolát kezdte. Én már kihordtam lábon több agyvérzést. Este közölte velem (teljesen nyugodtan és udvariasan, nem volt bunkó), hogy menjek be a suliba és a kérdéseimet ott tegyem fel.
Fiam, ez már nem az ált.iskola!!!
Ma reggel a kocsiban elsoroltam a fontos intézendő és megkérdezendő dolgokat, majd az orrom alatt morogva, bár jobb lenne az ofőnek mailt írni. (A beiratkozáskor megadta az elérhetőségeit.) Erre a gyerek megkönnyebbülve, sokkal jobb lenne!
Kolléganőm fiam most kezdi az egyetemet. Már többször megállapítottuk, hogy a két gyerek olyan, mintha egy génállomány lenne. Pontosan uazokat teszik, ill. nem teszik. Így sajnos semmi reményem nincs abban, hogy egyszer lesz változás.
Konklúzió, mindegy hány éves a gyerek és milyen mérföldkövek előtt áll, ha a szülő nem a belesz@ros típus, örök idegeskedés.
Emellett persze kapok olyan visszajelzést pl. egyik tanár szerint tipikusan az az ember, aki a jéghátán is megél. Vagy ofő mondta, hogy fogalma sincs hogyan, de ez a gyerek mindent megold.
Tudom, nekem kellene lazábbra vennem, de már nem fogok megváltozni 🫣
KedvelésKedvelik 1 személy
Nagyon irigylem azokat, akik lazábbra tudják venni a dolgot, mert én is aggódós típus vagyok.
Most már értem, hogy anyám miért öregedett 25 évet, abban a 12 évben, amíg iskolába jártam. 😀
Nem lehet, hogy a te fiad is csak neked tartogatja ezeket a “nemtörődöm” epizódokat, a suliban meg ügyes és önálló? Én mindig azzal vigasztalom magam, hogy a mi irányunkba azért tehetetlenebb a gyerek, mert itthon biztonságban érzi magát és itt le tud ereszteni. 😀
Mindenesetre sok sikert kívánok a gyerkőcnek az új sulihoz, biztosan menni fog neki! 🙂
KedvelésKedvelés
Kedves Salty,
remelem nagyon sikeres volt a kezdés, nagyon szorítok!!
Még most is élénken él bennem az érzés az óvoda kérdésről, pedig az én kisfiam már 12 múlt. Borzalmas volt mindannyiunknak. De az enyém teljesen antiszocialis, utálta a gyerekeket.
Nagyon drukkolok, rátok fér már egy kis felszabadult időszak.
Varom a fejleményeket !
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönöm, köszönjük szépen! :))
A tegnap reggel nem volt vészes egyáltalán, sőt, szerintem klasszisokkal jobban alakult, mint vártam, de ugye akkor még benn voltam vele.
Ma már nélkülem volt, háát, eddig nem valami fényes a dolog, de nem vártam nagy csodát az első napoktól, remélem, hogy péntekig azért javul majd a helyzet.
KedvelésKedvelés
Nagyon nehéz ez. Mi három hónapig szenvedtünk a beszoktatàssal, el is akarták tanácsolni az ovibol (Ausztriában csak öt éves kortól kötelező, ha kicsit problémásabb a gyerek, simán haza küldik még egy évre), de akkor a sarkamra álltam, ne már napi egy órát legyen bent. Szerencsére az óvónő partner volt, idővel megoldódott a dolog, de szerintem öt évet oregedtem ez alatt. Később nagyon önálló, szívesen járó gyerek lett, de ebben nagy szerepe volt, hogy ő erdei oviba járt, volt tér és természet. Nekünk csak az segített, hogy közöltem: anya apa dolgozik, gyermek dolgozik, munkahelye az óvoda. De Janka még nagyon kicsi, egész más helyzet.
Mikortól állsz újra munkába?
KedvelésKedvelés
Tényleg az. 😦
Nem is tudom, hogy mikor a legjobb ezt a leválást csinálni. Nekem olyan megkönnyebbülés volt, hogy tavaly a Nagy gond nélkül ment az oviba a bölcsi után, főleg, amikor láttam, hogy aki nem járt bölcsibe mennyire nagyon nehezen szokik be.
Nektek sem lehetett egyszerű dolgotok, nem is tudom, hogy gondolják, hogy elég egy év ovi iskola előtt, főleg egy antiszociális gyereknek.
Én ha választhatnék, akkor pár hónapot még vártam volna a bölcsivel, pont most kezdett a Kicsi kinyílni, tavasszal már valószínűleg könnyebb lett volna ez az egész. Vagy akkor sem, nem tudom.
Elvileg már júniusban vissza kellett volna mennem dolgozni, a főnököm jófejsége miatt vagyok most fizetés nélküli szabin, de ezt sem lehet a végtelenségig csinálni, 3 hónapja egy kanyi bevételem nincsen. Elvileg szeptember 16-án megyek vissza, remélem addigra már képes lesz a Kicsi legalább délelőtt a bölcsiben maradni.
KedvelésKedvelés
Erre a leválás dologra soha nincs optimális időpont, egyeseknek 😁
Menni fog ez, olyan sokat változnak napról napra. Csak fàjdalmatos…
KedvelésKedvelik 1 személy
Ranschburg szerint kb 4 éves korig kell megérnie a gyereknek arra, hogy a kortárs csoport és az új környezet elég vonzó már számára ahhoz, hogy emiatt kb önként elváljon az elsőszámú gondozójától…
A mi nagyon 2 évesen eljutott ide, egy ismerős kislány még 5 évesen is inkább maradt volna otthon. 🙂
Sajnos a nyugati világ nem a gyerekek természetes fejlődéséhez van kitalálva.
KedvelésKedvelés