
Onnan tudom, hogy mostanában már tényleg kezdek elfáradni erre az évre, hogy korántsem vagyok annyira összeszedett, mint szoktam, el-elfelejtek dolgokat és emiatt néha egészen körülményes módokon kell megoldanom ezt-azt – de erről később.
Kezdjük a hetet a hétfővel, mert újabb „rendkívüli” mérföldkőhöz érkeztünk a Nagy képességeit illetően! Ez most baromira hülyén fog így leírva kinézni, de képzeljétek, aznap döbbentünk rá, hogy már meg tudja csinálni a saját csurkáját!
Ettől pedig nem csak ő, hanem én is teljesen elaléltam! Fel is soroltuk együtt gyorsan azokat az élethez elengedhetetlen, kivételes képességeit, amiket 6,5 éves koráig elsajátított: tud biciklizni, cipőfűzőt kötni, analóg órát leolvasni és lófarkat csinálni!
Én itt asszem már hátra is dőlhetek. Teljesítettem a penzumot. Készen vagyunk.
De az izgalmakból természetesen nem csak ennyi jutott a hétre! Az ovi már régóta Márton-napi lázban ég, én is meghallgattam a hátsó ülés kórusának előadásában az összes libás dalt (a teljesség igénye nélkül: száz liba egy sorban, hatan vannak, süss fel nap, rétibe és kapiba…) és még „A liba pék” című verset is vagy ötszázszor, mert az nem csak az idei előadásuk alapját adta, hanem novemberben pont Weöres Sándor hónapot tartanak és az ő verseivel foglalkoznak a csoportban.
A Nagynak hála, természetesen már előre tudtam, hogy ki milyen szerepet fog játszani, mit fog mondani, hogy fognak bevonulni és milyen sorrendben fognak meghajolni, így a Márton-napi műsor nekem már napokkal korábban sem tartogatott sok újdonságot, de még így sem maradtunk említésre méltó ovis események nélkül.
Képzeljétek, kedden délután azzal fogadtak a csoportban az óvónénik, hogy ne ijedjek meg, de történt valami aznap, amiről biztosan fognak majd a lányok beszélni otthon, ezért fel akarják világosítani az összes szülőt róla… ez az a pont, amikor minden normális embernek egy picit gyorsabban kezd verni a szíve, hogy „mi van már megint”, de ezúttal nem az enyémek voltak a főszereplők.
Az történt, hogy az egyik kisfiú az alvásidő alatt talált egy érmét a radiátor alatt (senki nem tudja hogy került oda) és MEGETTE.
Az óvónők már csak az öklendezésre figyeltek fel, tehát nem megakadt a torkában, hanem a gyomrából próbálta valahogy vissza kiköpni, ami persze nem sikerült, ezért végül a kórházba kellett a szüleinek bevinniük és itt derült ki az, amit nekem még mindig nehezemre esik elhinnem – egy ötvencentest nyelt le!
Nem tudom kinek van a szeme előtt az euró érmék mérete, de akiknek nem annyira, azoknak mondom, hogy az ötvencentis rohadtnagy! Szemre is a második legnagyobb a kéteurós után és ezt a dokik is megerősítették a kórházban, egészen pontosan 24,25 mm-es, ennek pedig azért van jelentősége, mert egy ekkora gyerek bélrendszerében egy max. 25 mm-es tárgy tud gond nélkül végigmenni.
Senki nem érti, hogy ez hogyan jutott le a torkán ÉSZREVÉTLENÜL, szerintem felnőtteknek is gondot okozna egy ekkora valamit lenyelni és tényleg csak a szerencsének köszönhető, hogy egy fél napos kórházi tartózkodás után az érme épségben előkerült a túloldali kijáraton keresztül.
Én, őszintén szólva, attól is leizzadtam, hogy meghallgattam ezt a sztorit, de furcsa módon mégsem vált központi témává nálunk. Hazafelé menet még beszélgettünk róla és másnap talán még egyszer-kétszer felhozódott, de az én lányaimnak ez egyértelműen nem volt akkora durranás, hogy lefoglalja a gondolataikat.
Így aztán szerda este teljes erőbedobással vághattunk neki a magyar kisebbség által rendezett Márton-napi műsornak! (Végre-valahára! Már nagyon várom, hogy lecseréljük a ludakat a kórusban a Mikulásra!)
A szokásos belvárosi helyszínen gyűltünk össze és a rövid, utcai „lámpás-séta” után odabenn néztük végig az ovisok, az iskolások, a néptánc-csoport és a citerazenekar előadásait.
Idén az ovisok mind „liba pékek” voltak és felváltva, dalokkal megtűzdelve mondták el a Weöres-verset, de akármennyire is cukik voltak mindannyian, nekem ezúttal egyértelműen a Kicsi volt a főszereplő.
A Nagytól már megszoktuk, hogy ő mindig mindenben örömmel vesz rész, de a húga esetében ez volt az első olyan műsor, amikor teljes erőbedobással, a koreográfiát is csinálva, a jelmezt is magára húzva, boldogan szerepelt!
Annyira klassz volt nézni, hogy milyen jól érzi magát!
Tudjátok, hogy engem eddig sem zavart, hogy ő az ilyesmikben nem szeretett részt venni, vagy ha mégis, akkor csak fizikailag volt jelen, álldogált a többiek között a színpadon, de nem énekelt, nem táncolt és a jelmezt még véletlenül sem lehetett ráadni – éppen ezért nem is számítottam rá, hogy most ennek a performansznak leszünk tanúi!
