Azt hittük, hogy olcsón megúsztuk a vasárnapi óraátállítást. Azt hittük, hogy mivel valamilyen isteni csoda folytán aznap a lányok hat után ébredtek, ezért el is felejthetjük ezt a kis napirendi buktatót, hiszen nem is volt rájuk semmilyen hatással a dolog!

Lóf.szt!

Tudjátok mikor ébredt fel a Kicsi hétfő – és itt most majdnem leírtam azt a szót, hogy “reggel”, de nem gondolom, hogy az ebben a helyzetben használható…

4:20-kor! Négyhúszkor! Azt hittem megbolondulok!

Az istennek sem tudtuk visszaaltatni, akárhogy is igyekeztünk és amikor a Nagy is felébredt 5:10-kor, akkor már kénytelen voltam beismerni, hogy ezt a csatát csúfosan elvesztettük.

Nem is lett volna ezzel a szerencsétlen helyzettel semmi bajom, volt már máskor is ilyen, egészen jól kibírtam volna, ha nem lett volna aznap egy nagy, egész napos céges rendezvényünk, aminek a lebonyolítása gyakorlatilag 100%-ban az én vállam nyomta.

Szóval a jó kis pizsamás home office helyett össze kellett kaparnom magam (legalább volt rá időm, ugyebár) és be kellett caplatnom a munkahelyemre.

A férjem szerencsére az ovifuvart átvállalta reggel, így külön kitérőre nem volt szükség, de ettől függetlenül én már addigra elfáradtam, mire becsattogtam a földszinti rendezvényterembe és a java még csak ezután jött!

Úgy volt, hogy a diákszövetség, akitől segítséget szoktunk kérni küldd két diákot reggel fél nyolcra, hogy segítsenek az előkészületekben és mindent időben be tudjunk fejezni a 9 órai kezdés előtt, de ők vagy eltévedtek vagy a világ végéről érkeztek, mert csak nagyjából 20 perccel a vendégeink előtt futottak be.

Így persze az elintéznivalók java rám maradt és a reggeli kínzás plusz a segítség nélküli pakolászás után kilencre nekem már a tököm tele volt.

A diákszövetség legalább kompromisszumképesnek mutatkozott annyiban, hogy a melósaik a késés miatt maradhattak tovább, így a workshop után án már egyetlen szalmaszálat sem tettem keresztbe, mindent tovább delegáltam másoknak.

Valószínűleg ennek köszönhető, hogy már fél négy előtt pár perccel megérkeztem a lányokért az oviba és most az egyszer nem az utolsók között hoztam el őket.

Az elmúlt hetekben a Nagy többször is a szememre vetette, hogy mindig ők maradnak utoljára a csoportban és megmondom őszintén, hogy baromira bántott a dolog és nagyon rosszul esett, hogy ez neki is feltűnt annyira, hogy felhánytorgassa.

Ilyenkor mindig azok a sztorik jutnak eszembe, amiket már meglett felnőtt emberek szoktak mesélni, hogy az, hogy mindig értük jöttek az oviba utolsóként, olyan nyomot hagyott bennük, hogy évtizedek távlatából is rossz szájízük lesz miatta.

De egyszerűen nem tudom mit tehetnék, mert cserkészbecsszó ott vagyok értük minden egyes nap 4 órára (plusz-mínusz maximum 10 perc) és ezzel már így is pattanásig feszítem a munkaidőmet.

Ugye nagyjából 8:15-8:30 között kezdek dolgozni és 15:15-30 körül már el kell indulnom értük, szóval így is “csak” hét órában tudom végezni a melómat.

Szerencsére a munkahelyemen senkit nem érdekel, hogy percre pontosan ki legyen centizve minden egyes munkanap, így megtehetem, hogy hamarabb lelépek (főleg, hogy este is sokszor még a céges dolgaim csinálom), de nem ez az első eset, hogy elgondolkozom azon, hogy mások hogy a fenébe csinálják?

