Miután már el-spoilereztem nektek, hogy hogy jártam a lábujjammal, talán nem lep meg senkit, hogy emiatt elég rendhagyó módon teltek az elmúlt napjaink.

Hétfőn még a boldog tudatlanságban léteztem, fogalmam sem volt róla, hogy az lesz az utolsó normális napom a héten, de a lányokkal legalább maximális túlteljesítettük a délutáni órákat.

Reggel gumicsizmában mentek mind a ketten oviba és a Nagy már akkor megjegyezte, hogy ő is szeretne egy újat, mert a Kicsi is kapott, de őszintén szólva ezt akkor elengedtem a fülem mellett, azt feltételeztem, hogy csak azért mondja, mert az ő csizmája még a tavalyi és irigykedik a tesójáéra.

Délután viszont, amikor értük mentem és előhúztam a pad alól a csizmákat, hogy fel tudják venni, pont a szemem elé került, hogy a Nagyé még 27-es, pedig most ősszel már 28-as cipőket hord és amikor felvette, akkor jobban megnézve már tényleg kezdett szűkösnek tűnni a lábán.

Nem is gondolkoztam túl sokáig (mert a heti beosztásunk szerint ugye a hétfő és a szerda a legoptimálisabb napok minden ilyesmit elintézni), hanem rögtön bedobtam nekik az ötletet, hogy mi lenne, ha az oviból a hozzánk legközelebbi plázába mennénk gumicsizmát venni?

Mielőtt elindultunk, megkérdeztem a Nagyot, hogy van-e elképzelése arról, hogy milyen szeretne (volt, unikornisosat), meg is néztem, hogy kapható-e ilyen és hol (igen, a Deichmann-ban), így célirányosan keltünk útra és egy órán belül már az új, rózsaszín gumicsizmájában klaffogott az áruház csempés folyosóin.

Mivel ilyen hatékonyan elintéztük a fő tennivalónkat, még arra is maradt időnk, hogy megálljunk a játszótéren (és a gyakorlatban is kipróbáljuk az unikornisos lépőt), aztán pedig a szomszédos cukrászdában egy-egy gombóc fagyit is elnyaljunk mielőtt télen végleg beszüntetik az árusítását.

Másnap reggel aztán összetűzésbe kerültem az ágykerettel és aznap délre már elég egyértelművé vált, hogy ez nem csak egy sima, fél órán belül elfelejthető bibi lesz, de én a fájdalom ellenére még tagadásban léteztem.

A férjem hamarabb kapcsolt, ő már kedden elintézte a munkahelyén, hogy átszervezzék a beosztását, hogy tudja a lányokat hozni és vinni az oviba és hiába erősködtem, hogy azért ennyire nem kellene engem leírnia, mindig csak az volt a válasza, hogy ő ezt már lebeszélte, most már így marad, pihentessem csak a lábam.

Ha már így alakult, hogy nem csak kedden ment el értük, hanem szerdán reggel is ő vitte őket, akkor én kihasználtam a lehetőséget és hajnalban elmentem a traumatológiára, hogy valaki mondjon rá valamit, mi lesz vele, megmarad a lábujjam vagy lassan kezdhetek tőle érzékeny búcsút venni.

Szerencsére „olcsón” megúsztam a dolgot, mert megrepedt ugyan, de csak a csont felső oldalán és csak minimálisan, szóval statikailag a praclim rendben van, de az egyértelműen jót tett, hogy már kedden is egész nap felpolcolt lábbal ültem és hébe-hóba jegelgettem, mert szerda estére a fájdalom szinte már teljesen meg is szűnt.

Jó, amikor a kelleténél többet gyalogoltam akkor azért még éreztem, hogy feszül és kellemetlen, de ezt már nem lehetett igazán fájdalomnak nevezni, hiába pompázott a lábfejem még mindig a lila ötven árnyalatában.

Az amúgy sem volt opció, hogy emiatt hetekre kihúzom magam mindenféle „gyaloglást igénylő” feladat alól, de arról azért feltétlenül meg akartam bizonyosodni, hogy vezetés közben sem fáj a lábfejem, szóval szerda délután mégiscsak én mentem a lányokért az oviba.

Teljesen tűrhető volt az egész, sőt, még kimondottan kényelmesnek is tűnt az a póz, amiben az ember lába van, miközben vezet – ezt pedig azért volt fontos letisztáznom, mert egészen eddig abban sem voltam biztos, hogy át tudok-e majd Pécsre menni a pénteki egyetemi óráimra.

Mivel a hét jó részében a férjem egyedülálló szülőként funkcionált (nem csak a lábam, hanem az egyetemi kimenőm miatt is), igyekeztem én is minél többet hozzátenni a közöshöz azzal, hogy csütörtökön – mielőtt elindultam – még egy nagy bödön bolognai szószt is csináltam nekik, hogy legyen aznap estére, valamint péntekre is kajájuk és legalább ezzel ne kelljen senkinek foglalkoznia, amíg haza nem érek.

