
Még múlt héten történt, hogy egyik este a férjemnek elég rendesen fájt a háta, de a lányok persze mindenáron vele akartak ökörködni, ezért rájuk szóltam, hogy csavarják egy kicsit lejjebb magukat és most inkább játszanak valamit együtt, hagyják apát pihenni, mert fáj a háta.
Erre a férjem megjegyezte, hogy nem kell őket ezzel ijesztgetni, ne varrjuk a nyakukba a gondot, majd ő szól, ha már nem bírja tovább.
Nem mondom, igencsak meglepődtem, mert nem tegnap lettünk szülők, az elmúlt hat évben azért már mindketten mondtunk nekik olyanokat, hogy éppen xy nyavalyánk van, legyenek rá tekintettel, mert szerintem ez nem csak így helyes, hanem valamennyire szülői kötelesség is.
Nem árt, ha toleranciára neveljük őket és megtanulnak alkalmazkodni másokhoz, néha a „saját kárukon” – értsétek jól – is, mert mégiscsak ez az emberi együttélés alapja.
Beszéltünk róla utána és a férjem is pontosított, hogy nem arra gondolt, hogy ne mondjuk el nekik, ha fáj a háta, hanem arra, hogy nem kell az állandó egészségügyi nyűgjeinkkel terhelnünk őket, mert az ijesztő is lehet; és én azóta ezen gondolkozom.
Hogy meddig tart az észszerű határhúzás, az érzékenyítés (légyszi ne ugrálj a fejemen, amikor migrénem van) és az elvárható, a koruknak megfelelő alkalmazkodás (nagyon fáradt vagyok, kérlek igyekezzünk hazafelé, hogy megpihenhessek), valamint honnan kezdődik a teher?
Honnan indul az a fajta mentális és érzelmi parentifikáció, ami már tényleg nem egy ekkora gyerek fülének (és lelkének) való?
Elég homályos a kettő között a vonal, mert abban talán egyetérthetünk, hogy teljesen átlagos azt mondani a gyerekeinknek, hogy „ezt nem vesszük meg, mert nem fér bele a keretbe” vagy éppen azt, hogy „sokat dolgozunk azért, hogy szép játékaitok legyenek, ezért fontos, hogy vigyázzunk rájuk”, de azt már nyilván nem mondanánk el nekik, hogy fogalmunk sincs, miből fogjuk a villanyszámlát vagy a következő havi hiteltörlesztőt befizetni.
Mert az tényleg ijesztő, megoldani nyilvánvalóan nincs lehetősége, így igazából csak egy jó adag szorongást tennénk vele a nyakába.
A kettő közti választóvonal talán ott van, hogy a szavaink hová helyezik a hangsúlyt.
Ha azt kérjük, hogy „ne ugrálj most a hátamon, mert fáj”, azzal csak a saját testi határainkat húzzuk meg, amit mindenkinek meg kell tanulnia tiszteletben tartani.
Egyetlen gyerek világa sem dőlt még össze attól, hogy megtanulta, hogy apának és anyának nem minden napja egyforma; van, amikor lehet velük birkózni, és van olyan is, amikor pihenni szeretnének. Ebből nem lesz trauma, ez az emberi valóság, még a legaktívabb szülők is elfáradnak néha és alkalmazkodnunk kell egymás fizikai korlátaihoz.
Ezzel szemben egy olyan mondat, hogy „miattad fáj a hátam, mert egész nap csak nyúztál” már nem a helyzetről szól, hanem közvetlenül a gyereket teszi felelőssé.
Amíg első tiszta és világos határhúzás, a második viszont már bűntudatkeltés, amivel feleslegesen terhelnénk a lelkét, ha így fogalmaznánk.
Szülőként szerintem mindenképpen szükséges megosztanunk a gyerekeinkkel a saját testi, anyagi vagy energiaszintbeli korlátainkat, mert az otthoni példák alapján tanulja meg tisztelni mások határait és a pénz értékét.
Olyan lecke ez, ami nélkül istenigazából el sem indíthatnánk az életben.