Sem mi, sem az óvónénik nem erőltették soha, hogy szerepljen, mindannyiunknak teljesen természetes, hogy ezt nem mindenki élvezi, de a Kicsi most magától is bevonódott és tényleg örömmel, a nyelvét kidugva, koncentrálva csinálta a koreográfiát.
Szerintem ez is annak az egyik jele, hogy milyen nagyot nőtt a nyár óta. Most már tényleg egyre kevesebb „babás” viselkedése van és külsőre is kezdenek elkopni a „totyogó hurkák”, most már igazi kis-nagylány, ahogy ő mondaná.
Az előadás végeztével idén is előkerült valahonnan (még mindig nem tudom ki csinálja ezeket!) a nagy doboz „libakeksz”, de készültek forralt borral, kakaóval és paprikás zsíros kenyérrel is a közönségnek és a fellépőknek – így vacsorát aznapra le is tudtuk ott helyben!

Kicsit későn értünk haza, de a lányok az intenzív izgalmak után szinte azonnal bedőltek az ágyba (azt hiszem ez lett az új altatási rekordunk), így a lehető legjobb esélyekkel indultunk, hogy másnap tényleg kipihenve ébredjünk mindannyian.
Hogy miért mondom ezt? Mert szerdán én is direkt lefeküdtem velük aludni, hogy csütörtökön – amikor mennem kell Pécsre – ne legyek fáradt, de azt hiszem itt az idő, hogy elfogadjam, hogy nekem ezzel az alvás dologgal egyszerűen nincs szerencsém.
Másnap hajnalban a Kicsi 4:10-kor ébresztett fel azzal, hogy bepisilt a bugyipelusba és most rögtön szedjem le róla. Ez önmagában nem lenne valami nagy durranás (bár mostanában tízből nyolcszor már szépen felébred, ha pisilnie kell), de az időzítésből tudtam, hogy a pelenkacserétől kezdve minimum szüntelenül kell majd imádkoznom, hogy esélyünk legyen még legalább egy icipicit aludni.
Nehezítette a helyzetet, hogy nekem is rettenetesen kellett pisilnem, de nem mertem megmozdulni, HÁTHA MÉG ELALSZIK, de itt már gondolom sejtitek, hogy felesleges volt minden erőfeszítésem, akárhogy igyekeztem, reggelig ébren maradtunk.
Pedig még azt sem mondhatom, hogy direkt csinálja, mert nagyon békésen, csöndben feküdt mellettem, csak az alvás része nem jött össze a műveletnek.
Még szerencse, hogy csütörtökön egy lazább napot sikerült kifognom a munkahelyemen és le tudtam boltolni a főnökömmel, hogy délután 2 körül lelépjek, így legalább nem kellett végig sötétben, a szakadó esőben vezetnem Magyarországra.
Jó, az utolsó 1-1,5 órára már így is lement a nap és az a része az útnak le is szívott mentálisan annyira, hogy öregedtem vagy három évet, mire a szűnni nem akaró záporban megérkeztem. Nagyon jól esett belépni a szállásomra és beállni a forró zuhany alá, hogy egy kicsit helyrerázzam az idegrendszerem – még a hajamat is megmostam, ha már lúd, legyen kövér alapon!
Aztán amikor a turbánba csavart törölközővel a fejemen kislattyogtam a fürdőszobából, rádöbbentem, hogy én amúgy baromira nem hoztam magammal se fésűt, se hajkefét, de még talán egy nyomorult négyfogú pillangócsatot sem!
Áhá, ez volt az, ami ott motoszkált az „olyan érzésem van, mintha elfelejtettem volna valamit” fiókban a fejemben, miközben kifelé húztam a bőröndömet a zágrábi lakásunkból – most már mindent értek!
Megmondom őszintén – és ezt lehet, hogy sokan gáznak tartják majd – de a sima, normál, „már becsinált” hajammal leszartam volna, hogy nincs nálam hajkefe, átkaristolom párszor az ujjaimmal, soha nem mondja meg senki, hogy nem fésülködtem, de frissen mosott hajjal?
Akkor muszáj valamit kitalálni, mert fésű nélkül úgy tényleg vállalhatatlan.
Megmondjam mi lett belőle? Találtam egy befőttesgumit az egyik konyhai fiókban és össze-macgyvereztem vele két villát, hogy meg tudjam kapargatni a séróm legalább addig, amíg megszárítom.
Nem javaslom otthon használatra, de amúgy korrektül működött!
A pénteki óráim végül már a lehető legátlagosabban teltek és még szombat délelőtt is 100% hallgatói üzemmódban voltam, de be kell vallanom (félig szemlesütve), hogy a délután előadásról előre eltervezetten megszöktem, mert feltett szándékom volt, hogy ezúttal hazaérjek, mielőtt teljesen besötétedik.
Vasárnapra már a világon semmi tervünk nem volt, most még ebédre sem találkoztunk a család többi tagjával és inkább a pizsamás, itthoni hentergést választottuk – csak a szokásos gofri-reggelit és később egy gyors babfőzeléket készítettünk el.
A jövő hetünk (ez a mostani) egyelőre nagyon nyugisnak és eseménytelennek ígérkezik, de le is kopogom, nehogy véletlenül az én gyerekeim is a malacperselyből lakjanak jól!
Salty