Fejben persze tudom, hogy a férjem is két lábon álló, értelmes ember és több, mint képes arra, hogy egyedül is mindent ellásson a háztartás és a gyerekek körül, de egyszerűen nem tudom nem azt érezni, hogy teljesen haszontalan vagyok, amikor mindent ő csinál meg.

Jó, most ez részben vis major helyzet volt, meg egyébként is halálosan élvezte, hogy több időt tölthet a lányokkal (azt mondjuk már nem annyira, amikor emiatt esténként dolgoznia kellett, hogy behozza a munkahelyi lemaradását), de akkor is zavart, hogy a saját bénaságom miatt átmenetileg ennyivel több teher hárult rá.

Na de sebaj, legalább nagyobb gond nem lett és úgy tűnik, hogy hamar helyre fog a lábam jönni, szóval gyorsan magunk mögött tudhatjuk ezt az egészet.

Csütörtök este átvezettem Pécsre – a múltkori őzes kaland annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy teljesen be voltam tojva, hogy tuti most, sötétedés után fog megint kijönni elém egy és mi lesz, ha nem tudok majd időben megállni, ezért a Duna-Dráva Nemzeti Park területén már tényleg gyökkettővel mentem – de végül sikeresen megérkeztem és a másnapi óráimat is a terv szerint abszolváltam.

Mivel az egyetem épületétől elég messze tudtam csak leparkolni, az onnan a suliba, majd vissza gyaloglás nem esett valami hűdejól, de ettől eltekintve semmilyen problémát nem okozott a lábam (ha azt nem számítjuk, hogy csak lapostalpú edzőcipőket tudtam rá felhúzni).

Péntek estére már haza is értem és a legnagyobb meglepetésemre csak a férjemet találtam otthon!

Apósom megint nem bírt magával, ezért ugyanabban egyeztek meg, amiben múlt héten velem is, így hiába dolgozott anyósom késő estig, Deda már átvette a lányokat délután öt körül és így ismét ott tudtak aludni a nagyszüleiknél.

Vagyis csak tudtak volna.

Mert én éppencsak megmelegtem itthon, lezuhanyoztam, megvacsoráztunk és megnéztünk egy részt a sorozatunkból a férjemmel, amikor hívott Baka, hogy a Kicsi álmában belázasodott, mi legyen?

Mi lett volna, előjött belőlem az anyaállat, a pizsamám fölé pikkpakk felrántottam a kabátomat és azonnal kocsiba ültem, hogy elmenjek érte.

Szegénykém tényleg elég forró és elesett volt, de még így sem volt hajlandó pizsamában elindulni, át kellett – ahogy ő fogalmazott – „rendes ruhába” öltöztetni (én közben kétszer is végignéztem magamon, hogy a hároméves, beteg(!) lányomnak magasabbak a sztenderdjei, mint az enyémek), de mire hazaértünk, már egészen jó kedvű és csicsergős hangulatba került.

Elmesélte, hogy az oviban főzelék volt az ebéd és azt is, hogy a pizsamáját összekeverték egy másik kislányéval, nem a sajátja volt az ágyában és ezt mindenki nagyon viccesnek találta – sőt még arra is kitért, hogy mit játszottak Dedával délután, de miután itthon visszaadtam rá a pizsit és letettem az ágyba, perceken belül kidőlt.

Így lőttek a szombati „addig alszunk, ameddig jól esik” reggelünknek, de a gyerek legalább olyan vidáman ébredt fel (5:53-kor), hogy soha meg nem mondtuk volna, hogy előző este még 38,2-es lázzal feküdt le aludni.

Napközben végig szuper hangulatban volt, csak miután már a Nagyot is felvettük és beesteledett, akkor lett megint egy minimális (37,3 fokos) hőemelkedése, de ezzel – az előző nap után – már nem ijesztett meg senkit.

Eredetileg azt terveztük, hogy vasárnapra mi főzünk (mivel a nagyszülők vigyáztak a lányokra), de végül a Kicsi lebetegedése miatt Baka átvállalta a vendéglátást, így az aznap délutánt mindannyian náluk töltöttük.

Hőemelkedésnek aznap már nyoma sem volt, ezért a közös ebéd után egészen sötétedésig a játszótéren múlattuk az időt.

A Kicsi remekül időzítette ezt a gyors lefolyású, kétnapos betegséget, mert mivel vasárnap már teljesen tünetmentes volt, hétfőn gond nélkül mehetett oviba, így nem kényszerültünk arra, hogy táppénzt és/vagy home office-t kelljen valamelyikünknek intéznie.

Nem akarom elkiabálni, de eddig egész jól nyomjuk ezt az őszi-téli szezont is, alig-alig betegek, de persze a java még hátra van!

Ha lehozzuk úgy, mint tavaly, akkor én már elégedett leszek!

Salty