Mi nem az elsők között érkezünk az oviba (ezek után már csak az kéne), mindig van már benn pár gyerek, de simán vannak olyanok is, akiket ebben a tanévben még nem is láttam, mert rendszeresen később jönnek és hamarabb mennek, mint mi.

Ők hogy a csudába oldják meg?

Mindenesetre arról hosszasan beszélgettünk a lányokkal, hogy anya és apa napközben dolgoznak és a felnőttek munkaideje általában nyolc órán keresztül tart (épp mostanában tanuljuk a Naggyal az analóg órát leolvasni, szóval nagyjából érti, hogy ez mennyi időt jelent), addig a gyerekek az oviban vagy az iskolában vannak.

Azt is elmondtam neki – bár utólag ez kicsit másra mutogatásnak tűnik – hogy van sok olyan gyerek is, akiért nem 4-kor, hanem csak 5-kor mennek a szüleik, mert csak úgy tudják a munka mellett megoldani és ők is pont ugyanannyira szeretik a gyerekeiket, mint a többi anyuka és apuka.

Úgy tűnt, hogy a Nagy megértette, hogy mire akarok kilyukadni, azóta nem beszél erről annyit – sőt, amikor valamivel hamarabb megyek értük (mint pl. most hétfőn), akkor meg az a gondjuk, hogy túl korán haza kell jönniük. Ki érti ezt?

A keddet arra szántam, hogy a már emlegetett pizsamás munkanappal kipihenjem a hétfőt, így itthonról dolgoztam és tényleg csak annyi időre néztem ki emberhez hasonló módon, amíg elvittem a lányokat az oviba.

Mire délután hazaértem velük, addigra a férjem is megérkezett, így még jutott egy kis idő a közös bohóckodásra, mielőtt továbbindultunk az esti falmászásra.

Nem is tudom, hogy magát az edzést vagy azt azt követő hazatérést várja jobban a Nagy, az apja olyan szórakoztató tradíciót indított útjára pár héttel ezelőtt.

Azt már az első alkalommal is magától értetődőnek vette, hogy mielőtt elviszi a Kicsit aludni (ugye mi valamivel a szokásos takarodó után szoktunk a Naggyal hazaérni) kikészíti a Nagy pizsamáját a nappaliba, de újabban mindenféle vicces formákba rendezve hagyja kinn a kanapén, mintha valami sokcsillagos hotelben lennénk.

A lányunk meg persze alig várja esténként, hogy megnézze, mivel készült neki a férjem, szóval feladta a leckét rendesen az apjának, hogy minden alkalommal kellően izgalmas legyen az esti pizsama-meglepetés.

A hagyományos hétközbeni elfoglaltságaink miatt a szerda tűnt a legmegfelelőbb napnak a még mindig a csomagtartóban bujkáló tökök kifaragására.

Rögtön az oviból hazaérve neki is kezdtünk, a Nagy megrajzolta az arcukat, majd nekikezdtünk kikaparni a belsejüket is. A Kicsi is érdeklődve figyelte a munkafolyamatokat, segített, ahol tudott és lelkiismeretesen őrizgette a tökök levágott kalapjait is, hogy el ne felejtsük melyik melyikre való.

A mintákat természetesen a férjem és én faragtuk ki, de az elemes mécseseket már a lányok tették a tökök belsejébe.

A Kicsi eddig bírta az alkotói munkát, amikor a kalapjukat is visszatettük a tökökre, a lehető legkomolyabb arckifejezéssel megkérdezte, hogy “oké, készen vagyunk, befejeztük, akkor most már összevághatjuk őket és főzhetünk levest, ugye?”

Azt hiszem, hogy ez volt az idei tökfaragásunk csúcspontja! Csórikám azt hitte, hogy a tökfaragás csak a kaja előtti előjáték! 😁

Csütörtökön egy teljesen átlagos munkanapunk volt, az egyetlen említésre méltó történés aznapról az, hogy eddigre sikerült először feltornázni a lányok reggeli ébredését a mindennapos 5:xx időpontokról 6 óra fölé.

Nem vagyunk nagyravágyóak, ahogy látjátok. A kicsinek is örülünk! Most már remélhetőleg végleg maugnk mögött hagyhatjuk az óraállítós mizériát!