A határt azzal lépjük át, amikor a gyereket tesszük meg az érzelmi támaszunkká, mert nem az ő feladata, hogy csillapítsa a szorongásunkat, vagy hogy pl. tanúja legyen a súlyos párkapcsolati gondjainknak. Ha olyan komoly anyagi vagy egészségügyi félelmeket zúdítunk a nyakába, amiket nem tud hova tenni, azzal nem empátiára neveljük vagy érzékenyítjük, hanem csak rettegést ültetünk el benne, mert egy gyereknek egyszerűen még nincs kapacitása arra, hogy a felnőtt világ terheit elbírja.
Szóval a férjemnek valahol igaza van abban, hogy a gyerekeknek joguk van egy olyan burokban felnőni, ahová a felnőttek problémái nem hatolnak be, mert ez lenne az, amit úgy hívunk, hogy *gondtalan gyerekkor*, de az a burok sem egészséges, ami vattával van kipárnázva, és ahol a gyerek azt hiszi, hogy a világ egy folyamatosan üzemelő, őt kiszolgáló gépezet, aminek sosem fogy el az energiája.
Nem azzal kerüljük el a traumákat és nem attól lesz biztonságban a gyerekkoruk, ha eltitkoljuk előlük, hogy a test elfárad, vagy hogy a felnőtteknek is vannak nehezebb napjai, hanem attól, hogy azt látják, hogy mi szülők is csak egyszerű, halandó emberek vagyunk.
És ha megtanítjuk nekik, hogy a szeretet éppen azt jelenti, hogy mindannyian odafigyelünk és vigyázunk egymásra.
Salty

tildy 🙂
A témához: szerintem a parentifikáció nem itt kezdődik. Az alját nem tudom.
Saját családunkból példák:
-nyolcéves kortól az egész nagycsaládra elmosogatni (nem egyszer, hanem innentől ezt nyerted éveken át),
-kilencévesen vigyázni a csecsemő testvéredre 1-2 órát (amiből véletlenül 5-6 óra lesz és oldd meg),
-tízévesen egyedül főzni a fent említett családnak. A sort lehetne még folytatni.
Osztálytársam 15-16 éves korától akkor tudta befizetni a csekkeket, ha megkereste rá a pénzt.
Egyik kollégám a szülei és a kistestvérei érzelmi terheit vitte. Most 30 éves, és még mindig a szülei lelkét gondozza, pedig már vágyna saját családra.
Úgy emlékszem, hollandrémület mesélt horrorsztorikat, hogy hatévesen napokra egyedülhagyták.
Vagy tildy, te voltál?
KedvelésKedvelés
Nem értek egyet a ferjeddel. Igaz idősebbek nálunk a nagyobbak (8,11), de igenis elmondtuk nekik, mikor a férjem mentálisan melyen volt, nem kicsit ámde nagyon. Kezeletlen adhd. Mahd egy évet küzdöttünk , hogy diagnosztizalva legyen . Végül lett és gyogyszert kap. De nem volt fáklyás menet. Ugye nálunk mindenki nd, végre a csajoknak is előbb utóbb megtörténik a diagnosztizalas . A kicsi pluszban audhd, az impulzív Ahh fajtából .
Egyébként meg a ti életetek, ugy csináljátok ahogy nektek jó, én viszont a gyerekeknek emészthető formában elmondtuk. Mert szerintünk viszont az a helyes , ha látják a gyenge oldalunkat is, azt, hogy bizony vannak nehéz napok. És hogy egy család vagyunk, és figyeljünk egymásra .
KedvelésKedvelés
Szia Tildy! De jó, hogy itt vagy!
Sokat gondoltam rátok, hogy hogy ment a költözés, jól érzitek-e magatokat az új házban, új városban? 🙂
Én egyébként egyetértek veled, szerintem ha olyan testi/mentális állapot van, ami viszonylag állandó (pl. olyan nd állapot, ami befolyásolja a mindennapi életet), akkor arról kell beszélni a gyerekekkel is.
Nyilván a saját szintjükön meg nem nyomasztóan, de nem árt, ha tudnak róla.
KedvelésKedvelés
Köszi ! Végre így egy ev után az utolsó ott maradt bútor is elkerült . Augusztusban sikerült eladni a lakást, férj testvérének volt meg ott egy-két dolog, egy hete hoztuk el. Így végre a lakáshitel is olcsóbb lett.
Imádjuk Skociat, de felemásra sikeredett a költözés. Ugye tavaly pár nappal azután, hogy átvettem a kulcsokat, csoportos leépítés volt a cégnél, augusztus közepével megszünt a munkám . Úgyhogy munkanélkülire mentem végül , és 7 hónapig nem találtam új helyet. Ami lett végül, az egy három hónapos kontrakt, amit kiegészítettek 6 hónapra, ez szeptember kozepen járt le . Most megint munkanélkülin vagyok és állást keresek. Sajnos jóval kevesebb interjú van mint tavaly volt, ma akarok megcsinálni egy beadandót, hátha az az állás összejön .
A középiskolás jelentkezés most indult, ma arra is beadtam a nagynak a jelentkezést. Itt a középiskolák körzetesek, de egy jobb suli van ugyanakkora távolságra a város melletti kisvárosban , elég jó reputacioval, szóval oda beadtam.
A városban amúgy jól érezzük magunkat szeretünk itt élni, azért négy 5 °-kal hidegebb mint London, meg ugye ezek az anyagi visszalépések se segítenek , ahogy az sem , hpgy könyörögni kellett , hogy férjem végre kapjon adhd gyogyszert , de örülünk , hogy megléptük a költözést .
KedvelésKedvelés
Ah basszus, sajnálom, hogy még a munkakereséssel is foglalkoznod kell, remélem hamar sikerül olyan helyet találnod, ami megfelel az elképzeléseidnek!
Már most jelentkezni kell a sulikba? :O Elég hamar, ha majd csak jövő ősszel kezd az új helyen…
Örülök, hogy jól érzitek magatokat az új helyen, gondolom sokat számít, hogy itt már sokkal több helyetek van és jobban elfértek mindannyian.
Szorítok, hogy a melókérdés is hamar megoldódjon! 😉
KedvelésKedvelés
Szia Tildy!
De jó hallani felőled! 🥰 Már középsuli? Nemrég még ált isk-be ment! 🙂
A férjed mélypontjának mi volt az oka? Nyilván az adhd nem új, ilyenkor van valami trigger, amitől hirtelen sok(k) lesz?
A gyógyszer megoldotta vagy “csak” segített?
Azért is kérdezem, mert nálunk is mindenki nd (adhd leginkább), és a férjemben is felmerült a gyógyszer kérdése. Itt viszont akkor van meg a diagnózis 1 év alatt, ha még hosszáteszel fél misit, és magánban csináltatod… 😦 Egyébként felnőttnek 2-4 év a várólista a tb-s soron… (Olyan kilátástalan, hogy be sem álltunk még…)
A gyerekek hogy viselték a költözést? Te hogy viseled az álláskeresést?
KedvelésKedvelés
Igen, itt 11-12 évesen kezdenek ( Skóciában aki február végéig betölti a 11 évét, az megy utána szeptembertől kozepsuliba, de ugye a fiam nyári , és most nyáron töltötte be, ezért jövő szeptemberben kozepsulis )
A trigger a férjemnél több szalon futott:
A gyerekeknek tetszik , hogy saját szobajuk van, van autónk , ráadásul kb havi 8 font teli tankolni éjszakai árammal. Suliban nincs házi , pentek csak fel nap suli, jól teljesítenek , művészet és tudomány területen jók . A londoni suli menzaja hianyzik nekik, ott jobb kajak voltak.
a kicsivel ügyeletben sok gond volt, meg hónapokig nem akart reggel bemenni az iskolában az osztályába , long story short , audhd a gyerek , volt hogy kiszokott a suli területéről , mikor az udvaron voltak, szóval ra most kapunk child disabilityt az alapján amennyi támogatásra szüksége van ( diagnozis alapján nem jár , az alapján jár , mennyi támogatásra van napközben szüksége , a legminimalisabbat kapjuk)
Én nehezen viselem a munkakeresest, két hónap alatt két interjúm volt csak. Reménykedem, meg jelentkezem. A magyar Tesco nagyon érdeklődött irántam, de akkor haza kellett volna költözni , mert havi 2 ottlet nem lett volna elég . Ennyire nehezen sose ment meg a munkakeresés 😦 Az a baj, hogy ilyenkor az egészségem sincs a toppon, tavaly mikor ugyanez volt (7 ev 10 hónap után volt csoportos leepites tavaly) akkor kétszer is elajultam, most csak simán érzem, hogy nincs energiám:/
KedvelésKedvelés