Pénteken sem készültünk a normál napirendünktől eltérő dolgokra, de reggel a férjem vitte a lányokat oviba, így legalább el tudtam menni a hetek óta halogatott nagylaboromra. Már éppen ideje volt, de nem akartam addig megcsináltatni, amíg még köhögtem (nehogy még azzal is megtaláljanak, hogy túl sok a leukocita), de ugye azt mégiscsak jó lenne megtudni végre, hogy mi a helyzet ezzel a vas-sztorival – bár a nőgyószászhoz csak ezen a héten fogok visszamenni, szóval az eredmény kiértékelése még várat magára.

Az igazi meglepetés viszont az SZTK-ből hazafelé jövet ért – felhívott apósom, hogy mi lenne, ha mégiscsak náluk aludnának a lányok.

Valószínűleg már unoka-elvonási tünetei lehettek, mert hosszan bizonygatta, hogy nem baj, hogy Baka csak este hétkor ér haza, ő már öt körül otthon tud lenni és ha nekem is jó, leadhatnám a lányokat náluk, majd ő vigyáz rájuk, amíg anyósom is haza nem ér.

Annyira aranyos volt, hogy nem mondhattam neki nemet, ezért az oviból hazafelé alaposan kijátszótereztük magunkat a gyerekekkel, amíg össze nem futottunk a szintén hazafelé tartó Dedával.

Nagyon sietett, hogy minél hamarabb átvegye őket, de előtte a szomszédos kisboltba azért még beugrott egy-egy “kutyás” pudingért is nekik. Teljesen az ujjuk köré csavarták ezt a jóembert! 😁

Így aztán péntek estére a férjemmel magunkra maradtunk. Eredetileg azt terveztük, hogy szombat délelőtt elmegyünk a gyerekekkel túrázni, de mivel a nagyszüleiknél aludtak, inkább kihasználtuk a váratlan magányt és tökéletes lustanapot tartottunk.

Egész délelőtt sorozatokat néztünk és csupa olyan kaját csináltunk magunknak, amit a lányok nem ennének meg, csak délután vonszoltuk át magunkat a boltba, hogy bevásároljuk a másnapi ebéd hozzávalóit.

A Kicsi déli szundija után felvettük a gyerekeinket Bakáéktól, de a nap hátralévő részében sem csináltunk semmi “hasznosat” – bár a nyuszis társasjáték és a fekete péterezés szerintem nem tekinthető haszontalan elfoglaltságnak.

Vasárnap először reggelire voltak vendégeink, egy baráti házaspár jött át kávéra – ha már itt voltak, akkor természetesen a szokásos gofrizásunkban is részt vettek (de még bundás kenyeret is sütöttem, biztos, ami biztos) – ebédre pedig már anyósomékat és az unokatesókat vártuk.

Én persze megint egy hadserenyi kaját főztem, hogy mindenkinek jusson belőle hétfőre is, mert mégiscsak úgy az igazi a vasárnapi ebéd, nem?

A sötétedés előtti utolsó órákat már – a szemerkélő eső ellenére – a temetőben töltöttük, de olyan hirtelen, olyan hideg lett, hogy azt már nem akartuk megvárni, amíg lefagy valamelyik végtagunk, ezért a mécsesek szétosztása után hazarongyoltunk, hogy egy kád meleg vízben kiolvasszuk magunkat.

Miután elaludtak a lányok, megmutattam a férjemnek az egyik online magazinban, a könyvemhez megjelent, frissen publikált ajánlót, aztán arról beszélgettünk, hogy mennyi minden történt idén, milyen hihetetlen, hogy már november van és hogy szinte pillanatok alatt eltelt ez az év is.

Az viszont rettentően klassz, hogy a lányok már ilyen nagyok és lassan teljesen magunk mögött hagyhatjuk a babázás utolsó maradványait (a pelenkát és a cumit) is.

Tuti, hogy azt ezt követő időszak még izgalmasabb lesz velük!


Salty